Az LMBTQ-közösség a countryzenében
2022 januárjában, majd’ 50 év elteltével jelentkezett új lemezzel az első nyíltan meleg countryprodukció, a Patrick Haggerty vezette Lavender Country. Pár hónappal korábban pedig megrendezték minden idők legelső queer country fesztiválját (OUTlaw Pride Fest), méghozzá Texasban. Ezek apropóján tekintettük át, miként alakult az elmúlt közel száz évben a hagyományosan macsó műfajnak elkönyvelt country és az LMBTQ-közösség viszonya.
Lavender Country
Gyakori előítélet a countryzenével kapcsolatban, hogy macsó, konzervatív, bigott műfaj. Mintha egy műfaj önmagában bírhatna ezek közül bármelyik tulajdonsággal is. Ezt az elméleti problémát megkerülendő szokás inkább a country közönségét hasonló jelzőkkel illetni: konzervatív, bugyuta, bigott férfiak hallgatják, akiket más sem érdekel, csak a fegyverek–isten–teherautók különböző témavariációi, alkalmanként némi piros-fehér-kék mázzal leöntött hadseregfétissel kiegészítve.
Korábban már foglalkoztunk a countryzene és a feminizmus kapcsán e tévképzetek közül néhánnyal.Az utóbbi időben azonban két esemény is arra késztette a country közönségét és a szélesebb médianyilvánosságot, hogy vizsgálat alá vegyék a countryszcéna állítólagos bigott macsóközpontúságát.
2021 elején a nashville-i countryduó, a Brothers Osborne énekese, TJ Osborne nyilvánosan bejelentette, hogy meleg. A coming outot nagy, országos médiafelhajtás és általános elismerés, valamint szupportív megnyilvánulások hada kísérte. Majd TJ bejelentése után egy hónappal Lil Nas X hip-hop reménység jelentkezett a Montero számához készült klipjével. Utóbbinak természetesen nincs köze a countryhoz, mindenesetre, ahogy még Lil Nas X Old Town Road című dalánál is rá lehetett sütni a countryra (megint csak ki tudja, mire gondolnak itt a kritikusok: műfaj? közönség? establishment?), hogy rasszista, és ezért került le a hip-hop dal a Billboard country listájáról, úgy a Montero kapcsán is volt, aki szükségét érezte elverni a port a countryzenén, amiért az jobboldali konzervatív, ráadásul a rasszizmusa mellett egyébként is homofób. Érdemes ezek után kicsit alaposabban megvizsgálni, milyen a viszony az LMBTQ-közösség és a countryszcéna között.
Érthető okokból nem nyúlik messzire vissza a nyíltan meleg vagy leszbikus countryzenészek története. És természetesen az, hogy nem robbantak ki nyilvános botrányok, nem feltétlenül jelenti, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott e téren a country világában.
Az első nyíltan meleg countryzenész
A Washington állambeli Patrick Haggerty 1973-ban jelentkezett debütáló, Lavender Country című lemezével, amelyet az azonos nevű bandával vett fel, és aminek egy hetero tagján kívül mindenki meleg vagy leszbikus volt. A Lavender Country cím egyértelmű utalás a húszas évekbeli Lavender Cowboy (Levendulás Cowboy) című dalra.
Harold Hersey 1923-ban született versét először az 1930-as, Oklahomai forgószél (Oklahoma Cyclone) című westernfilmhez zenésítették meg Ewen Hail előadásában. A dal a csupasz mellkasú, levendulás cowboyról szól, aki egy Nellie nevű nő erényét védve tűzharcban életét veszti, és akinek a sírját két kaktusz őrzi a prérin, ahogy a nagy hősökét. Jóllehet Hersey verse élcelődik a külsejével túl sokat törődő cowboyjal, és a levendulás cowboy szitokszóvá is vált, a főhős mégiscsak méltósággal, férfihoz (!) méltón, hősként hal meg.
Ewen Hail verzióját követően több felvétel is született a vers felhasználásával, amelyek kisebb-nagyobb változtatásokkal, esetenként „vaskosabb tréfákat” is megengednek maguknak a levendulás cowboy rovására. Van olyan verzió, amely csak kihagyja Nellie említését, de van olyan is, amelyikben a cowboyt végül egy csapos lövi le, mert epres gint lopott a kocsmából, de akad olyan is, amelyik nyíltan kijelenti: nincs csupasz mellkasú cowboy.
Ezek az obskúrus felvételek sosem tettek szert nagyobb sikerre, és jelentéktelenségük miatt tűntek el. Zene- vagy műfajtörténeti szempontból a vers utóéletének legjelentősebb pontja az volt, amikor 1939-ben a texasi énekes, Vernon Dalhart is felvette.
Dalhart vélhetően a legtermékenyebb countryzenész volt, abból az időből, amikor a countryt még hillbilly zenének hívták: zenei karrierje során, 1939 végéig több mint 1600 dalt rögzített. A Country Music Hall of Fame és a Texas Country Music Hall of Fame tagjának karrierje pedig éppen ezzel a felvétellel ért véget. Dalhart a korábbi gúnyosabb hangvételű felvételekkel szemben eredeti szöveggel és zenei értelemben is viszonylagos komolysággal énekelte meg, miként vált hőssé a levendulás cowboy.
A rádiók azonnal letiltották a felvételt, a „levendulás” szó szexuális implikációi miatt. Világos módon addig nem szúrta a cenzorok szemét a szó használata, amíg gúny tárgyát képezte a főhős, ám mihelyst pozitívabb képet festett róla a dal, máris elfogadhatatlanná vált. Dalhart soha többé nem készített felvételt, de még egyszer megjelent a rádióban, 1940-ben, amikor sikertelenül próbálkozott feléleszteni a karrierjét. Egy ideig énekoktatásból élt, majd egy connecticuti szálloda portásaként halt meg 1948-ban.
Patrick Haggertyék tehát erre a Lavender Cowboy című dalra utalva adták ki 1973-as lemezüket Seattle-ben. Jóllehet a lemez zeneileg abszolút beleillett a nashville-i countryval szemben éppen bontakozó outlaw countryszcénába, sosem vált szélesebb körben ismertté. Egyrészt azért, mert mindössze 1000 példányban jött ki a lemez – ez még a mai lemezeladási mércékkel is jelentéktelen mennyiség –, másrészt a rádiók sem voltak elhivatottak, hogy játsszák például a Cryin’ These Cocksucking Tears című szerzeményt, azt a harcos protestdalt, amelyet az 1969-es New York-i Stonewall-felkelés indulatai ihlettek.
A több amerikai államban érvényes homofób törvények (amelyek például az azonos neműek közti szexuális kapcsolatot akár börtönbüntetéssel, elektrosokk-terápiával, kényszergyógykezeléssel vagy kasztrációval büntették) a társadalom perifériájára sodorták a melegeket és leszbikusokat. A hatvanas évek fekete polgárjogi mozgalmaihoz hasonlóan a meleg közösségek is igyekeztek kiharcolni azokat az alapvető szabadságjogokat, amelyek minden polgárnak egyformán kell, hogy járjanak.
A melegekkel szembeni rendszeres rendőri atrocitások során felgyülemlett agresszió végül 1969. június 28-án szabadult el egy Greenwich Village-i melegbárban történt rendőri razzia során. A kiérkező rendőrök megpróbálták igazoltatni a bárban tartózkodó több mint 200 embert, valamint őket tapogatva megállapítani a nemüket. Ez hamar ellenkezést váltott ki a bár közönségéből, amiből lökdösődés lett, majd a razzia hírére a bár előtt felgyülemlett tömeg fölött a rendőrség elvesztette a kontrollt. A stonewalli atrocitást követően sorra szerveződtek az LMBTQ-közösségnek azonos jogokat követelő tüntetések, valamint országszerte alakultak melegjogi szervezetek. A Lavender Cowboyt is végül a seattle-i melegszervezet adta ki.
Érdemes röviden megemlíteni, hogy a Lavender Country ihlette meg a folkénekes Alix Dobkint, hogy még szintén ’73-ban Lavender Jane művésznéven adjon ki lemezt, aminek a Lavender Jane Loves Women címet adta. A lemezen van harcos Woody Guthrie és Bob Dylan ihlette protestdal, mint a Talking Lesbian, ahogyan szerelmes folksong is, mint a Woman in Your Life.
A nyolcvanas-kilencvenes évekre egyre több meleg és leszbikus countryformáció jelent meg, amelyek szinte kizárólag a melegközösségekben tettek szert ismertségre. Gyakran előfordul a countryszcénában, hogy valaki a rodeós közösségen belül kezdi zenei karrierjét. Így volt ez Sid Spencerrel is, aki a hetvenes évek közepétől jelen lévő és a nyolcvanas évekre szervezeti keretet is öltő (International Gay Rodeo Association) meleg rodeós közösségben vált igazán ismertté. Spencer hozott mindent, amit a kor countryszcénája megkövetelt, és dühös protestdalok helyett azt csinálta, amit akkoriban elvártak egy countryzenésztől – azzal a különbséggel, hogy a dalokban megszólított kedvesére nem női személyi névmással hivatkozott.
Merészebb produkció volt a texasi punkszcénából érkező leszbikus duó, a Two Nice Girls, amely végül négyesfogatként is megőrizte a zenekarnevet. Az I Spent My Two Last Ten Dollar (On Birth Control and Beer) című dal leszbikus elbeszélője szerelmi bánatában életben először berúg, és szintén életében először egy szőrös mellű, kemény farkú pasival vigasztalódik, ami nemcsak élete mélypontja, de emiatt az utolsó tízdollárosát is fogamzásgátlóra és sörre kell költenie.
A legnagyobb karriert ebből a korszakból azonban Ned Sublette 1981-es Cowboys Are Frequently, Secretly Fond of Each Other (A cowboyok gyakran titokban egymáshoz vonzódnak) című dala futotta be. Az Új-Mexikóban felnőtt költő, Sublette a feleségével élt New Yorkban egy melegbár mellett. Ekkoriban jött ki John Travolta Városi cowboy című 1980-as filmje, amely azonnal új western divathullámot indított el országszerte, és ez a legkevésbé sem hagyta érintetlenül a meleg közösségeket. Így a Sublette-házaspár szomszédságában lévő melegbár is country és western tematikájú bár volt.
Ez adta Sublette-nek az ötletet, hogy saját új-mexikói élmenyeiből és a szomszéd bár New York-i meleg cowboyainak életéből összegyúrja a cowboy-maszkulinitást kifigurázó szatíráját. A dalt a texasi outlaw, Willlie Nelson hangjára és az ő stílusában írta meg. A Sublette által felvett verzió egy többek között William Borroughs-zal közös zenei költeménylemezen jelent meg.
A felvétel végül eljutott Willie Nelsonhoz, aki imádta.
„Azt gondoltam – mondta a Time-nak adott interjújában 2006-ban –, az istenit, ez a legviccesebb dal, amit valaha hallottam. A turnébuszban tartottam (a felvételt – a szerk.), és ha jött valaki, lejátszottam neki. Amikor a Brokeback (Túl a barátságon) kijött, úgy tűnt, ez a megfelelő idő, hogy elővegyük.” 2006-ban végül Willie Nelson is felvette a dalt, klipet is készített hozzá Burt Reinolds cameójával: Get up people, and don’t be affraid to be… yourselves! (Gyerünk emberek, és ne féljetek… önmagatok lenni!)
Azt mondhatjuk, hogy a country és az LMBTQ-közösség viszonya tulajdonképpen csak a közösségen belül volt látható, a nagyközönség számára ezek az előadók és dalok nem voltak hozzáférhetők, jellemzően nem is célozták meg az LMBTQ-közösségen kívüli közönséget, így viszonylagos ismeretlenségben maradtak. Ez azonban a kilencvenes-kétezres évekre jelentősen megváltozott. Az első, már országos ismertséggel rendelkező countryénekes coming outjára 2010-ig kellett várni.
A kansasi Chely Wright karrierje a nyolcvanas évek végén kezdődött, először 1989-ben lépett fel a countryzene legfontosabb, 1925 óta hetente jelentkező élő rádióműsorában, a Grand Ole Opryban. Ezt követően rendszeres fellépője volt a műsornak, végül a Single White Female című dalával – amelyben egy egyedülálló, fehér nő társkereső hirdetésben keres magának férfit – 1999-ben toplistaelső helyet szerzett.
A sikert azonban Wright nem tudta megismételni.
A karrier- és magánéleti gondokkal küszködve 2005-ben rövid időre visszavonult. 2010-ben megjelent önéletrajza, amelyben nyíltan beszél homoszexualitásáról, valamint az ugyanebben az évben kiadott, Rodney Crowell texasi dalszerző-producerrel készített személyes hangvételű lemeze új lökést adott karrierjének. A lemez kiemelkedő dala a Like Me, amely egy nőnek szóló, meghatóan személyes szerelmes dal, szebben és érzékenyebben fogalmazza meg a férfi énekesek legközhelyesebb szamárságát: senki sem fog úgy szeretni téged, ahogy én.
And who’s gonna end up holdin’ your hand-
A beautiful woman or a tall, handsome man?
There’s no doubt they’ll love you, but it’s yet to be seen:
Will anyone ever know you like me?
(És végül ki fogja majd a kezed,
Egy gyönyörű nő, vagy magas, jóképű fickó?
Szeretni fognak, ez nem kétség, de majd kiderül,
Fog-e bárki úgy ismerni, ahogy én)
Chely Wright coming outját követően 2014-ben kísérte nagy médianyilvánosság Ty Hendron bejelentését. Hendron története tulajdonképpen két szempontból érdekes. Egyrészt hiába volt tisztában identitásával már gyerekkorától kezdve, félve attól, hogy melegsége ellehetetleníti a zenei karrierjét,álházasságokba menekült olyan nőkkel, akik tisztában voltak a másságával.
Ty Hendron
A meghasonlott életmód azonban válásokhoz, önpusztító drog- és alkoholfogyasztáshoz, rendőrségi ügyekhez vezetett, míg végül a karrierje is zsákutcába futott és lemezszerződését is elveszítette. A mélypontról végül a coming outja mozdította el. Érdekes szál azonban Hendron történetében, hogy a kétezres évek elején, mikor elhatalmasodtak rajta a függőségei, az élet egy másik meleg countryzenésszel, Waylon Payne-nel hozta össze.
Sammi Smith countryénekes és Willie Nelson gitárosának, Jody Payne-nek a fia a híres outlaw countrysztár, Waylon Jennings után kapta a nevét.
Waylon Payne
Minden adott volt, hogy belőle is countryzenész legyen. A turnézó apjával azonban csak felnőtt korában ismerkedett meg. Anyja pedig, aki szintén turnézott, inkább lepasszolta a fiút a testévérének. Waylont így nagybátya és annak felesége nevelte Texasban, akik biztosították a fiút apai és anyai szeretetükről, ha már vér szerinti szülei nem foglalkoztak vele. A szeretet addig tartott, míg 1990-ben, Waylon 18 éves korában fény derült másságára, ráadásul az első meleg kapcsolatát az őt 16 éves kora óta abuzáló nagybátyjával létesítette.
A fiút azonnal kitagadták.
És mint hogy baptista lelkésznek készült, a főiskoláról is kicsapták. Sammi, az anyja a hír hallatán közölte a fiúval, hogy hozzá sem mehet, mert ha a férje meglátja náluk, agyonlövi. Waylon végül egy 17 éves drag queennél húzta meg magát Oklahoma City melegközösségében, ahol prostituáltként kereste a kenyerét. Végül az Opryland nevű texasi countryvidámparkban kötött ki, ahol heti hat nap, napi hat klasszikus country revüshow-t kellett csinálnia. A legjobb dolgozókat innen Nashville-be vitték, így indult be Waylon countryénekesi karrierje. Egy Los Angeles-i kitérő után végül 2004-ben leszerződtette a Universal. Payne-ben minden adott volt, hogy ő legyen a kétezres évek új countrysztárja: jóképű volt, vagány, kiválóan énekelt és a vérében volt a country. Mindenki annyira biztos volt a sikerében, hogy a kiadó 2005-2006-ban egy filmes stábot fogadott fel, hogy készítsenek egy dokumentumfilmet a sztár születéséről.
És ekkor olyan történt, amire senki nem számított: az ekkor már évek óta súlyos drogfüggő Payne összejött az élete mélypontján lévő Ty Hendronnal, és egyre mélyebbre rántották egymást.
A kamerák végül a sztár születése helyett azt örökítették meg, hogyan esik szét Payne élete egyik napról a másikra, hogyan süllyed el a drogokban, miközben szakítanak Hendronnal, és hogyan veszíti el a szerződését.
Payne ezek után több filmben is feltűnt, többek között ő játszotta a Johnny Cash életét feldolgozó Walk The Line-ban Jerry Reedet. 14 év szünet után 2020-ban jelentkezett új lemezzel, Blue Eyes, The Harlot, The Queer, The Pusher & Me címmel (Kék szemek, a szajha, a buzi, a dealer és én).
Ezzel egyidőben azonban jelentős változásokon esett át a countryszcéna. A kétezres évek elején kezdte karrierjét korunk egyik legmeghatározóbb női dalszerzője, Brandi Carlile, aki még 2002-ben (két évvel azelőtt, hogy a Columbia leszerződtette volna) beszélt arról először, hogy leszbikus. Így karrierjét már nyíltan meleg előadóként kezdte, és azóta is rendszeresen szót emel a melegek jogai mellett.
Továbbá Nashville egyik legfontosabb producer-dalszerzőjévé, a 40 toplista első helyet magáénak tudó Shane McAnnaly vált. McAnnaly énekesi karrierje 2005-ben fuccsolt be, amikor hasztalan próbálkozásainak következtében anyagilag teljesen tönkrement. Ekkor ismerkedett meg későbbi férjével, Michael Baummal, aki közölte vele, ha vele akar maradni, fel kell vállalnia kapcsolatukat.
Shane Mcanally - Michael Baum
Hiába félt McAnnaly attól, hogy ez végérvényesen véget vet zenei karrierjének, ez csak jobb és sikeresebb dalszerzővé tette. „Korábban mindig aggódtam, milyen személyes névmásokat használok. Aggódtam, hogy vajon akkor is fogják-e énekelni a srácok a dalaimat, ha tudják, hogy egy meleg írta… Ez rányomta a bélyegét a munkámra, és ennek vége lett, amikor találkoztam a férjemmel… Ami megváltozott, hogy autentikusabb lettem. Elkezdtem igazat mondani” – fogalmazta meg a People magazinnak 2019-ben.
McAnnaly volt az egyik társszerzője Kacey Musgraves Follow Your Arrow című 2013-as dalának, amely a szellemesen megfogalmazott, pofonegyszerű üzenetével, hogy a nőkkel szemben támasztott elvárásoknak úgysem lehet megfelelni, ezért légy, aki vagy, bebiztosította Musgraves karrierjét. A dal a refrénje miatt továbbá azonnal LMBTQ-himnusszá vált:
Make lots of noise
Kiss lots of boys
Or kiss lots of girls
If that’s something you’re into
When the straight and narrow
Gets a little too straight
Roll up a joint, or don’t
Just follow your arrow
Wherever it points
(Csinálj nagy zajt
És csókolj meg egy csomó fiút
Vagy csomó lányt
Ha ahhoz van kedved
És ha az egyenes út
Túlságosan egyenessé válik
Csak tekerj egy jointot – vagy ne
Csak kövesd a saját nyilad
Mindegy merre mutat)
Kacey Musgraves az elmúlt években egyre szervesebb részévé és egyre fontosabb ikonjává válik az LMBTQ-közösségnek, és ezt a szerepet tudatosan is építi. Legújabb lemezéhez például egy Dolly Parton drag queen korszakát idéző, camp esztétikai elemeket mozgósító filmet készített.
A Follow Your Arrow harmadik társszerzője Brandy Clark – nyíltan leszbikus, többszörös Grammy-jelölt dalszerző-énekes. Clark már zenei karrierje kezdetén nyíltan vállalta másságát, bár aggódott a lehetséges következmények miatt. „Emlékszem, amikor igyekeztem elkészíteni az első lemezemet, azt mondtam az akkori menedzseremnek: »Azt hiszem, el kell mondanom, mielőtt továbbmennénk, hogy meleg vagyok.« És ez számára egyáltalán nem volt nagy dolog. Azt mondta, »Azt gondolom, a zenéden van a fókusz… Ez a történeted része, de nem ez az egész történet«” – meséli Clark egy interjújában.
Brandy Clark
Mint állítja, feleslegesen aggódott, hogy a szexuális orientációja véget vet a countryzenei álmainak,
mihelyst coming outolt és elkezdett önazonosan viselkedni, a dolgok is egészen másképp rendeződtek el körülötte. Ahogy egy másik, a Queer Countrynak adott interjújában fogalmaz, vélhetően a dalszerzői munkásságára is erősen kihat szexuális orientációja. „Egy nagyon jó barátom, aki szintén dalszerző, egyszer azt mondta: »Azt hiszem, azért írsz úgy dalokat, ahogy, mert küszködnöd kellett a szexualitásoddal. És olyan módon érted, hogy milyen másnak lenni, ahogyan másképp sosem értenéd.«”
Clark legutóbbi lemeze a pandémia alatt jött ki 2020-ban. A lemez nagyrészt egy szakítás történetét meséli el, és a kedvezőtlen körülmények ellenére nagy sikert aratott, 2021-ben két Grammyre jelölték, a legjobb countrylemezre, valamint a Who You Thought I Was című dalát a legjobb szóló country produkció díjára. Clark a dalt eredendően egy férfiénekesnek szánta, de annyira szerette, hogy saját maga adta ki. Amiért nőként olyan maszkulinnak számító dolgokról énekel, hogy gyerekként cowboy szeretett volna lenni, és ezért kezdett cigizni, vagy Elvis szeretett volna lenni, ezért kezdett gitározni, egyesek a dal queer aspektusát ünnepelték. Akárhogy is, a dal éppen Clark azon képességéből fakadóan, hogy képes belehelyezkedni a „más” perspektívába, vagyis empátiával tud fordulni a témájához, egy mindenki számára könnyen hozzáférhető történetet mesél el, amellyel könnyű azonosulni.
A Queer Countrynak adott interjújában McAnnaly kapcsán megjegyzi Clark, hogy sosem gondolta volna, amikor Nashville-be költözött, hogy a legfontosabb dalszerző a városban egy nyíltan meleg fickó lesz, és sok minden változott azóta.
2019-ben jelentkezett debütáló, Pony című lemezével a kanadai punkszcénából érkező Orville Peck. A maszkos énekes egyszerre ötvözni az „Elvis él” legendát elindító hetvenes évekbeli countryénekes Orion perszónáját, a Lone Ranger esztétikáját a meleg, camp esztétikával. Peck magával ragadó hangja, jól beazonosítható megjelenése és a produkció esztétikai megformáltsága azonnal a figyelem középpontjába repítette.
Ahogy a Rolling Stone-nak adott interjújában fogalmaz, mindig is szerette Merle Haggardöt, Johnny Casht és Willie Nelsont, de jobban kötődött Patsy Cline-hoz, Dolly Partonhoz, Tammy Wynette-hez és Loretta Lynnhez: „A női perspektíva ebben a közegben – a küzdelem – valószínűleg közelebb áll ahhoz, amin melegként vagy queerként keresztülmegyünk és amit megtapasztalunk.”
Jóllehet Peck nem mainstream sztár, de első megjelenésétől kezdve folyamatos figyelem és elismerés követi.
Nemrégiben éppen egyik példaképével, Shania Twainnel készített duettet, valamint a kifejezetten macsó texasi outlaw szcéna is keblére ölelte őt, amelynek legszebb példái a Paul Cauthennel készített duettjei.
Peck az interjúban azt is nyíltan kimondja, hogy „nem kapnak a countryrajongók elismerést azért, mennyi diverzitást és nyitottságot akarnak látni a zenéjükben”. Vagyis azt látjuk, hogy a 2000-es évekre jelentősen megváltozott a countryszcéna és az LMBTQ-közösség viszonya. A 2010-es évektől kezdve, amikor a legjelentősebb és ünnepelt country előadók, dalszerzők és producerek között több nyíltan meleg és leszbikus szereplő van, nehezen állítható, hogy a szcéna összességében véve homofób vagy kirekesztő lenne az LMBTQ-közösséggel szemben.
Mindenesetre a történetek legnagyobb tanulsága mégis az, hogy azok a dalszerzők és előadók, akik nem kényszerültek bujkálásra, azok, akiket elfogadott a környezetük olyannak, amilyenek, sokkal jobb és sikeresebb dalszerzőkké váltak. Ugyanis a dalszerzés – és ez különösképpen igaz a countryra – központi eleme az autentikusság. Autentikus hang nélkül nincs jó dal. Önazonos előadó nélkül pedig nincs autentikus hang.
A borítóképen Orville Peck látható
