Ilyen volt homoszexuálisnak lenni Kádár idejében: tiltották és tűrték

A szocializmusban alapvetően magánügynek számított a szexualitás, de a melegek helyzete egyáltalán nem volt könnyű.

Egy szomorú édesanya jeligére kértek tanácsot a Szabad Föld Lelki levelesláda rovatától 1971-ben. „Falusi asszony, van egy városon élő diplomás fia. Évek óta biztatja, nősüljön meg, de az, jóllehet berendezett otthona, szép fizetése van, mindig elütötte valamivel az anyai tanácsot. Most rájött, az édesanya, hogy fiának egy barátjával van homoszexuális kapcsolata. Kétségbeesetten kérdi, mit tegyen?” Meglepően felvilágosult választ kap: „E hajlam mellett az ember még teljesen egészséges lehet, és ha valaki nemi ösztönének e rendellenességével nem botránkoztatja meg környezetét, hasznos, megbecsült tagja lehet a társadalomnak… Levelének azzal a részével, amely amiatt panaszkodik, hogy fia nem alapít családot és így önnek nem lesznek unokái, egyetértek. Ez bizony fájdalmas tény. De ezen a tényen nem változtathat azzal, ha fiának szemrehányást tesz, vagy akár csak azt közli vele, milyen lesújtóan hatott önre az ő nemi rendellenességének fölfedezése. Higgye el, neki legalább két akkora teher, gond és nem kevés megpróbáltatás, hogy így alakult az élete.”

Osztályellenes érzések
Magyarországon egészen 1961-ig a homoszexualitás a „szemérem elleni vétség” kategóriájába esett, és akár egy évig tartó szabadságvesztéssel is büntethették a férfiak közötti nemi kapcsolatot. Homoszexuálisnak lenni a világ egyik részén sem volt soha könnyű, Magyarországon (és a környező országokban) viszont nemcsak saját dilemmáival és környezete megítélésével kellett szembenéznie annak, aki a saját neméhez vonzódott, hanem a rendőrséggel is. A Rákosi-rendszerben osztályellenségnek tartották a melegeket, a homoszexualitást pedig a Nyugatról származó burzsuj életmódnak vélték, és üldözték. Emellett – már a 19. század végétől kezdve – a hatóságok előszeretettel vezettek listákat azokról, akikről gyanították, hogy azonos neműekkel folytatnak szexuális kapcsolatot. Ez az államszocializmus időszakában is folytatódott: a rendőrség és az állambiztonság megfigyelte és nyilvántartásba vette a meleg férfiakat. Ennek természetesen célja is volt, mégpedig a zsarolás, ami a beszervezéseknél fontos eszközként szolgált, egészen a Kádár-korszak végéig.

„Toleráns elnyomás”
1961-re belátták, hogy a homoszexualitás nem gyógyítható. Innentől kezdve nem volt többé jogi értelemben vett bűn, feltéve, ha mindkét partner betöltötte a 20. életévét, és az aktus nem erőszakosan vagy közbotrányt okozó módon zajlott le. (A heteroszexuális viszonyoknál 14 év volt a belegyezési korhatár.) Az új törvény immár nem csupán a férfiak közötti szexuális kapcsolatra vonatkozott, hanem a nőkre is. A korszakban a homoszexualitás leginkább a „tűrés” kategóriájába esett, ami – a téma kiváló ismerője, Takács Judit szerint – leginkább egyfajta „toleráns elnyomást” jelentett.

Magánbűnök, közerkölcsök
A Kádár-korszakban alapvetően magánügynek számított a szexualitás, ugyanakkor az állam, mint mindenben, ezen a területen is éreztette, mi az elvárt magatartásforma. Az azonos neműek kapcsolata devianciának számított, s mint ilyet, orvosi vagy pszichológiai kérdésnek tekintették. Az pedig leginkább az orvostól függött, hogy mit gondol a témáról, és ebből mit oszt meg akár az újságokban, akár ismeretterjesztőnek szánt könyveiben. Az 1964-ben megjelent A nemi élet kérdései című könyvben például a szerző Haraszti István a homoszexualitást a nemi ösztön elfajulásairól szóló fejezetben tárgyalja, a szadizmus, a mazochizmus és fetisizmus társaságában, utalva arra, hogy a „beteges, elfajult vonzalmat” majdnem mindenhol büntetik, továbbá „a közszellem és a hangulat is súlyosan megbélyegzi az ilyeneket”. dr. Hárdi István Lelki élet, lelki bajok című, 1970-ben megjelent könyve az ajánló szerint „részletesen tárgyalja a gondolkodást, az érzelmeket, az egészséges és kóros nemi megnyilvánulásokat (pl. homoszexualitást, önfertőzést, önmutogatást, fetisizmust, szadizmust)”.

Nem betegség, de terjed?
A korszak újságcikkeiből és pszichológiai-orvosi irodalmából kettős kép rajzolódik ki. Az 1970-es években mind gyakrabban kerül elő a téma az újságok hasábjain, illetve a pszichiátriával és szexualitással foglalkozó könyvekben. (Ekkorra már az Amerikai Pszichiátriai Társaság kezdeményezésére a homoszexualitást törölték a mentális betegségek listájáról.) A nyolcvanas évektől kezdve pedig az AIDS kapcsán ejtenek egyre több szót a témáról. A fogalmi zavart jól mutatja, hogy noha a szerzők többsége hangsúlyozza, hogy nem „betegség”, mégis a homoszexualitás „terjedéséről” cikkeznek, összemossák a kérdést a pedofíliával; vagy éppen a „homoszexualitás szakadékát” emlegetve óva intik a hozzájuk fordulókat az ilyen viszony létesítésétől – ez utóbbit 1987-ben (!), a Magyar Ifjúság hasábjain. A szakemberek sokszor hangsúlyozták a gyerekkori „megelőzés” fontosságát, mondván, hogy a „modern szexuális nevelés” fogja elősegíteni a heteroszexuális beállítottságot.

Rejtőzködő élet
A Kádár-korszakban a melegek jelentős része ugyanazt a rejtőzködő életmódot folytatta, mint korábban. Sokan kettős életet éltek: házasságot vagy névházasságot kötöttek, heteroszexuális kapcsolatot is fenntartottak, gyakran mutatkoztak női társaságban, hogy a megkülönböztetést, zaklatást vagy bántalmazást elkerüljék. Ez a gyakorlat aztán olyan szomorú esetekhez is vezetett, mint ami a Szabad Föld 1971. október 31-i számában olvasható: „Életem java elmúlt. Húszévi házasságunk alatt három gyermekünk született. Férjem hozzám soha nem volt kedves, de feltűnt nekem, hogy milyen szívélyes tud lenni másokhoz, különösen fiatal férfiak társaságában. Nem tudtam, hogy ezt miért teszi. Hiába kérdeztem tőle, mi kifogása van velem szemben, a válasza egyszerűen csak annyi volt: semmi. Nagyon fájt nekem ez az állapot, mert szeretem a családomat. Egy napon saját házunkban rányitottam. Férfi partnerével kettesben voltak olyan állapotban, amelyből minden kiderült, és nem is tagadhatott semmit. Ettől kezdve én őt teljes gyűlölettel visszautasítottam, és el akarok válni tőle” – írja a levélíró az újság jogi szakértőjének, aki ugyan sajnálkozik válaszában, ugyanakkor kijelenti, hogy „férje megértést érdemel, mert hiszen bűncselekményt nem követett el, s talán a család érdekében orvosi gyógykezeléssel lehetne rajta segíteni, különösen akkor, ha ezt ő is akarja”.

Gyógyítani?
A „gyógyítás” előkerül dr. Veres Pál egyik levelében is. 1970-ben „egy bajai kislány” arról érdeklődött a Magyar Ifjúság hasábjain, hogy mi a homoszexualitás, és gyógyítható-e. „Homoszexuálisoknak azon felnőtt egyéneket tartjuk, akiknek bár lehetőségük lenne az ellenkező neműekkel nemi kapcsolatot létesíteni, nem ezt teszik, hanem azonos neműek iránt érdeklődnek. Bizonyos mértékig gyógyítható, ehhez természetesen az is szükséges, hogy a homoszexuális valóban kívánja a gyógyulást, és keressen fel a gyógyításban jártas ideggyógyászt” – válaszolta a lap hasábjain dr. Veres Pál.

(Kép: Fortepan / Philipp Tibor - A Duna-korzó is kedvelt ismerkedőhely volt)

divany.hu