Meleg férjeket találtunk, a katarzist még keressük Berlinben
Félidőnél tart a 69. berlini filmfesztivál, és eddig egy földhöz vágó alkotást sem láttunk. Azért a románok stabilan hozzák a színvonalat, Fatih Akin ocsmányságban nyer versenyt, Jonah Hillről pedig kiderült, hogy tud rendezni.
Segítség, pasival dug a férjem!
Igazán földhöz vágó, nagy művet idén még nem láttam itt, de a két kedvencem egyikét a kísérletezőbb filmeket felvonultató Forum szekcióban, a másikat a Panoramában mutatták be. Az előbbi a román Monstri. (Szörnyetegek.), az utóbbi a guatemalai Temblores (Földrengés / Remegés), és érdekes módon ugyanazt az alapproblémát dolgozzák fel: hogy egy nős férfi mit kezd azzal, hogy rájött, homoszexuális, és ez milyen hatással van a környezetére.
Marius Olteanu első egész estés filmje a román kisrealizmus újabb gyönyörű példája, ami Cristian Mungiu vagy Corneliu Porumboiu munkáival egy lapon említhető. Megszoktuk és elvárjuk már a román filmektől az életszerű dialógusokat és a filmszínészek hibátlanul természetes játékát, és itt is megkapjuk azt a fájdalmas hitelességet, amitől úgy érezzük, mintha dokumentumfilmet néznénk egy omladozó házasságról. Két átlagember (a főszerepben Judith State és Cristian Popa) vergődését figyeljük, mégis thrillerizgalmasságú minden jelenet. Semmi hatásvadászat, az eszköz a precíz lélektani ábrázolás, amitől úgy érezzük, fokozatosan avat be a titkaiba minket két ember – és ez szolgáltatja a feszültséget.
A kiváló hangdesign sokat hozzátesz a hatáshoz: a zajok-zörejek tiszták és enyhén felerősítettek, ami még inkább behúz minket a két főhős világába, fokozza a közvetlenség és valódiság érzését, de nagyon finoman, nem tolakodóan növeli is a drámaiságot. Annyira húsba vágó végig a film, hogy még azt is elnézem a rendezőnek, hogy egy az egyben lenyúlta Xavier Dolan Anyu című filmjének az 1:1-es képarány széthúzásával és összecsukásával elsütött poénját.
Míg a román film két ember intim buborékjának elpattanását mutatja be, a guatemalai Jayro Bustamante második nagyjátékfilmje a melegségét egyszer csak felvállaló, teljesen új életet kezdő férj (Juan Pablo Olyslager) és a szűk családi, illetve tágabb társadalmi környezet konfliktusát állítja a középpontba. Nagyon más világban vagyunk, mint amit európaiként ismerünk, de az ábrázolás közvetlensége és a hiteles alakítások itt is rögtön berántják a nézőt, és minden figura úgy kel életre, hogy azoknak a szempontját is végig tökéletesen megértjük, akik esetleg teljesen mást gondolnak a világról, mint mi.
És láthatóan ez a világ is totálisan eltérő univerzumokra szakad: Pablo tehetős és vallásos családja egy szép villában, személyzettel körülvéve, felékszerezve éli meg hatalmas megrázkódtatásként és szégyenként, hogy a felnőtt fiú nyilvánosan felvállalta a melegségét, miközben Pablo szerelme, Francisco koszos atlétában iszik lebujokban egész éjjel, mindenkit ismer az utcán, és beköltözteti Pablót egy olyan lakásba, ahol folyamatos a barátok és kissé gyanús üzletfelek áramlása.
Pablo családja őszintén hisz abban, hogy Isten segítségével legyőzhető a „betegsége”, miközben neki cafatokra szakad a lelke, mert kiderül, hogy biztosan nem fogja tudni megtartani a gyerekeit és az új életét is, nem beszélve a lelkifurdalásról, amit felesége, anyja és talán még Isten miatt is érez. A megoldás, amit végül választ, egészen más, mint amit egy szabadelvű európai ember választana, de a film ereje számomra éppen abban a kegyetlenségben rejlik, ahogy megmutatja, ebben a helyzetben, ennek az embernek a számára nem létezik jó megoldás, mindenképpen törötten kell továbbélnie az életét.
A teljes cikk a 24.hu portálon.
