Ugrás a tartalomra
x

A vihar karjai közt - 1. fejezet

Oh, bárcsak inkább esne az eső, az legalább lehűtené kissé a levegőt – gondoltam miközben egyik oldalról a másikra fordultam az ágyamban.

A testem csak úgy fürdött az izzadtságban, de még úgy is hogy egy órája már meztelenül feküdtem. A pizsama alsóm és felsőm a földön egy kupacban hevertek. Egy percnél sem tudtam volna tovább elviselni, ahogy a bőrömre tapadnak. Végül is egyébként sem értettem, hogy már az első pillanatban miért vettem fel. Előre láthattam volna, hogy ez lesz belőle. Legszívesebben kiterítettem volna a szoba bal sarkában lévő íróasztal előtt álló szék támlájára, de nagyon nem volt kedvem hozzá. Fáradt voltam és sokkalta jobban éreztem volna magam, ha legalább valami szél mozgás lenne a szobámban.

 

Szerettem a nyarat és a vele járó összes klassz dolgot, beleértve a meleget is amit képes voltam elviselni egy bizonyos ideig, ellenben az izzadást azt kevésbé. Nem volt semmi lényege, persze azonkívül, hogy egy fontos biológiai folyamat a testünknek, ami segít a káros anyag kibocsátásában. Bizonyos kultúrákban, ha valaki izzadni kezdett azt a gyengeségnek és a betegség első jeleinek tudhatták be, mások viszont jó előjelnek tekintve a gyógyulásnak, illetve a megtisztulás jegyének ismerték el. Az utóbbit az északi népek ismerték el, akik a lehetőség szerint minél több időt szerettek izzadni, legfőképp a szaunában. Ők kezdték el és aztán lassan átvették az európaiak, majd az egész világon elterjedt. Idéztem fel magamban a legutóbb olvasott könyvem egyik fejezetét. Ez persze szép és jó, csak sajnos nem éppen egy szaunában vagyok. – az ágyamtól csak pár centiméterre lévő ablak felé sandítottam.

Oh, kérlek csak egy kis hűs szellőt szeretnék. Csak is ennyit. – a függönyöm körülötte meg se mozdult illetve a forróság egy cseppet sem enyhült a kérésemtől.

A hátamra fordultam és éreztem a nedves lepedőt, ahogy hozzá tapad a bőrömhöz. Holnap nagy mosás fog rám várni – és ezzel le is akartam hunyni a szemem átadva magam bármilyen lehetséges álomnak, de bár, hogy is próbáltam, nem ment. A homlokomat állandóan törölgetnem kellett. A hajam begöndörödött a nedvességtől és a testem összes pontján folyt az izzadtság. Így hát unalmamban és hát ha elalszok valamilyen csoda folytán körbe forgattam a fejemet a szobában. Balra mellettem egy falra szerelt könyvespolc hevert. Rajta megannyi könyv, különböző borítóval, mérettel, szerzővel, címemmel, viszont egy közös volt bennük. Mindegyik valamilyen istenről és a hozzá kapcsolódó vallásról szólt. Habár manapság már csak a görög mítoszok és legendák érdekeltek, azok közül is csak egy pár, ami kifejezetten megragadt a fejemben. Már a nyelvem hegyén volt. Legszívesebben kimondtam volna, ha hallja, ha nem. Az összes történetet, ami róla szól és amiről most már tudtam is, hogy mind igazak, valami oknál fogva, még sem akartam elhinni. Oké. Már megint kezdünk kicsit túl messzire menni –eddig sem származott semmilyen jó abból, ha keresni próbáltam valamilyen kiutat a jelenből és az elkerülhetetlen lehetséges jövőből. A múlt viszont ennek ellenére valahogy sokkalta kedvezőbben hatott. Talán mert akkor még minden sokkal egyszerűbb volt? - töprengtem egy pillanatig, aztán a megoldás szinte magától jött - Nem egyszerű. Csak túl naiv és tudatlan voltam, hogy elismerjem a sorsomat.

Az emlékeket ellenben, még mindig jó volt felidézni. Vannak olyanok, amelyeket legszívesebben sose felednék el, míg léteznek mások, amelyek sokszor éjjelente visszatérnek. Elvesznek belőlem és sose tudom, hogy a végén mi marad belőlem. Furcsa dolog. Az ember, mint én magam is a végét várom az első pillanatól, de amikor tényleg vége, nem akarom, hogy abba maradjon. Elég. Hagyd abba. Szed össze magad - nehéz volt nem elveszni a gondolataim között és tekintettemet újra a könyvek felé fordítani.

A polcok egészen a sarokban lévő úgynevezett „dolgozói” sarokig értek véget. Ott tartottam a laptopomat, meg az éppen olvasott könyvemet. A beköltözésem óta volt és nem volt szívem kidobni, főleg mert fa asztal közepén egy szív volt, benne két monogrammal. „ A.L.+D.S” – a tulaj nem tudta megmondani és az eddig itt lakók nevei sem egyeztek a rövidítésekkel. A nyomozásom nem tartott sokáig, mégis az asztalt megtartottam. Nem sok mindenben voltam ennyire szentimentalista, viszont belegondolva, hogy talán ez az egyetlen bizonyítéka annak a szerelemnek, hogy ha két ember egymásba szeret, az örök és soha nem ér véget. Legalábbis jobb ebben a hinni, mint a semmiben – és nem próbáltam meg tovább gondolni az én esetemben. Az íróasztalhoz tartozó meg nem mondhatatlan kárpitú gurulós szék. Három napi súrolás után sem tudtam rájönni milyen volt és hogy milyen most. Így hát megmaradtam a boldog tudatlanságban és örültem, hogy nincs szaga. Az utána következő ajtó mellett már csak a jobb oldalt található ruhásszekrényem volt. Az egyetlen, amit én vettem és sikerült a lakásba is betenni. Némi vakolat árán, viszont a bútornak és a rajta lévő faragásoknak semmi baja nem lett. Biztosan tudtam, ahogy megláttam az egyik bolhapiacai árusnál, hogy kell nekem.

Nem voltak túl egyértelműek. A faragott ábrák, az egyik általam ismert istenre sem emlékeztettek. Mégis az egyediség mögött ott rejlett az eltéveszthetetlen igazság. A halandók és az istenek kapcsolata. Ahogy pedig én neveztem magamban „Virum Dei”, azaz Emberisten. Balról az első ajtón egy alak bontakozik ki a felhők közül, aki lefelé néz. A másikon pedig egy magas dombról tekint felfelé valaki az égre. Rákerestem párszor a neten, hogy hát, ha rátalálok a szekrény készítőjére, de sehol nem találtam meg, miként az árus sem tudott többet mondani nekem az eredetéről. Szinte úgy hangzott a szájából, mint ha egyik nap még nem lett volna meg, a másikon viszont már ott volt a házában. „Bocsánat…. – megdörzsölte az állát - Tudja elég vicces. De most istenért sem fog eszembe jutni. Furcsa.” – a férfi szavai élésen megmaradtak bennem arról a napról, főleg az utolsó mondata. Mert bárki is készítette, nem akarta, hogy egykönnyen rájöjjenek a kilétére. De a célját bizony elérte vele. Bármikor, ha rátekintettem eszembe villant a nap és azt követő évente ismétlődő találkozások. Mindig arra emlékeztetett, hogy mi lett volna, ha kiállok magamért és egyszerűen csak nem-et mondok. Akkor még különlegesnek tartottam magam és talán ezért is mentem bele olyan könnyedén, át se gondolva a következményeket. Az utána következő életemre kívülállóként.

A gondolat egy percre is, de el tudta űzni a valóságot, azaz a kibírhatatlan forróságot körülöttem. Az ajtón túl pedig nem volt más, mint egy agyon használt konyha. A szekrények polcainak örülők, ha egy poharat elbírnak és nem esik össze. A mosogató enyhén rozsdás és a vízcsapból sose a megfelelő hőmérsékletű vagy állagú víz jön ki belőle. A fura szagú tűzhely pedig pont akkorra távolságra lóg ki a jobb oldali faltól, hogy állandóan beverjem a térdemet meg a lábujjamat benne. Egy kis fürdőszoba bal oldalon, benne egy zuhanyzóval meg egy mosdóval. Utána egy apró fogas és alatta a cipőim kapnak helyett. Nagyjából ennyi az egész. Az otthonom. A lábtörlő szőnyegen túl pedig a bejárati ajtón át vár az életemnek a másik része.

Sose gondoltam arra, hogy egyszer ezt fogom csinálni, de pénz van belőle és legalább nem a nyílt utcán kell állnom egész nap. Valahonnan innen szoktam kezdeni el beszélni a munkámról, ha valaki rákérdez a családomból. Lényegében egy pénzügyi kalkulátor cégnél dolgozom. Ez még langyos - gondolom közben. Lent az alagsorban, ami kellemes mert nincs nagyon meleg, sem természetes fény sem. Egyre melegedik. Ha a beszélgetés során idáig el is jutunk, akkor, mindenki szépen mosolyog rám és kedvesen bólogat, hogy milyen sokra vittem az életben. Égetően forró. De aztán hozzáteszem, hogy én vagyok a büfés. Nem én vagyok a tulajdonos. Nem én rendelem meg közvetlenül az ételt. Én csak ott állok reggel 6-tól este 8-ig és kiszolgálom az embereket. Ha szerencsém van még néha egy-egy étel nevén kívül néha rám is mosolyognak, ha nem a mobiljukat nyomkodják. Egyszer-kétszer még elsütnek egy poént, elmondják a napjukat röviden és ezek a hét csúcspontjai. Ezután szoktam gyorsan felvetni egy jobb témát, mint például az időjárás. Ezen a ponton szoktam belegondolni, hogy milyen jóérzés lenne csak egyszerűen itt hagyni az egészet. Újrakezdeni máshol. Távol. Még abban sem vagyok biztos benne, hogy egyáltalán más lenne azon a helyen. Egyébként meg. kicsit engedhettem meg magamnak. Még el se járok sokat, lévén, hogy alig bírok kijönni a lakbérből. Az egyetlen, amit megvettem azóta, hogy beköltöztem az a szekrény volt. A könyveket, a laptopot és minden ruhámat is a szülő otthonomból hoztam el. Nem egy álom élet. De az enyém, vagyis volt egészen 5 évvel ezelőttiig. Átfordultam a bal oldalamra és becsuktam a szememet. Erősen koncentráltam és csak is egyetlen dolgot kértem. Azt kívántam, hogy legyen vihar.

Bárcsak… bárcsak… bárcsak esne az eső, fújna a szél… - mindent lassan és megfontoltan ejtettem ki, mint ha egy imát mondanék el bárkinek aki meghallgat abban a pillanatban – dörögjön hangosan és villám… - azon nyomban egy hatalmas villanás világította be a szobámat, amelyet a szemem sarkából észrevéve kinyitottam.

Egy hatalmas dörgés következett utána, megremegtette az ablakot és vele együtt a függöny is megmozdult és kellemes hűvös fuvallat kezdte belengeni a kicsi hálószobát. Az eső nagy égi csatát követően abban a pillanatban megindult.

Hirtelen, úgy, hogy még fel sem fogtam mi is történt éppen, egy hideg kéz derekamra fonódott, majd egy nedves test nyomódott a hátamnak. A fejét a vállamnak nyomva szuszogott hangosan. Még ha abban a pillanatban nem is fordultam meg, már akkor tudtam, hogy ő az. Az ujjai lassan elindultak lefelé. Az ajka bőrömet érintve megrázkódtam, mint ha a villám nem is a lakásom közelében, ha nem éppen belém csapott volna. A fejemet felé akartam fordítani, mire még jobban hozzám simult. A keze közben elérte a férfiasságomat és ahogy megragadta tudtam, hogy valami baj van. Lassan megindult rajta, én pedig elfeledve minden aggodalmamat kimondtam a nevét, amiben megegyeztünk.

Zeai – ahogy kimondtam minden mozdulatlanná vált.

A szél lelassult. A vihar elnémult. Ő pedig megállt. Az ujjai hidegnek és nyirkosnak tűntek a falloszomon, ahogy maga a teste is. Nem bántam, sőt azt akartam, hogy még közelebb legyen hozzám. Ugyanúgy, ahogy legutóbb és máskor is. Csak legyünk túl, minél előbb - de nem tudtam nem arra gondolni, hogy valami nincsen rendben. Egy villanás képe szökött be az ablakomon át. A szél hirtelen elállt. Én pedig azon nyomban a legrosszabbra számítottam.

Hallottam és éreztem a heves lélegzését a tarkómnál. Az ujjai lassan elengedték a férfiasságomat, de még mielőtt megnyugodhattam volna rájöttem, hogy nem ezt tette. Ott tartva, lassan és minden mozdulatát előre megfontolva simított végig rajta. Csak az ujjbegyével érintette, de olyan precízen és mindig annyira keveset kapva belelő, hogy a következőnél mindig többre vágytam.

A szél újult erővel simult végig a függönyömön, de alig voltam tudatában mindennek. Az, hogy mi történik a külvilágban, az most nem számított. Csak Zeai volt és az ujjai az ágyékomnál. A hűs szellő talán elért engem, de enyhíteni nem tudta a testemet foglyul ejtő újdonsült forróságot. A férfi elérve a dús fekete ágyékszőrzetemet beletúrt, majd azon keresztül haladt felfelé tovább. A testem csak az övé, de más nem - szólt a fejemben. Segített közben és utána is, amikor elment, ellenben most éreztem, hogy újra elfogok bukni. Mint akkor. Az elsőnél. - mindenre emlékeztem abból a napból, olyan élesen, mint ha egy filmet néznék.

Részletes. Hangos.

Még a sötét ellenére is, mindent tisztán láttam. Erre gondoltam, erősebben, mint bármi másra, csak, hogy megőrizzem önmagamat mindvégig, de valami nem hagyta. Egy ismeretlen erő, ami arra késztett, hogy ne küzdjek, csak fogadjam el mindezt, ami most történik. Nem akartam, egyszerűen nem tehettem meg. Megmutatni neki, hogy mennyire vágyom rá és élvezem, amit velem művel. Egy nem létező álom fájdalmasabb lehet, mint maga az igazság - a vége pedig úgyis mindig ugyan az lesz. Bármennyire is próbáltam az elmúlt 5 évbe belekapaszkodni, ő elérte, hogy elfelejtsem, még ha csak egy kis időre is. A keze megállt a hasamnál és miközben finoman körözött rajta, addig a ajkát újra a vállamon éreztem. Megnyalt. A nyelve egy finom kört tett a bőrömön, aztán megcsókolta. Nem tudtam nem elképzelni, épp ezt a számon is. Csak még intenzívebben. Lassan felemelte róla az ajkát, majd hirtelen azon a ponton megharapott Nem tudtam megállni. Váratlanul ért és nem tudtam visszafogni a reakciómat. Egy sóhaj szökött ki az ajkaim közül, amelyet utána azonnal összezártam. Nem hittem, hogy sokáig tartott volna, de számára elég volt, hogy tudja mennyire élveztem. Ezt pedig még maga a testem is megtudta erősíteni. Áruló – pillantottam csak egyet a lábam közé és mindkettőnk számára szemmel látható volt. Most azonnal véget akartam vetni a játéknak, nem is törődve, hogy az arcom vörösen égett, amikor újra összezavart. Egy újabb csókot a vállam érzékeny pontjára, majd ott egy mosoly kezdett alakot ölteni. Szerettem volna azt gondolni, hogy tudom miért teszi ezt. Egy újabb ok, hogy megalázón. Egy újabb álom, amit darabokra törhet - ehhez képest melegség járta át a testemet. Belülről szinte égtem. A testem már nem a hőtől, hanem a férfitól mellettem lett forró. Csak még azt nem tudtam, hogy a lángok végül teljesen felemésztenek-e vagy még túlélhettem.

Megváltoztál – az ujjai lelassultak, majd megálltak a hasam közepén.

Aztán hirtelen az érzéki köd felszállott a szemem elől és rájöttem kivel is van dolgom. Mint ha az előbbi közjáték meg sem történt, én pedig nem gyengültem el volna el, mély hallgatásba burkolództam, ahogy mindig is tettem.

Nem rejtette el véka alá egyszer sem. „Dagadt kerubnak”, „Kövér Pának” vagy ami még elment volna „Pufók felhőnek” becézett a másik nevem után. Az első két találkozó után úgy gondoltam a kedvére teszek és elmentem egy edzőterembe. Kipróbáltam pár gépet és már menni akartam a következőre, amikor a terem tükrein át láttam, ahogy az emberek összesúgnak a hátam mögött. Nem volt véletlen, ahogy az sem, mikor hátra fordultam azon nyomban elhallgattak. Mi a gyorsabb még a villámnál is? Hát a pletyka – azután többet nem mentem vissza, de a szavaival tovább bántva elkezdtem inkább futni és utána a lakásban pár alapgyakorlatot elvégezni. 4 és 3 körrel kezdtem aztán lassan lett belőle 10 majd 20. A felülések, fekvőtámaszok, nyújtózások és helyben futások számai megnövekedtek. Elégedett voltam magammal és amikor rájöttem, hogy még észre sem vette, akkor eldöntöttem, hogy nem foglalkozok vele. Az edzést folytattam tovább, ő pedig tovább gúnyolódott a súlyommal. Most meg ez?! – nem értettem mi folyik itt, de tudtam, hogy egy percre sem adhatom meg neki azt az élvezetet, hogy lássa mennyire megérintettek a szavai. Soha többet – ámbár könnyebb gondolni, mint azt meg is tenni. Miattam? – mintha meglepődést vettem volna ki a hangjából és nem törődve a némaságommal meg válaszolta a saját kérdését

– Igen

Azaz egy szó kezdte megrepeszteni a páncélomat. Szomorúság és némi beletörődés vegyült abban az egyetlen válaszában. A csönd gondterhesen telepedett ránk, mint ha egyikünk sem tudná, hogy most mi következik, amikor a keze lekúszott lefelé és a nyakam mellől bekúszott a másik karja. Nem volt időm semmire. Az ujjai megragadták a férfiasságomat és hevesen mozgatni kezdte. A testem megfeszült a hirtelen érzéstől és felé dőltem. Ő meg szikla szilárdtan tartott engem, miként hozzáférjen a mellbimbóhoz. Az egyiket megragadta. Erősen megszorította. Azt hittem, hogy elfogok menni azonnal. Sean. – ez volt a nevem.

Én pedig éreztem, hogy az eddigi falat, amit felépítettem magam köré kezd leomlani. Tégláról téglára, ahogyan lassan éreztem, ahogy a határaim a végéhez közelednek. Ő nem állt meg egy percre sem és mintha velem együtt sóhajtozott volna hangosan, mintha csak ezzel akarná tudatni, hogy végig mellettem van ezen az ismeretlen utazáson. Talán csak én voltam így vele, de szeretettem volna, ha mindkettőnknek az lenne. Az első. Együttlét.

Az ajkamat megpróbáltam megfékezni, de az egyre erösődö sóhajok kiszöktek belőlem. A fejét már a vállamon éreztem és ahogy felém fordult csókolgatni kezdte az arcomat. Minden mozdulatával egyre közelebb voltam. A szájába véve a fülcimpámat finoman ráharapott és azt hittem tényleg itt lesz a vége, amikor hirtelen visszahúzódott és a meleg lihegését a nyakamnál éreztem meg újból. Nem tudtam, hogy mi tartja vissza, hiszen eddig sem jelentett neki problémát. A fenekemnél meg éreztem is, hogy mennyi akarja. Furcsa mód most én is akartam.

Minden érintésével a testemen egyre közelebb került hozzám. A farka készen állt, ahogy most én is rá. Ez más volt, mint eddig és egy pillanatra ez megijesztett. Mert mi lesz, ha ez is csak egy trükk? Hogy fogok újra szembenézni magammal, hogy ha ilyen gondolataim támadnak? És mi lesz a következőnél? – a gondolatok felébresztették bennem a kételyt, de nem annyira, mint azt a vágyat, amit Zeai megakart osztani velem. Hátra akartam nyúlni és ha kell megmutatni az utat felém, csak, hogy most az egyszer együtt legyünk teljesen. De már késő volt.

Sean – suttogta a nevem a fülembe amikor megremegtem és a farkam csúcsából vastag folyamként indult meg a nedvem.

Azt hittem elengedi és a következő pillanatban már bennem lesz, hogy kielégítse ő is a vágyait, ahogy szokta, de ahelyett nem ezt tette. Ott tartva az ujjait finoman húzogatta és minden sóhajom után egy csókot kaptam cserébe az izzadt hátamra. Mondani akartam valamit. Egy köszönetet vagy hálát vagy akármit, ellenben ajkam néma lett a szóra. Csak a lassan enyhülő vágy utáni érzések hullottak alá kettőnk közé. Álomnak gondolhatnám az egészet, amiből sose akarnék felébredni viszont a mellettem fekvő férfi ezt biztosan nem hagyná. Azt akarná, hogy végig ébren legyek és érezzek mindent, mint ahogy máskor is történt. A kín. A megalázás. A szégyen. Most pedig nem tudom és feltettem magamnak a kérdést: Ez tényleg a valóság lenne?

A szoba szinte forgott körülöttem és az egyetlen, ami ott tartott az Zeai volt. A gondolat könnyeket csalt a szemembe, de még időben sikerült visszafognom őket. A férfiasságom keménysége lassan alábbhagyott és minden ondóm az ujjaira, az ágyékom környékére és a hasamra ment. Ő még mindig fogta amikor megszólalt.

Sean… - másodszorra mondta ki a nevemet és még most is nehezen hittem el, hogy hallom tőle – Kérlek… mondj valamit – tudtam ha minden rendben lenne nem akadozna a hangja, nem mondaná ki a nevemet és nem tette volna azt, amit az előbb.

Nagyon nagy baj volt. Mégis minden eddigi tapasztalatomat és félelmet félre téve azt akartam, hogy mind a kettőnknek jó legyen. Most az egyszer.

Sean, én… - sosem éreztem magam ennyire elevennek és egyben vakmerőnek, mint mikor megfordultam és a kezembe véve az arcát megcsókoltam.

Az első a szája volt. Eleinte nem nyílt meg előttem. A keze, ami eddig el volt foglalva a szerszámommal most a fenekemre tévedt. Megragadta erősen, amitől alig kaptam levegőt és aztán visszacsókolt. A második a kemény borostája, amit még soha nem láttam vagy éreztem volna. A sötét éjszakákon nem sok mindent kitudtam venni belőle a találkozásainkkor, főleg mert általában nem is engedte, hogy ránézzek. Én az övé voltam és azt tettem, amit parancsolt vagy ha nem akkor rákényszerített. Most viszont én voltam az, aki irányította az eseményeket.

Mintha egy teljesen másik férfival lennék most éppen. Egy olyan, akibe talán egy nap újra megtudnék bízni és hinni is. A reményeimmel együtt csókoltam meg újra és be kellett vallanom magamnak, hogy nagyon jó érzés volt. Ahogy az arcunk egyre jobban a másikhoz ért a csók közben, úgy szúrt és karcolt az ismeretlen és fantasztikus érzés. Nem bírva ellenállni végigsimítottam rajta, míg nem az állánál megállva elkezdtem lejjebb menni. Még a nyakánál jártam, amikor valami megtörte a sima bőrét, de még mielőtt jobban kitapinthattam volna ő megragadta a csuklómat. Azt hittem vége lesz az egésznek és mindez csak egy álomképekként fog bennem maradni. Egy szép emléknek a fejemben. Míg nem rá kellett jönnöm, hogy még mindig csókolóztunk, ő pedig finoman elengedte a csuklómat, mihelyst megérintettem a falloszát. Azonnal bekapcsolt bennem a vészjelzés, de mihelyst ellenkezésbe foghattam volna újra meghallottam a nevem.

Sean… - az arcomat majd onnan a nyakamat kezdte csókolni – Sean, én… - elég volt ahhoz, hogy elindítva rajta az ujjaimat újra megcsókoljam.

A keze finoman gyúrogatta az egyik gömbömet, míg a másik keze a derekamon volt. Az arcán tartva a kezemet azt akartam, hogy sose érjen véget a csók. A borostájának a nyomát holnap reggel is érezzem és lássam a kezének a nyomát a fenekemen. De bármenyire is hinni akartam ebben, tudtam, hogy ez csak egy hiba és utána bizony nagy árat kell fogok fizetni érte. Zeaivel ellentétben nekem igenis volt mit vesztenem. Számára ez nem jelentett problémát. Neki sohasem kell tartania semmitől, másoknak kell félnie tőle. Zeai… - a nevét hallva belenézett a szemembe és sejtettem, hogy tudja mit akarok kérdezni.

A szemeinek a színét sose láttam. De tudtam, ha egyszer fényes nappal látnám, akkor sose tudnám levenni róla a tekintettem, ahogy most ő teszi velem. Mi… - de ő elhárította a még kimondatlan kérdésemet is azzal, hogy egy ujját beillesztette a seggembe.

Sean… - sóhajtotta felém, miként előbb a farkamon, úgy a segglyukamban is erős tempót diktált, amit ismertettem a férfiasságán is. – Nincs… sok… erőm… ki… tartani… Bármit is jelentett ez a holnapra nézve éreztem, hogy nem fogja sokáig bírni. Az eleinte érzett hideg, nedvesség helyét forróság és izzadtság vette át a testén. A hangja egyre nagyobb méreteket öltött a szobában. A vihar talán elmúlhatott közben vagy éppen csak a férfi volt most minden, amire figyelni akartam abban a pillanatban, mert már nagyon közel volt. Hozzá másztam, úgy, hogy újra egyesüljünk egy csókban, miközben egyre erősebben emelkedett és csökkent a mellkasa. Kihúzta az ujját és hamarosan már az arcomat fogta a két kezében, miközben nem telve be az ajkammal megharapta az alsót. Zeai.

Sean… Oh!... – megcsókolt és elélvezett az ujjaim között, miközben kint villámlott egyet és újra megindult a vihar.

A csók, úgy éreztem sosem szakadt meg még akkor is amikor elengedtem a falloszát. Éreztem az ujjaim alatt, hogy a keménysége nem apadt el. Bűnös gondolatok támadtak bennem, amiket jobbnak tartottam megőrizni magamban, de már késő volt.

Majd legközelebb Sean… - egy puszit nyomott az ajkamra – Most aludjunk.

Én nem mondtam semmit, miközben gyengéden a karjai közé húzott majd pillanatokon belül már csak az egyenletes halk lélegzését hallgattam. Boldognak kellett volna éreznem magamat, de nem tudtam és meg is volt rá az okom. A kétely és a félelem, ami eddig elnyomott a heves vágy, most kezdtek alakot ölteni bennem. Így hát megpróbáltam az álmomba menekülni, gondolva a most átéltekre, de sajnos nem volt előlük menekvés. Én pedig éreztem, ahogy újra ott vagyok. A felhők között. A lebegő jégkristályon állva. Az isteneket hallgatva a sorsomról és a jövőmről.

Nem mindenkire esik a választásuk.

Legtöbben annyira elhívatottan hisznek a saját istenükben, hogy végül esélyük nyílik rá szemtől szembe is találkozni vele. Mások végóráikban kezdenek el imádkozni és még a szerencsések közül is csak párnak adatik meg, hogy egy istenséggel legyenek. De ez visszafelé is igaz volt.

Az istenek egy nap megérezték és elkezdtek félni. Rettegni, hogy a feledésbe fognak merülni, ha már többé senki sem fog már hinni bennük. Már nem olyan sokan voltak úgy vele, hogy egy vihar vagy egy természeti katasztrófa az istenek műve lenne. Ha ez nem is volt mindenre igaz, a tudomány viszont, elég jó választási lehetőségnek bizonyult az emberiség számára, igazolni a világban történő eseményeket. Habár voltak még páran akik hittek az istenekben és azok létezésében, de nem elegen, hogy a fentiek igazán biztonságban érezzék magukat. A feledéstől való félelem és az, hogy közelebb kerüljenek a 21. század emberéhez egy alkut ajánlottak fel az emberek egyrészének. A kiválasztottaknak, ha lehet így nevezni minket, megadatott, hogy egy évben egyszer, egy bizonyos napon találkozhassunk a minket kiválasztott istennel. Általában ezen események a legegyszerűbbtől egészen a legnehezebbig terjedtek ki. Az istenek rá kapva az ízére, egyre többen választottak maguknak halandó társat. Volt olyan ember, akinek csak annyi dolga volt, hogy megérintse, emlékeztetve a tapintás érzékelésére a felsőbb erőt. Másoknak gyorséttermi étterembe kellett tölteniük az egész napjukat, míg végig nem kóstolt minden egyes ételt az istenség. Valakik a politikáról, időjárásról vagy gazdaságról szeretettek beszélgetni. Van olyan isten, aki a mindennapi pletykákat akarta hallgatni a kiválasztottjától. De voltak olyanok is, akik minden egyes évben még több őrületet vettek át az istenüktől, hogy továbbra is tisztán láthasson és irányítsa a teendőit. Ezek az emberek végül vagy meghalnak vagy egy bezárt gumi szobában tölthetik egész hátralévő életüket. Ez ellen pedig sajnos nem lehetett mit tenni. Az alku szent volt és felbonthatatlan mindkét fél részéről. Persze azt is rebesgették, hogy aki valaki egyszer is megszegné annak magával a halállal kell szembenéznie vagy még rosszabbal. Ilyen esetről viszont még senki sem hallott, hogy bekövetkezett volna. Főleg mert talán nincs is olyan élőszemély, aki eltudná mondani. De ha mégis lenne én szívesen meghallgatnám – gondoltam ezt az első alkalom után és mindig eszembe jutott, hogy mások a halál szó helyett „Jotunheim vérebét” azaz Fenrirt említik. Ismerve a történetét jobbnak láttam ezután nem feszegetni senki előtt ezt a témát.

Leginkább tapasztalatból, de pletykák alapján is állíthatom, hogy az isteneknek bizony van humorérzéke, még ha ő maguk ezzel néha nincsenek is tisztában. A kiválasztott embert a legváratlanabb pillanatban tudják magukhoz rendelni. Egy wc-ből. Másnaposan az ágyból. A terhességi teszt várásának közepette és még sorolhatnám is, mert a lista végtelen. Mindezek ellenére pedig az embernek csendben és türelmesnek kellett lennie, ha nem akarta, hogy az „istenek haragja” lesújtson rá. Ez pedig sok mindent jelenthet, függve attól, hogy mely istenek is vannak ott és vitáznak feletted. Az istenségek nagyon szeretnek tárgyalni, legfőképp, ha a halandókról van szó. Volt olyan, hogy valaki egy teljes napot töltött velük, míg végre döntésre jutottak. Az én esetemben mindez csak egy pillanatnak tűnt és még mielőtt rá ébredhettem volna, hogy mire mondok igent már késő volt. Igaz, hogy érdekelt és több dolgot akartam tudni az alku rám eső részéről - amire visszagondolva, lehet, hogy emiatt kerültem ebbe a helyzetbe is - de végül beleegyeztem.

Túlságosan hittem és hinni is akartam mindenben egyszerre. Egy izgalmasabb életről egy halhatatlan mellett. Egy vissza nem térő lehetőségről, amit csak bánnék utána, ha nem ragadtam volna meg. Sok minden járt a fejemben, de az, hogy „igen” helyett mást mondjak, alig ha. A visszautasítás nem volt tilos, viszont általában az istenek rosszul kezelték. Elfogadták, de nem egy esett volt, hogy az illető személlyel furcsa dolgok történtek. Nem sokáig, de bizonyos napig nem volt tanácsos kimennie, ha esett az eső vagy jobb volt elkerülnie a kutyákat. Ezt is csak mendemondákból hallottam, de hogy igaz lenne, az nehéz volt biztosra venni. De ha az istenekkel játszol, jó észben tartani, hogy néha megéghetsz.

Az istenek jók. Az istenek igazságosak. Az isten, aki pedig ki fog választani pont ilyen lesz, én pedig hamar meg tanultam a leckét. Nem minden isten jó és igazságos. Nem azért választ ki egy embert mert beszélgetni akarna vele, távolról sem. Ő csak szórakozni akar és ennyi.

Egy nehéz, fárasztó nap után az ember leginkább csak befeküdne az ágyba és álomra hajtaná fejét. Az én esetemben csak az utóbbi sikerült. Csak egy pillanatra, ha lehunytam a szemem, amikor kinyitva már nem a lakásomban voltam, hanem a Halandók Csarnokában. Így nevezték el abból a szempontból, hogy csak is a halandók tartózkodhattak ott, míg az isteneknek a felhők között kellett lenniük. Egyben az elővigyázatosság kedvéért, hogy a kiválasztott ember ne haljon meg az első adandó pillanatban, hogy az istenségeket teljes valójukban meglátja. Körülbelül, úgy lehetne leírni, mint ha egy mini napba akarna belenézni az ember, csak nagyon közelről és nincs hová előle elbújnod. A végkifejlet nem túl rózsás.

Szóval ott álltam a már sokak által említett lebegő kör alakú üveg padlón, amelyen át hatalmas jégkristályokat lehetett kivenni. Azon túl pedig bármennyire is kerested volna a földet, csak végtelen felhőtenger fogadott, ahogy lent, úgy fönt is. Ami leginkább zavart mindeközben az nagy csend volt. Mindig mikor beszámoltak róla, akkor hangos és szócsavaró vitákról lehetett hallani az istenek között, akik szinte vetélkedtek a halandó kegyeiért. Habár az emberek számát tekintve minden egyes vallásban megtalálható istenség számára meg van a lehetőség a választásra, mégis voltak olyanok, akikért érdemes volt megküzdeni. Bevallom én magamat is ilyenek gondoltam.

Már akkoriban sem volt sok pénzem, hogy elmenjek moziba vagy színházba, így hát sokszor mentem el templomokba. Meghallgattam a miséket, beszédeket és még az ottan lévő emberekkel is beszélgettem a vallásukról. Beléptem pár érdekes klubba. Wicca, Odin fiai, Majális Maják és a Nílus gyermekei, habár ezek közül is leginkább az első volt olyan ahol tényleg komolyan vették a dolgokat. A legtöbben istenekről, félistenekről és megannyi alkohol mellett beszéltek azokról az időkről, mikor még az emberek féltek és egyben tisztelték az ég lakóit. Egy ilyen este után mindig hazamentem és levéve a klubhoz tartozó vallásról szóló könyvet elkezdtem olvasni. Habár az ott lévő közül már mindegyiket elolvastam vagy százszor, mégis újdonságként hatott egy kívülállótól hallgatni a világkígyó eredetét. Nem tehettem róla és akár egész éjjel fennmaradtam csak, hogy a végére érjek. Az utolsó oldalnál viszont mindig ott a kérdés, hogy ha egyszer kiválasztanak melyik isten is fog kiválasztani. Állandóan foglalkoztatott a téma. Remélve, hogy értem állati nagy veszekedést fognak rendezni odafent. Egykoron mosolyogtam volna még az emléken, de most már nem igazán.

Ott álltam és síri csend vett körül. Habár a felhők között rengeteg isten volt, egyik sem szólalt meg. Láttam Thoth isten papirusz tekercsének körvonalait és ahogy újabb hieroglifák jelennek meg rajta. Buddha gömbölyded alakját és széles mosolyát, amikor épp felé néztem. Még Thor kalapácsának ívét is kitudtam venni a felhők közül. Még sem történt semmi. Míg nem a tekintettem arra a felhő együttesre nem tévedt, ami szinte fekete volt és hullámként jártak végig rajta az elektromos kisülések. Közelebb mentem és elérve a csarnok szélét már azt vettem észre, hogy a felhő tömeg is közeledik felém. Kinyújtottam a karomat és az ujjaim elérve egy részét a feketeségnek eltűntek benne. Azt hittem meg fog rázni vagy még rosszabb, de ehelyett meleg napfényt éreztem belül. Sose téveszen meg a zord külső, mert alatta mindig… - a gondolat megszakadt, ahogy egy kéz megérintette az ujjaimat és egy pillanat alatt, mint akit a villám csapott volna meg elhúztam gyorsan a karomat. Ránéztem a kezemre, amelyen az ujjbegyeim elfeketedtek. Az előbb tapasztalt fájdalom még mindig élesen élt bennem, amikor egy hang hallatszott a hátam mögül.

Térjünk végre a tárgyra! – megfordultam és két vörösen izzó szempárt vettem észre velem egy magasságban – Elég volt a játékokból Zeusz! Ideje, hogy megkösd a fiúval az alkut – aztán eltűntek és az előttem lévő fekete felhők mögül egy mély, határozott hang szólított meg.

Sean Rawel. Én az ég ura. Az Olimposz királya. A villámok istene. Zeusz. – a neve hallatán nem lehettem volna boldogabb és lekötelezetebben érezve magam, míg nem a folytatásra elakadtam a lélegzetem - Kiválasztottalak téged, mint hogy évente egyszer, egy napon velem legyél. Elfogadsz-e engem ember?

A döntés a kezemben állt és én egy pillanatra lefagytam. Ez meg mit jelenthet? – és még mielőtt gondolkodhattam volna már kimondtam hangosan.

Ez mit jelent rám nézve? – a felhők mögül egyöntetű döbbenet kezdett eluralkodni, meghallva, hogy egy halandó most az egyszer az „igen”, „nem” válaszok helyett többet akart tudni az alkuról. Főleg, ha azaz isten, akit kérdezzel, még az istenségek között is híres volt félelmetes erejéről és haragjáról.

Nem akartam elveszíteni a lehetőségemet és reméltem, hogy a hangomból sem érződött semmiféle sértés-szerű utalás, de tudnom kellett, hogy mibe megyek bele. A felhőkön áramló kisülések kezdtek egyre nagyobbak lenni és felém irányulni. Egy főistent megsérteni nem tűnt túl bölcs döntésnek, akár halandó vagy akár isten az a személy.

Halandó, elfogadsz-e istenednek, úgy, hogy évente egyszer, egy napon velem legyél? Úgy, hogy azt teszed, amit mondok és abban a pillanatban, ahogy kérem? Alázatos szolgám leszel-e aki mindent meg fog tenni értem? Testedet, lelkedet csak az én szolgálatomba helyezed egész hátra lévő halandó életedben? – a kérdések nem álltak meg és ahogy fokozódtak, úgy kezdtek a körülöttünk lévő istenek sugdolózni.

Képes lennék rá? – ránéztem a felhőkre és a bennük érzett melegségre gondoltam, majd utána egyből eszembe villant az azt követő fájdalom is. Ránézve az ujjaimra már kezdett elmúlni a feketeség. Zeusz talán öröké folytatta volna, ha nem térdelek le és szakítom meg azonnal a válaszommal.

Igen! Elfogadlak egek ura. Olimposz királya. A villámok istene. Zeusz. – egy villám hasított végig a felhőkön, ami az istenek közé újra némaságot teremtett.

Ha nem is abban a pillanatban, de kezdtem sejteni az erőviszonyokat a fent lévők között. Féltek tőle, ahogy csak én, amikor kimondta a nevemet és tudtam, hogy innen már nincs visszaút.

Sean Rawel. Ma este az enyém leszel. – nem értettem mire céloz ezzel. Felálltam és még mindig ott voltam a Halandók Csarnokában, amikor egy furcsa érzés fogott el.

Valaki figyelt. Egyenesen a sötét felhők mögül éreztem ezt. Próbáltam kivenni ki lehet az, de a komor statikus légpárnák nem engedték, hogy átnézzek rajtuk. Aztán egy hang süvített keresztül hozzám. Egy nőié volt és bárhogy próbálta leplezni a jelenlévők előtt, dühös volt. Mindez pedig egyetlen egy személyre irányult. Rám. A hangsúly, amely élcelődését fejezte ki irántam, nem tudta teljesen elfedni azt a féle gyűlöletet, amit csakis egy megcsalt asszony érezhetett abban a pillanatban.

Egy újabb mihaszna szajha, aki azt hiszi, hogy különleges. Ő sem több vagy jobb, mint a többi. Csak egy játékszer vagy, amit a végén úgy is elfog dobni. Én pedig örömmel fogom végig nézni a szenvedésedet – sejtettem, hogy ki lehet az és hogy mennyire meg lehet sértve általam, ezért újra letérdeltem.

Én… - a nyelvem hegyén volt a neve, amikor a semmiből egy villám csapott le közvetlen elém a sötét felhők közül.

Egy figyelmeztetés volt. Habár eleinte nem tudtam miért és hogy mi rosszat követtem volna el, de aztán meghallottam az isteneket.

Mit képzel ez? Egy halandó, aki nem tudja hol a helye Hogy merte megszólítani, majd előtte kérdőre vonni az alku során? Meg kéne büntetni az ilyet! Hálát adok az égnek, hogy nem az enyém lett – a folytonos intrikákat hallva úgy éreztem ennél rosszabb már nem lehet. Kiválasztott egy isten és nem is akármelyik, én pedig már az első pillanatban megszégyenítettem. Ott maradtam még mindig térdelésbe és fejet hajtva suttogtam a felhők felé. Kérlek Zeusz, bocsá… - a levegő felforrósodott körülöttem, ahogy egy villám egyenesen a hátam mögé csapódott be.

A jég padló repedezni kezdett, majd a következő pillanatban össze is tört alólam. Az istenek közül csak egy női hang nem némult el. Ő hangosan kacagott. Zuhantam lefelé és úgy éreztem sose fog abbamaradni, míg nem egy mély vonyítást hallottam a fejem felől. Valami oknál fogva megértettem és többé nem éreztem, hogy tovább esnék. Az alku megkötetett – az utolsó, amit láttam még az egy hatalmas vihar volt ami gyorsan körbevett majd a felhői között eltűntem.

A sötétségből egy hang ébresztett fel és kinyitva a szememet az ágyam előtt egy meztelen férfi állt.

Szolga! – egy legyintésével lekerült rólam a takaró ami alatt nem volt semmi rajtam, ő pedig felmászott az ágyra - Ma este az enyém leszel és egészen hajnalig örömet fogsz okozni nekem.

Tisztán emlékeztem, hogy volt ruha rajtam mielőtt elaludtam volna, most pedig teljesen ki voltam szolgáltatva egy istennek. Nem tudtam mit lépni erre és ha most látná az arcomat, akkor csak még vörösebb lennék tőle. A térdeimet megfogva szétnyitotta a lábamat és már éreztem, hogy a férfiassága a fenekemhez nyomódik. Talán az egész csak túl gyorsnak tűnt és ezért reagáltam úgy, ahogy tettem. Elhúzódtam tőle, mire ő villám gyorsan megragadta a torkomat, megfordított és lenyomta a fejemet a párnák közé. Én… - próbáltam valamit mondani, bármit, ami mentette volna a helyzetet, amikor is megéreztem.

Oda akartam fordítani a fejemet, hogy lássam az egészet. De csak a szemem sarkából sikerült rá pillantanom. Ő visszanézett és mire észbe kaptam volna a másik kezével megütötte az arcomat. Az előbbi fájdalom semmisnek tűnt az eddigiekhez képest, mint amit közben bennem okozott. Mégis valamiért az jobban fájt, mint amit én tettem vele. Megszégyenítettem és ezért nekem most bűnhődnem kellett. Nem akartam, még csak azt sem, hogy a fejemben megfogalmazódjon a szó vagy bármi, ami mindezt jobbá tehetné. Próbáltam kizárni mindent a külvilágból és másra gondolni. Hittem, hogy ennél nem lehet rosszabb. De tévedtem.

A heves lihegése áttört a tudatómba. Gyorsabb lett és a nyomás erősödött, míg nem én is vele együtt nyögtem fel a végperceiben. A testemet már is a fáradtság járta át, pedig tudtam milyen reakciót váltott ki belőlem. Gondolni sem akartam rá. Mégis az ösztöneimre hagyatkozva megakartam érinteni a férfiasságomat. Csak egy cseppnyi örömért – amikor is egy erős kéz ragadta meg a csuklómat és fordította az egész testemet az irányába.

Szolga vagy halandó. Az én szolgám. – belenéztem a szemébe, mire egy újabb ütést mért az arcomra. – Nem nézhetsz a szemembe. Nem beszélhetsz hozzám. Nem érinthetsz meg. Nem azért vagyok itt, hogy neked okozzak örömet, hanem azért, hogy te okozz nekem. Megérteted szolga?! Te az enyém vagy! – üvöltötte felém égi mennydörgő hangjával.

Lehajtottam a fejem és csak bólintottam egyet. Ezután a hasamra gördített és mint az előbb figyelmeztetés nélkül belém hatolt. Már nem fájt annyira, mint az első, de belül valami megtört bennem. A hajnal nagyon lassan jött el és azt hittem sosem lesz vége. A végén Zeusz még mielőtt elment még ennyit mondott:

Szolga! Amikor veled vagyok, csak erre a névre gondolhatsz. Zeai. – ezután eltűnt egy villámlás kíséretében, a fénye az ablakon keresztül egy pillanatra bevilágította a szobámat, de még így sem tudtam kivenni az arcát vagy hogy hogyan is nézhet ki.

A villanó fény engem is megvilágított. Elszörnyedtem és hamarosan már nem tudtam visszafogni a könnyeket. Az összetört testem látványa. A fájdalom, ami minden mozdulat után emlékeztett és visszaidézte az estét. A szív, ami egykoron hitt és hinni akart az istenekben, most megtört. Furcsa mód örültem szakadó esőnek és minél viharosabbá vált az idő, annál jobb volt, annál inkább elnyomta a könnyeimet. Aztán az eddigi szörnyűségeket megpróbálva elfelejteni a párnámra hajtva a fejem lehunytam a szemem. Álmomban fekete felhők vettek körbe. Most már nem féltem tőlük, mint egykoron a Halandók Csarnokában. Tudtam, hogy ki fog rám várni, ha belépek közéjük, már előre éreztem a villám erejét a testemben. Kinyújtottam a kezem. Az elektromos kisülések fokozódtak az ujjaim körül. Becsuktam a szemem és vártam. Elképzeltem a fájdalmat minden létező sejtemben és hogy fogok meghalni tőle. Amikor pedig megtörtént melegséget éreztem az arcomon. Egy kezet, ami fogta az enyémet és kimondta a nevemet. Mielőtt még viszont kinyitottam volna a szememet megszólalt az ébresztőm.

Van egy dolog, amit még nem mondtam el az alkuval kapcsolatban, mert én is csak akkor jöttem rá mikor kikeltem az ágyból. Az alku egyik része biztosítja az isteneknek a halandók társaságát a haláluk napjáig, másrészről egy fajta érinthetetlenséggel ruházza fel az embert. Sem isten, sem ember, de még maga a világ sem tehet kárt az alku emberi résztvevőjében. Szóval tegyük fel, hogy átmész az utcán fényes nappal és éppen befordul egy kocsi, ami mellesleg túl gyorsan hajt, így hát elkerülhetetlen lenne, hogy elüssenek. De az én szempontomból és más szerencsés embereknél az autó magától megáll, mi pedig épp bőrrel átérünk a túloldalra. A betegségek nem fognak rajtunk. Még ha túl sokat is lennék a napon és megégnénk, holnapra kutya bajunk sem lenne. Így történt, hogy minden egyes találkozás után Zeai nyomai eltűntek reggelre a testemről. Nehéz lett volna kimagyarázni az arcomon ejtett ütéseket és a nyakamon lévő vörösen égő szorítást, még ha a legtöbbet a ruhám el is takarja. Ha viszont így lett volna, akkor is szembe kellett néznem az elkerülhetetlen igazsággal.

Mindenki tudta. Már ahogy beléptem a céghez éreztem, hogy mindenki engem bámul. Nem mindennap választ egy főisten egy embert az alku során és még kevesebben bújnak ágyba vele. Legyen az isten vagy ember, a pletyka oda-vissza ment mindkét körökben. Én lettem Zeusz ágyasa. Néha egy-egy ismeretlen nő az utcán váratlanul arcon köpött és görög nyelven átkot mondott rám. Általában mindig azután, hogy együtt voltam Zeaivel, így nem volt nehéz kitalálni a háttérben mozgó erőket. Héra – sosem mondtam ki a nevét vagy szálltam szembe vele, egyszer sem. Még akkor sem, amikor mindenki füle hallatára az utcán pontos leírást adott az embereknek és számomra, hogy mi történt előző éjjel a hálószobámban. Némán végig hallgattam és nem törődve senkivel tovább álltam, mint ha semmisem történt volna. Még arra sem vettem a bátorságot, hogy visszaforduljak, amikor már a nők szégyenkezve tettükért bocsánatot akartak kérni tőlem. Nem számított. Mert bármi is történt és bármilyen gúnynévvel is illetek a hátam mögött én önmagam maradtam. A testem épp volt, a lelkem és a szívem köré pedig falat emeltem. Esélyt sem adva annak, hogy bárki, még ha egy istenről is van szó fájdalmat okozzon nekem. Az első találkozóból már tanulva meztelenül vártam az ágyban a következőnél és betartottam a szabályokat. De miközben ő újra és újra birtokba vette a testemet, addig én máshol jártam. Az elmém mélyére száműzve töltöttem az órákat, míg nem Zeai el nem ment. Mégis az utolsó alkalomkor valami megváltozott és egy pillanatra hinni mertem.

Már ott vártam rá az ágyban. Meztelenül. A fejemet elfordítottam, hogy még esélyesem se legyen rá pillantanom véletlenül. Pedig vágytam rá és talán abba az álomba is ringattam magamat, hogy ha egyszer rátudnék pillantani akkor más lenne. A fényben látni - amikor számomra nem maradt mást, mint a sötétség. Hiú ábrándnak tűnt az egész. Hozzám képest hatalmas volt és csak ennyi volt, amit biztosan állíthattam róla. A lelkem mélyén viszont éreztem, hogy ha rátudnék nézni csak egyszer is, akkor talán egy kicsit könnyebb lenne. A fejemben ne csak egy test legyek, ő meg ne csak az élvezője.

Nem tudom, miért de fel se eszméltem a jelenlétére, mind addig míg meg nem éreztem az ujjait az arcom jobb felén. Már is az újabb pofon okozta csípő fájdalomra gondoltam, mint a legutóbbira és azutánira, de nem érkezett meg. Helyette viszont azon a ponton, ahol vörös foltot szokott hagyni, ott most az ujjait finoman végighúzta rajta. Először szinte meg sem éreztem és vártam a bekövetkező fájdalmat, hogy talán most fog lecsapni rám, ellenben újra megtörtént. Most lassabban csinálta. Mind az öt ujja forrón pulzált a bőrömön és az általuk húzott vonal után kellemes bizsergés kezdett átjárni. Tudtam, hogy nem szabadna és minden létező gondolat tiltakozott a fejemben, de meg kellett próbálnom. A keze már nem is az arcomat, hanem lejjebb a nyakamnál volt. Csak türelmesebbnek kellett volna lennem – mert a fejemet lassan felé fordítottam, mire hirtelen az eddigi gyengédség eltűnve az ujjaiból a torkomra fonódtak.

Szolga! Megakarod szegni a… - jóvá akartam tenni és azon nyomban a bocsánatot kérni tőle, mégis az elbizakodottságom miatt újból rosszul jártam. Zeai! Sajnálom én… - és azon a ponton, amit eddig oly figyelmesen simogatott most egy ütést éreztem.

Elengedte a nyakamat és hasamra gördített, a fejemet pedig megragadva a párnába nyomta. Már előtte sírni kezdtem, még mielőtt még belém hatolt volna. Ostobának éreztem magam, hogy hinni mertem és mert megint feldühítettem Zeait. Elfelejtettem. Vagy mégsem? – sose jöttem rá, de talán mert annyira vágytam, hogy más legyen, így félretéve a józan eszemet valami egészen másra bíztam magamat. Újra összefog forrni, csak idő kell neki – ahogy nekem is, hogy újra értékeljem az életemet. A férfi egész éjjel ebben a pozícióban tartott és meglepő volt, hogy több ütést nem mért rá. Csak másnap jöttem rá erre és még mielőtt tovább gondolhattam volna, gyorsan ki is vertem a fejemből. Nem volt szükségem még egy álombéli képre vele kapcsolatban. Ő az egek ura, a villámok istene, én pedig az ő ágyasa. Ennyi.

Most pedig 5 héttel később megjelenik az ágyamban. Gyengéd volt és minden szabályát megszegte, ahogy én is. Nem volt büntetés. Nem volt fájdalom. Csak gyönyör. Hatalmas nagy bajban voltunk, vagy legalábbis én. Az isteneknek nem sok bajuk eshet, de egy halandónak annál több, főleg, ha az alku megszegéséről van szó. Már csak az a kérdés, hogy még nem késő-e visszacsinálni, vagy ha nem, akkor mi fog jönni ezután?

Valahol nem messze a városban pár perccel ezelőtt…

Itt az idő Ron – a fiú a fejében hangos sziszegésre lett figyelmes – Készen állsz? Igen Hétnyelvű! Készen állok – térdelt le a sikátorba és kigombolva az ingjét ledobta a földre – Szolgálni akarlak téged.

Az árnyékból egy kéz simított végig a fiú teljes hátát fedő tetoválásán. Egy szörnyeteget ábrázolt. A te tiszteletedre csináltam – mélyen meghajolt, mire a sötét ujjak akadály nélkül belemerültek az előtte álló testbe.

A fiú torkából egy hang, de még annyi sem jött ki, ahogy lassan a sötétből egy hatalmas alak bontakozódott ki és kezdett eltűnni a testben. Most már soha többé nem kell félned Ron… - aztán a hangja elhalt, majd újra egyedül lett a srác.

Amikor megszólalt, úgy tűnt mintha egyszerre ketten beszélnének belőle. Mert most már együtt vagyunk -mondta miközben felállt és felvéve az ingét elindult kifelé a sikátorból.

Abban a pillanatban egy villám hasított végig az égen és esni kezdett az eső. A fiú arcán egy halvány mosoly jelent meg, miközben az ajka mögül egy kígyóéhoz hasonló sziszegést lehetett hallani. Felnézett az égre és a következő villanás után már el is tűnt.

Moviespam

Drupal 8 Appliance - Powered by TurnKey Linux