"Homoszexuálisnak lenni nem szegényeknek való dolog"
Ez az egyik legsúlyosabb mondata annak a dokumentumfilmnek, mely a homoszexualitást törvénnyel üldöző Nigéria földalatti LMBTQ-szcénájáról mesél. A nigériai underground mozgalom legendáját túl könnyű borzongató jövőképként látni.
"Nem tudod, milyen erős vagy, amíg nincs más választásod, mint erősnek lenni" – ezt a kissé szirupos mondatot évtizedek óta keringetik az internet inspirációs idézetekkel teli szegletei, jól jön szakításhoz, vizsgához, maratonfutás előtt és még millió élethelyzetben, így nem csoda, hogy az egyébként valóban nem kevés valóságtartalommal bíró gondolat terjed, mint az erdőtűz. És bár van bajom az efféle életszépítő idézetes ízléstelenségekkel, mégis ez a mondat pörgött körbe-körbe az elmémben az HBO-n nemrég bemutatott A nigériai underground mozgalom legendája (Legend of the Underground) című doku láttán. Ezeknek a srácoknak ugyanis nem volt más választásuk, mint hogy erősek legyenek. Gyakorlatilag erről mesél ez a poétikusan szép, elkerülhetetlenül politikus, kontrasztos és forró film.
A helyszín, amint az a címből kiderül, Nigéria, konkrétabban az egykori főváros, Lagos, legalábbis nagyobb részt – egy kisebb, de hangsúlyos epizód New Yorkban játszódik, az előbbi ahonnan, az utóbbi ahova menekülni lehet. Nigéria a filmben nagyjából épp olyan, ahogy azt mi, a témában járatlan európai emberek az afrikai kontinens épp aktuálisan nem véres polgárháborúban vagy terrorszervezetek uralma alatt álló országairól gondolnánk: zajos, zsúfolt, színes, szagos, forróság és por kaleidoszkópja. Emellett pedig kemény kezű politikusok és hatalomtól megrészegült rendőrök kezében lévő, kizsigerelt, megvezetett és/vagy megfélemlített, de legalábbis megfélemlíteni próbált emberek összessége. Emellett pedig, ahogy minden más ország is, haza, szeretett emberek, barátok, család, választott család, ízek, szagok, emlékek utánozhatatlan, nem ritkán fájdalmas, szívfacsaró masszája. Hazája mindazoknak, akik oda születtek – azoknak is, akik nem illenek bele az ország vezetői által megkreált ideálpolgár eszményképébe.
Márpedig sokan nem illenek, hiszen a vallási mániát és a konzervatív családmodellt – nahát, nem ismerős? – idealizáló országban az életeket megnyomorító törvények között érvényben van egy olyan is, mely illegalizálja a homoszexualitást. Pontosabban a homoszexuális kapcsolat létesítését – azaz melegnek lenni „szabad”, de ha valakit inflagranti kapnak azonos neművel folytatott szexuális aktus közben, azért bizony börtönbe kerülhet, éspedig több évre, mint némely gyilkosok: tizennégy évig terjedő szabadságvesztés a maximálisan kiszabható büntetési tétel.
Ez a különbségtétel egyébként meglehetősen sokat elmond az álprűd gondolatokból született perverz törvényekről, melyek kapcsán mindig felvetődik a kérdés: miért foglalkozik bárki ilyen sokat valaki más hálószobatitkaival? Emellett viszont – bár nyilván a nemzetközi jogvédő szervezetek „sipítozását” akarják elcsitítani azzal, hogy nem az irányultságot, „csak” a cselekedetet büntetik – mélyen dehumanizálnak is ezek a törvények, hiszen, ha a homoszexualitás egyenlő a homoszexuális szexszel, az, ugye, eleve kizárja a szexen kívül eső kötelékeket, a két ember közötti szeretetkapcsolatot, az ösztönlényi szinten túlmutató emberi igényt a társra.
És még egy szempontból fontos e törvény különbségtétele: filmünk egyik főhősének életében sorsfordító jelentőségű, hogy miként is fogalmaz ez a bizonyos törvény. Ő, azaz James Brown több mint ötven társával együtt részt vett egy bulin, amelyre rátört a rendőrség, mert azt a fülest kapták, hogy ez egy meleg összejövetel. James egy botcsinálta kampányarc és közösségimédia-híresség lett azzal, hogy konfrontálódott a kivonuló rendőrséggel, és azzal érvelt előállítása ellen, hogy közölte: nem kapták rajta.
Nem kapták rajta szex közben senkivel, így nem bizonyíthatják rá, hogy meleg, így pedig nem vonhatják felelősségre, nem börtönözhetik be.
James tehát a szavaival, a viselkedésével, az életével demonstrálja a cikkem elején idézett gondolatot a bátorságról: bátor, mert nem tehet mást. Persze James azért egy kicsit bátrabb is, mint ahogy azt sok sorstársa szeretné: harsány, feltűnő, és táncosként abból csinál karriert, hogy fergeteges mozgása mellé afféle androgün karakter is, tud férfi, tud nő, tud valami egészen új minőség lenni, és ezt eszében sincs titkolni.
James mellett a másik főszereplő Mikhael Ighodaro, aki a föld alá kényszerített nigériai LMBTQ-szcéna egyik szervezője és kulcsfigurája, aki az információáramlásért, a közösség erősítéséért és védelméért dolgozik – és ebben a folyamatban egy ponton azt mondja, hogy nem maradhat tovább hazájában, ott ugyanis nincsen biztonságban. Amerikába menekül, ott éli a politikai menedékjogot kérők erősen korlátok közé szorított életét, és próbál mindeközben az otthoniakért dolgozni tovább.
Ami őt és Jamest összeköti, az egyrészt a közösség, amelynek mindketten tagjai, másrészt az a meghunyászkodni sem a közösségen kívülről, sem a közösségen belülről érkező támadásoknak sem hajlandó tökösségük, az az önazonosság, amely nem kér bocsánatot semmiért – ezt nevezi az angol kiváló, lefordíthatatlan szóval úgy, hogy unapologetic. Két különböző úton, más stílusban, de ugyanazért dolgoznak: az ország lassú, de folyamatos megváltoztatásáért, azért, hogy ha lassan is, de egyre kevésbé kelljen valóban az életüket félteniük az LMBTQ embereknek, és hogy legyen kihez fordulniuk, ha a családjuk, az országuk cserben hagyta őket. Rajtuk kívül persze többtucatnyian dolgoznak azért, hogy biztonságos menekülőutat kínálhassanak az érintetteknek:
védett házakat tartanak fenn, rendezvényeket szerveznek, próbálnak finoman beférkőzni a mainstreambe – már amennyire ezt a föld alól lehetséges.
Itt fontos megemlíteni azt, ami a film egyik legfontosabb, címben idézett kulcsmondata, jelesül, hogy a homoszexualitás nem a szegény embernek való – ez ugyanis a témának az az aspektusa, amiről még ott sem esik túl sok szó, ahol az LMBTQ-jogegyenlőség egyébként téma. Pedig mennyire így van ez: a filmben ezt a gondolatot elsősorban úgy értik, hogy megfelelő mennyiségű pénzzel konkrétan biztonságot vásárolhat magának bárki, hiszen felvesz őröket, akik a fizikai atrocitásoktól, egy esetlegesen váratlanul érkező razziától védik. De ha egy picit belegondolunk, nagyon könnyű ezt a gondolatot egy jelenleg még kevésbé életveszélyesen melegellenes országban is – mint amilyen, mondjuk, Magyarország – érvényesként elfogadni.
Hiszen nem csupán a szubkultúrához tartozó divathoz, kultúrához, közösséghez, a szabadabban megélhető életmódhoz, örömökhöz, kapcsolatokhoz, de már az információkhoz, a saját identitásának meghatározásához szükséges széles látókörhöz is jobban hozzáfér az a meleg, leszbikus, transz fiatal (vagy felnőtt, mindegy igazából), aki magasabb társadalmi státuszban van. Egyszerűbben fogalmazva könnyebb Budapesten, a tizenharmadik kerületben, fehér bőrrel LMBTQ embernek lenni, mint egy Ózd környéki szegregátumban, barna bőrrel vagy – ha a filmre utalunk vissza – Afrikában feketeként.
A nigériai underground mozgalom legendája képes a fentiekhez hasonló fajsúlyos témákat felvetni, miközben nem válik sem kesergővé, sem kurzusfilmmé, sem pedig valami politikai horrordokumentummá – pedig megtehetné épp, mert Nigériában is aggasztóan magas az LMBTQ fiatalok halandósága, sokan eltűnnek, elmenekülnek, lesznek öngyilkosok vagy gyűlöletbűncselekmények áldozatai. De ez a film más utat választ: sokkal inkább a keresetlen, elkerülhetetlen, megátalkodott önazonosság és a Pride nevében olyan sokat emlegetett büszkeség, illetve a közösségekben rejlő erő ódája, mintsem kesergés a közállapotokon.
Az ábrázolásmód csak erősíti ezt a tökösséget, intim képi világa, fülledt zenéi, a ballroom-szubkultúra világa – amiről itt írtunk korábban – egyszerre teszik bujává és érzékivé, és mutatnak érzékeny, közeli, emberi képet erről az ezerszínű közösségről. Ráadásul az említett büszkeség messze nem csak a szexuális identitásokról és orientációkról szólnak, hanem a hazaszeretetről is, a nigériai származásukra való büszkeségről. Ezek a fiatalok visszafoglalják a haza és a hazafiság fogalmát, sőt, igazából nem is hagyták soha megkérdőjelezni azt – ezt pedig mi, itt Magyarországon, ahol, ha kevésbé sarkosan is, de ugyancsak le akarnak nyomni a torkunkon egy bizonyos haza- és hazafiság-fogalmat, nyugodtan eltanulhatjuk tőlük.
A nigériai underground mozgalom legendája című dokumentumfilm az HBO GO-n nézhető 86 percben.
