Melegfiúk és melegbácsik a háborús Budapesten
Ralph Brewster, egy angol meleg memoárjaiból a negyvenes évek Budapestjéről
Éder Katalin, a Budapesti Történeti Múzeum régész-történésze a múzeum iratanyagát rendezve véletlenül bukkant egy bizonyos Ralph Brewster nevére. Kis nyomozás után kiderült, hogy Brewster 1940 és 1944 közötti magyarországi élményeiről, elsősorban a háború előbb távoli, majd egyre közeledő árnyékában élő Budapestről már évtizedekkel ezelőtt megjelent egy angol nyelvű emlékirat. A korszakról szóló visszaemlékezéseket most egy angol (amerikai, olasz) szemszög gyarapítja, amely annál is érdekesebb, mert Brewster a legkülönbözőbb szubkultúrákban merült alá.
A Corvina kiadónál megjelent Hontalanul Budapesten 1940-1944 című könyvhöz Éder Katalin a máig Firenzében élő Brewster családtól kölcsönkapott korabeli leveleket felhasználva írt magyarázó jegyzeteket.
Az olasz angol-amerikai, aki inkább osztrák
Az 1904-ben Rómában született Ralph Brewster ősei az 1600-as években a Mayfloweren érkeztek Amerikába. Ralph dédapja tért vissza Európába. Az első világháború Olaszországban találta a családot, ahol Brewster apja lemondott az amerikai állampolgárságáról. Az angolul, franciául, németül és olaszul beszélő fiú kamaszkorától kezdve igyekezett megszabadulni az olasz útlevéltől, erre utal a Wrong Passport, a könyv eredeti címe is. Úgy érezte, nincs hozzájuk köze, identitását a zene felől határozta meg. „Ha egyáltalán, akkor az olaszoknál sokkal közelebb érzem magamhoz az osztrák népet, Mozart, Schubert és Bruckner iránti szenvedélyem révén”– írja a könyvben.
De rajongott Görögországért is, ahol a harmincas években régészkedett és filmet forgatott, és két, saját fotóival illusztrált könyvet írt róla. Ide-oda utazgatott Európában, de miután Olaszország belépett a második világháborúba, a mozgástere leszűkült: mivel nem akart Mussolini oldalán harcolni, nem léphetett többé az országba. 1940 és 1944 között Magyarországon bujkált, lejárt tartózkodási engedélye miatt többször csak az utolsó pillanatban menekült meg a kitoloncolástól. A háború végén aztán Olaszországba indult, hogy Firenzében megkeresse anyját. A viszontagságos viszontlátás történetét azonban már csak a töredékesen maradt könyvet kiegészítő barát szavaiból ismerjük.
Jókedvű város a ciánszagú, cigányzenés Budapest
Akad a negyvenes évek Budapestjéről elég sok korabeli magyar memoár, napló, levél, de Brewsterében ott a kívülálló nézőpontja, az outsideré, aki a távolságokat yardban méri, a századelős épületeket késő viktoriánusnak hívja.
1937-ben járt először Budapesten: egy operaelőadás kedvéért ült gőzhajóra Bécsben. Az évek során aztán a „gyönyörű fekvésű pazar városban” számtalanszor végiggyalogolja és -mulatja a lüktető Nagykörutat, kedvence a Duna-korzó, a Károlyi kert, a Margitsziget, a fürdők, kipróbálja a mákevést, imádja a rengeteg eszpresszót, ahol a háború ellenére van szendvics és jófajta feketekávé. Két dolgot gyűlölt: a cigányzenét és a poloskák irtására mindennaposan használt cián szagát, a legrosszabb a „ciánfuvallat volt, cigányzene-dallamokkal kombinálva.”
„1942-ben Budapest még mindig jókedvű város volt, semmi nem elékeztetett rá, hogy Európában három éve tart a háború”– írja Brewster. Magyarország ugyan 1941 nyara óta hadiállapotban állt a Szovjetunióval, de nem volt elsötétítés, nem voltak bombázások vagy komolyabb élelmiszerhiány. Csak Budapest első, Brewster által is először megkésett tűzijátéknak gondolt 1942-es bombázása után lettek szigorúbbak az elsötétítési előírások, „különben minden ugyanúgy folytatódott” egészen az 1944. márciusi német megszállásig.
Brewster a zsidókérdést is érinti, amikor a legjobb magyar barátját munkaszolgálatra viszik. Együttérzés nincs, „osztálytudatos” magyarázat és galíciai jöttmentezés van. „Magyarországon, de különösen Budapesten, a zsidók kétségtelenül komoly problémát jelentettek. Az előző század folyamán a szomszédos országokból, főleg Lengyelországból beszivárogtak Magyarországra, és számuk gyorsan növekedett.” Mivel „egy magyar úrnak üzlettel, orvoslással, joggal vagy színházzal foglalkozni méltóságon aluli volt”, a zsidók töltötték fel ezeket a pályákat. „Ez volt Európa utolsó feudális országa”– mondja a cím- és rangkórságban szenvedő Magyarországról. 1944-ben nemcsak a kormány, de Brewster is visszatért a zsidókérdésre – a kötelező csillagviselésről ezt írja: „legalább minden második emberen sárga csillag volt, és a lakosság másik része rosszindulatúan viseltetett irántuk.”
Zene- és asztrológus sznobok
„Két éve élve Magyarországon, a felső körök zenei vagy asztrológus sznobjait Brewster eléggé ismeri” – mondja róla a Brewsterrel a háború után megismerkedő Nemes Nagy Ágnes az Angol tanú című írásában. Ők azok, akik segítenek neki bujkálni, miután az útlevele lejárt. A divatos asztrológiai teapartikról ismert, a könyvben Vízöntő gróf néven szereplő Sztáray Antal gróf Rökk Szilárd utcai lakásában („Nemzeti Múzeum mögötti divatos negyed, úgy hívták: Józsefváros”) többször alszik, ahogy a cimbalomművész Rácz Aladárnál is.
A német megszállás kapcsán Brewster felvillant egy mellőzött nézőpontot is: az asztrológusét. 1944. március 19-én asztrológiatanárához, a hitleri Németországból elmenekült Léderer Eduárdhoz sietett: „Azt mondta, ő már régóta rettegett ettől. A kormányzónak nagyon válságos volt a horoszkópja, és Magyarországon túl nyugis volt az élet, miközben Európa többi részében keserves háború dúlt.” (Egyébként Léderert állítólag titokban megbízta a magyar rendőrség Hitler horoszkópjának elkészítésével, de egy Kele János nevű látóval is dolgoztattak.)
A zenei és az asztrológiai szubkultúránál is érdekesebb azonban, hogy Brewster egy harmadikban is alámerült – mindeddig sosemvolt, hihetetlenül érdekes forrásokat szolgáltatva róla.
A cikk folytatása itt olvasható.
