Még jó, hogy nincs sorkatonaság, erre emlékeztet a Netflix új sorozata

Spenger Dávid index.hu film kritikája

Az idősebb korosztály lelkesen vagdossa a fiatalabbak fejéhez, hogy „nem tudjátok, nem voltatok katonák!”, esetleg „puhányok vagytok, mert sose szolgáltatok a seregben, bezzeg én...!”.

Nos, megnéztem a Netflix új sorozatának, az október 9-én bemutatott Újoncoknak (Boots) az évadkezdő részeit, és azt kell, hogy mondjam, rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy nincsen Magyarországon sorkatonaság, és legfeljebb akkor találja magát egyenruhában az ember, ha magától jelentkezik szolgálni.

Utóbbit, mármint a saját magától való jelentkezést lépi meg Cameron Cope, a 90-es években járunk, New Orleansban, és a Miles Heizer által játszott főszereplő kissé félszegen dönt amellett, hogy az életének alakulását egy éles kanyarral új utakra viszi. Cameron ugyanis meleg, egy olyan korban, ahol mindezt nem nézik túl jó szemmel, és a saját maga, valamint a környezete elől való menekülést is abban látja meg a srác, hogy egyenruhát ölt. Egészen pontosan tengerészgyalogosnak áll, a legjobb barátjával, Ray McAffey-vel (Liam Oh) közösen. Merthogy a tengerészgyalogság azzal igyekszik újoncokat bevonzani, hogy ha hozol magaddal valakit, akkor együtt nyomhatjátok végig az egészet. A duónak pedig ez nyilván jó bulinak hangzik.

A TENGERÉSZGYALOGSÁG AZONBAN NEMHOGY NEM JÓ, DE MÉG CSAK NEM IS BULI.

Mindez pár perc alatt világossá válik hőseinknek, akiket egy szigorú ábrázatú kiképzőtrió, McKinnon őrmester (Cedrick Cooper) vezetésével üvöltve rángat le a buszról, és innentől olyan nonstop, éjjel-nappal tartó kínzásnak vetik alá a fiatalokat, hogy esküszöm, a börtönben nincs ilyen rossz soruk a becsukott bűnözőknek. Itt derül ki az is, hogy saját magát is utáló melegként nem a legjobb ötlet tényleg beállni tengerészgyalogosnak, de az ürömben van azért öröm is. Merthogy kiderül, hogy az újoncok között akadnak jó srácok is. Többek közt egy ikerpár kövérebbik tagja, John Bowman (Blake Burt), akivel Cameron a legnehezebb pillanataiban kapaszkodik össze. A legrosszabbak, leggyengébbek még egymást is képesek kihúzni a szarból az extrém kiképzés közepette. Épp ez a legszebb az egészben.

Az Újoncoknak nagyon erős pillanatai vannak, életemben nem gondoltam volna, hogy így fogok majd drukkolni, hogy néhány kezdő tengerészgyalogos meg tud-e csinálni három húzódzkodást azért, hogy szégyenszemre ne küldjék őket haza. De a sorozat más szempontból is egészen mélyre fúr, például a főszereplő melegsége miatt komolyan kritizálja a tengerészgyalogságot, ahol ezekben az időkben legalábbis illegális volt homoszexuálisnak lenni. Papíron tehát Cameron be se kerülhetett volna. Az egyik legdurvább szálat ennek köszönhetjük a szériában, amikor megérkezik az egykori hírszerző Sullivan (Max Parker) és rögtön kiteszi a célkeresztet a „Pink Marine”-ra.

Azért írok Pink Marine-t, mert Greg Cope White memoirján alapszik ez a Netflix-sorozat, én, ha a streamingszolgáltató helyében lettem volna, meg is tartottam volna az eredeti címet, annyira ütősen hangzik. És maga az alapanyag is ütős lehet, mert a széria is rettenetesen szórakoztatóra, néha szívbe markolóra sikeredett.

Amellett, hogy örökérvényű sztorit kapunk a bajtársiasságról, arról, hogy miképp lehet és érdemes a kegyetlenkedő, zsarnok vezetők ellen összefogni, az Újoncok sűrűn elmereng az önelfogadáson is. Mert hát Cameron saját maga elől is menekül azzal, hogy beáll tengerészgyalogosnak. Anyja, Barbara (Vera Farmiga) elől, aki azt sem veszi észre, hogy fia hova ment, annyira nem figyel a gyerekeire, a bullying elől, a nemtörődöm, folyton a tévé előtt tespedő öccse elől... cseberből vederbe egy kicsit a szituáció, mégis ahogy a sztori halad előre, úgy épülget a főszereplő karaktere. Különösképpen érdekesek azok a snittek, amikor saját magával beszélget, vívódik Cameron, aki bár nem mondhatja el nyíltan, hogy meleg, kitűzi, hogy önmagát megtagadni még az egyenruha miatt sem fogja.

Csak éljem túl a mát, a holnappal meg majd holnap foglalkozom – valami ilyesmi az Újoncok főszereplőjének jelmondata, és működik is. Mert bár szenved, mint a kutya, és olyan ellenségeket szed össze magának, mint a „Polák” (Kieron Moore), Cameron azért egyre jobban kiáll magáért, és eljut arra a pontra is szépen lassan, hogy ne engedje másoknak, hogy a fejét a vécébe nyomják.

Végre azt mondhatom, hogy egy Netflix-sorozat, ami a fényképezését tekintve nem úgy néz ki, mintha odahánytak volna a képernyőre. Az Újoncok korrektül fest, és még vicces is. Nemcsak a jelenetek, a fordulatok, hanem az is, ahogy a zenéket összeválogatták.

HOGY A HIPERMASZKULIN, KATONÁSKODÁS ALATT MENNEK A LÁNYOS RÁGÓGUMIZENÉK, MÁR CSAK EZÉRT BEÍRHATNAK A KÉSZÍTŐK EGY PIROSPONTOT AZ ÜZENŐJÜKBE.

Nyilván, a zsáner sajátossága, hogy itt is jócskán akadnak flashbackek, de addig nem lehet haragudni értük, amíg olyan tragikus előzményeket hoznak el nekünk, mint az egymást vegzáló ikreké, akik mellékszereplőként is lopják a show-t. De Cameron és Ray megbicsakló barátsága is szolgál néhány tanulsággal.

Az biztos, hogy félórás sorozatok közül az Újoncok megkerülhetetlen, és miért is akarná bárki is megkerülni, amikor ennyire élvezetes perceket hoz a nézőknek. Amikor kell, ez a sorozat mély, máskor rettenetesen vicces, a rendszerrel szemben kritikus. Ami a Netflixnek nem megy a filmekkel, az a sorozatokkal nagyon is, ez az újabb példa rá. Eléri, hogy miután megnéztük, örüljünk neki, hogy a „Don't Ask, Don't Tell”-policyt 2011-ben eltörölték, és most már nem kell bujkálniuk és önmegtagadniuk az lmbtq-egyenruhásoknak.