Utoljára tárta ki a mulató a kapuit, és a szívünk beleszakadt: dupla teltházzal búcsúzott Az Őrült Nők Ketrece
Október 4-én véget ért egy korszak: 11 év után bezárult Az Őrült Nők Ketrece. Az ikonikus színdarab Alföldi Róbert rendezésében több mint egy évtizeden keresztül tette szebbé és elviselhetőbbé ezt a szorongató, keserű világot. A darab, mely képes volt érzelmek hosszú-hosszú skáláját felkavarni az emberben, és a szíve mélyén izomlázig mozgatni olyan részeket, melyekről a függöny felgördülése előtt talán fogalma sem volt, hogy léteznek legbelül, jól elrejtett zugokban. A darab, ami képes az egekbe repíteni, majd a magasból a pokol legmélyebb bugyrába taszítani, hogy aztán feloldozzon a megtisztító katarzissal.
Embert próbáló feladat a búcsú, minden porcikánkban gyászolunk. De hogy is van a gyász, mit is csinálunk pontosan? Tagadunk, haragszunk, alkudozunk, mélyen elkeseredünk, és végül nem tehetünk mást, megtanulunk együtt élni a veszteséggel. Nehéz elfogadni, hogy most láttuk utoljára, de jól tudjuk, ebben a fojtogató közegben nem folytatódhat a játék. Talán majd egy szabadabb világban újra színpadra lép a csodálatos Zaza (Stohl András) a Madárkák koszorújában.
Egy gyászmenetbe illő búcsúturnét követően október 4-én az Őrült nők kétszer 3 és fél órában elbúcsúztak értő közönségüktől: jelen esetben kétszer 6 ezer embertől, teltházas arénában. Minden elismerésem a színészeké és az egész társulaté, amiért azon a szombaton mintegy 7 órányi színpadi játékot parádésan és hibátlanul teljesítettek. A Madárkák, azaz a darab transznemű táncoslányai olyan tűsarkúban táncolták végig a dupla előadást, amiben sokan egyenesen sétálni sem lennénk képesek (köztük én sem).
Ahogy a mulató kitárta kapuit, a vörös neon alatti világ mindannyiszor egy safe place-szé emelkedett, és ahogy Georges (Hevér Gábor), a házigazda le is szögezi a darab elején: aggodalomra semmi okunk, senki nem fogja megtudni, hogy itt jártunk. Az Őrült Nők Ketrecében mindenki az lehet, aki legbelül lenni akar, sallangok, színjáték, hazugság nélkül. Az indítás lényegre törő, a mulató elveiről kertelés nélkül rántja le a leplet, a helyszínt illető vádakat is büszkén vállalja. Kikacsint a közönségre, mondván, jól tudjuk, a Biblia tanítása megmondja: szeresd felebarátodat, a Káma Szútra viszont azt is megmutatja: hogyan.
A Jean Poiret színdarabjából Jerry Herman és Harvey Fierstein munkája révén készült musicalt 1983-ban mutatták be legelőször, ami igazi világsikert aratott, a Kultúrbrigád először 2014-ben állította Magyarországon színpadra, és azóta is töretlenül teltházzal játszotta.
A történet megindító, és túlzás nélkül az élet leglényegesebb érzéseit foglalja magában. A főszereplő pár, Georges és Albin egy drag mulatót működtet, amelynek csillaga Albin, akit a színpadon Zazaként ismer és imád a közönség. Magánéletüket meghatározza a szerelem, az összetartozás, de ott motoszkál benne a félelem is az elhidegüléstől, a megszokástól, a mellőzöttségtől. Az igazi bonyodalmak azonban csak akkor indulnak, amikor közösen nevelt gyermekük, Jean-Michel (Kovács Máté) szinte a semmiből áll elő a hírrel: megházasodik szerelmével. A baj csupán az, hogy az eljegyezni vágyott lány szülei életfelfogásukban finoman szólva is gyökeresen eltérnek a szivárványcsaládtól. Legyünk pontosak: egy bigott szélsőjobboldali pártvezető családját kell vendégül látniuk, hogy áldásukat adják a frigyre. Kénytelenek hát mindennapjaikat felforgatva, egyetlen fiuk érdekében valaki másnak kiadni magukat. A hazugságok hálója végig összezavarodással fenyeget, a megtagadott élet apró repedésein pedig felszínre törnek az érzelmek, ami mérlegre teszi a mérgező megfelelési kényszert és az őszinte kötelékek erejét. A döntés felszabadító.
Az eseményekkel párhuzamosan a mulató színpadán sem áll meg az élet, a show-nak mennie kell. A legfájdalmasabb, legszorítóbb és legszárnyalóbb monológok itt hangzanak el Zaza és Georges szájából, bejárva az utat a komikus és kínos botrányoktól a megalománia okán szabadjára engedett gonoszságon át a földi pokolig. Alföldi Róbert zseniális rendezésének és a színészek hibátlan játékának köszönhetően ráadásul az egyik pillanatban még könnyezve nevetünk a legközönségesebb buzizós vicceken, majd egy szempillantás alatt borul döbbent csend a 6 ezres közönségre. Az ólomsúlyú másodpercekben a lélegzetünk is elakad, mozdulatlanul várunk a feloldozásra. A súlyos teherrel a szívünkön megyünk tovább, haladunk, ahogy az élet.
A hatalom szemében kegyvesztetté vált, és a kulturális támogatásokból rendre kitagadott Kultúrbrigád társulat sosem félt aktuálpolitikai utalásokat tenni a legnagyobb klasszikusokban sem, reagálni a közélet visszásságaira, a legfelháborítóbb döntésekre és mismásolásra, nem csoda, hogy hatalmas taps fogadta a búcsúeseményen Georges szájából elhangzó „ki az a Zsolti bácsi” kérdést is.
Az Őrült Nők Ketrecének karakterei egytől egyig tiszták, őszinték és szerethetők. A szíve legmélyebb zugait is bátran feltáró Albint alakító Stohl András zsenialitását remekül példázzák azok a pillanatok, amikor mesterien játszik a női érzelmek hosszú sorával és árnyalataival, tükröt tartva Georges megalkuvó döntéseinek is. Zaza tényleg beragyogja a színpadot, dalaiban az életünkre ismerünk, állandóan gyötrő megfelelési kényszerrel az én szívem is többször elszorult már, amint azt énekli: „egy, csak egy életed van, ne add másnak…”
Georges viccei és őszinte, múlhatatlan szerelme, a burokban óvott Jean-Michel tisztasága és őszintén feltörő, derültséget okozó kétségei („hát itt buzik jönnek át a falon!”), vagy a sokak számára legszerethetőbb karakter, Jacob (Józan László / Fehér Tibor), a szobalány-identitású inas gesztusai és ártatlan lénye mind-mind egyedülálló bájt visz a színpadra, de a mulatót és a fantasztikus Madárkák egységét egybetartani próbáló Francis (Ivanics Tamás / Nyomárkay Zsigmond) felbukkanása is mindannyiszor új színt visz a darabba. Nem csoda, hogy a teltházas standing ovation még éjfél környékén sem akar véget érni.
Az Őrült Nők Ketrece nemi identitástól és szexuális irányultságtól teljesen függetlenül egy óriási bátorító löket az önelfogadáshoz és önmagunk nyílt színi képviseletéhez, szavakba önteni is nehéz azt, mennyire komplex rétegeit és finom árnyalatait mutatja meg az emberi érzelmeknek. Pedig a mozgatórugója már-már közhelyesen egyszerű: szeretni és szeretve lenni. Nincs titok, nincs ármány, nincs apró betű.
Mélyen hiszek abban, hogy a világ sokkal káprázatosabb hely lenne, ha mindenki legalább egyszer nyitott szívvel végignézné a darabot, és venné a bátorságot, hogy végre rendet rakjon a lelkében, helyükre téve a kirakós darabjait. De most nem tehetünk egyebet, mint sajgó szívvel búcsút veszünk, és bízunk a legjobbakban. Hogy a sötétség nem tarthat örökké, végül mindennek jóra kell fordulnia, mint egy örökérvényű musicalben.
