„A legtöbb meleg fiatal úgy nő fel, hogy teljesen egyedül van, és nem kérhet a szüleitől tanácsot”
Dublinban volt gyerek, Budapesten tinédzser, most félig-meddig Berlinben él a férjével, Tóth Mátyás bábszínész-színművésszel. Magyar költő, aki nemcsak saját jogán, de családja története révén is mélyen beágyazott a magyar kulturális örökségbe. Ő volt az első meleg költő Magyarországon, aki nyíltan vállalta queer identitását, és költészete témájává is tette. XXX címmel júniusban jelent meg a hatodik verseskötete, amely harminc esztendő queer verseit és azok átiratait gyűjti egybe. Interjú Gerevich Andrással.
Berlinből jöttél haza júniusban a könyvbemutatódra. Hogy érzed magad itthon?
Nagyon örülök az új könyvnek. Ez most lázban tart. A férjemmel, Matyival most félig-meddig Berlinben élünk, ami védettséget jelent. Berlinben hihetetlen szabadság van, az emberek lazák és nyitottak, a hétköznapi élet szintjén sokkal higgadtabb és nyugisabb város, mint Budapest. Nincs az a feszültség, amit az ember itthon érez. A terv az volt, hogy együtt kiköltözünk, de úgy alakult, hogy most mégis ingázom a két ország között.
Mennyiben és mitől jelent védettséget Berlin?
Az ember nem érzi, hogy folyamatosan védekeznie kellene, mint itthon. Eddig, lekopogom, itthon sem ért semmilyen közvetlen atrocitás – talán mert egy költő relatíve láthatatlan – de a politikai légkör mégis nyomasztó. Olvassuk a híreket, és nap, mint nap megy a buzizás, ami közvetetten sokakat érint. Ezzel szemben Berlinben még az AfD is szinte észrevehetetlen, és az emberek harmonikusan megélnek egymás mellett, egyenrangú vagyok, és semmilyen veszély nem fenyeget. A mélyben persze ott is megvannak a konfliktusok, de nem vagyok a része. Ha elolvasom, hogy épp mi van Magyarországon, az így távolinak hat.
Inkább érzed magad otthon Berlinben?
Bárcsak azt mondhatnám, hogy igen, de inkább olyan, mint egy nagyon hosszú vakáció. Sajátos helyzet viszont, hogy él kint egy elég erős magyar művészeti, színházi közösség, amitől az ember úgy érzi, egyszerre van két helyen. Ott van Berlin, a nemzetközi, soknyelvű és multikulturális nagyváros, ahol a magyar alkotói közösség is aktív.
Vannak magyar költők a középnemzedékből is, például Tóth Kinga vagy Dunajcsik Mátyás, akik nyelvváltással kísérleteznek épp Németországban, vagy akár már németül írnak. Te gondolkodtál a nyelvváltás lehetőségén?
Ehhez sokkal régebbre kell visszamenni. Dublinban nőttem fel félig-meddig, később Londonban, és az Egyesült Államokban, New York mellett jártam egyetemre. Huszonévesen nem hittem a nyelvváltásban. Hiába beszéltem gyerekkoromban ugyanolyan jól angolul, mint magyarul, soha nem hittem, hogy angol nyelvű író vagy költő lehetnék. Bátortalan voltam.
Lehet, hogy kint kellett volna maradnom. Fogalmam sincs, milyen életem lett volna. Lett-e volna belőlem sikeres angol nyelvű író. Lehet, hogy pályát kellett volna váltanom és most teljesen mást csinálnék, lehet, hogy végül úgy is Budapesten kötöttem volna ki, és körülbelül ugyanezt az életet élném. Húsz-harminc év alatt a világ nagyon sokat változott. Ma a nyugati nagyvárosokban teljesen természetes, hogy az embereknek elég nagy része nem anyanyelvi beszélő, ez pedig a kultúrába is átszivárog. Az is természetes, hogy a színpadon nem anyanyelvi színészek is játszanak, ami harminc éve még elképzelhetetlen volt. Persze, ez azért még mindig a periféria, de ez az irodalomban is látszik.
Xiaolu Guóval együtt jártunk egyetemre, huszonévesen tanult meg angolul, viszont ezzel párhuzamosan angolul írt regényt, ami tőmondatokkal kezdődik. Mindig azzal az angollal írt, amit éppen beszélni tudott, és a végére teljesen jó nyelvtudással, komplex mondatokat használ. A regény (Concise Chinese-English Dictionary for Lovers) egy bevándorlás története. Direkt erre is megy ki a játék, bemutatja a nyelvváltás és az új kultúra megismerésének folyamatát. Xiaolu Guo azóta sikeres angol nyelvű regényíró, a Columbia Egyetemen és egyéb helyeken tanít. A nyelvváltó szerzők gyakran poétikai eszközként fogják föl, hogy hibásan használják a nyelvet. Ez nagyon bátor magatartás. Én, ha néha-néha angolul írok, mindig átolvastatom egy anyanyelvi beszélővel, és megkérem, hogy szerkessze meg. Más kérdés, de sokaktól hallom, hogy a mesteséges intelligencia korában a nyelvváltó szerzők gyakran az MI-vel is konzultálnak, hogy kiszűrjék a hibákat.
A nyolcvanas években voltál gyerek, a kamaszkorod a kilencvenes évek első felére esett. Mit jelentett akkor meleg kamasznak lenni?
Gyerekként a nyolcvanas években Dublinban éltem. Írországra ma úgy gondolunk, mint egy nagyon nyitott, liberális helyre, de akkoriban szigorú katolikus ország volt. Az iskola minden nap imádkozással és zsoltárénekléssel kezdődött, az oktatásnak része volt a hittan, de a tanáraink jó része nagyon nyitott volt. Sokat elmond, hogy a legmeghatározóbb tanáraim a dubliniak voltak. A szüleim eleve egy nemzetközi iskolába adtak be, sok diplomata gyerekkel jártam együtt.
A fiú osztálytársaimat már akkor láttam csókolózni, megfogták egymás kezét, talán játékból. 11-12 éves voltam, de ebben nem vettem részt.
Aztán hazajöttünk, és a rendszerváltás hevében már mindenről lehetett beszélni. Megszűnt a cenzúra, és sok más mellett megjelent egy könyv, aminek az volt a címe: Homoszexuális gyilkosok. Emlékszem, minden sarkon állt egy könyvárus asztal, és ez a könyv szinte mindenhol feltűnt. Furcsa, de ez volt az első olyan élményem, hogy valami nagyon szem előtt van, és a homoszexualitással foglalkozik, de negatív szemszögből. A könyvet soha nem olvastam el, de egy-két éve kiváncsiságból megrendeltem, és otthon áll valamelyik polcon.
A cikk folytatása a 24.extra oldalán olvasható.
