Love, Simon – filmkritika: Nick Robinson bevonult Hollywoodba
Nálunk már látható a film, s hamarosan mozivásznon is megtekinthető lesz. Kedvet szeretnénk csinálni hozzá, mert tényleg kiváló alkotás. Többen már megnézték, a filmkritikáikból válogatunk. Jó mozizást!
Ahogy egyre liberálisabbá válik a világ az interakció és a technikai fejlődés felgyorsulásával, annál nagyobb igény támad arra, hogy a (még mindig) társadalom peremvidékén mozgó LMBTQ-s és fogyatékkal élő emberek a lehető legtöbb platformon (mozi, közösségi média, tv sorozatok) megmutassák életük közel sem olyan boldog pillanatait, ami szerintem egy nagyon jó irány. Így tavaly Az igazi csoda rabolta el a szívünket naiv kedvességével, idén pedig (direkt az eredeti nevét használva a béna címfordítás miatt) a Love, Simon szeretne a kommersz filmek mezején meghódítani minket.
A főszereplő, Nick Robinson igazából nagyon laza figura, hitelesen adja elő a kisvárosi srác gyötrelmeit, de ez javarészt a forgatókönyvnek köszönhető. A mellékszereplők sztereotip gimis karakterek, akik Simon döntéseinek indukátorai és egyben áldozatai is. A felnőttek nagyon kevés szerepet kapnak, de akkor idealisztikusan vannak ábrázolva. Ahogy az elején Simon is elmeséli, kb. egy jelzős szerkezettel le tudja írni, hogy milyenek a szülei: apa a jóképű csapatkapitány, aki elvette anyát, az akkori osztályelsőt. A sulis felnőttek nagyon jópofa karaktergegeket produkálnak, Tony Hale még mindig jó komikus, Natasha Rothwell pedig minden egyes megszólalása egy üde fénypontja a filmnek.
A történet középpontjában Simon (Nick Robinson) áll, aki az átlagos tinik mindennapjait éli. Van egy szerető pszichológus anyukája (Jennifer Gartner) egy vagány, de annál érzelmesebb ex-sportoló apja (Josh Duhamel) és egy kishúga, aki a fejébe vette, hogy ő bizony minden áron szakács lesz, ezért a családon teszteli különböző hol jobban, hol kevésbé jól sikerült ételeit. Simon velük ellentétben azonban teljesen átlagosnak mondható. Van három nagyon jó barátja, színdarabban játszik és van egy hatalmas titka: meleg. Így indul a nagy kaland. Egy átlagos kertvárosi élet.
Látszólag. Ugyanis a film játékideje alatt szövetségek és szerelmek szövődnek, szívek törnek össze, van akit megaláznak és van, aki teljesen elveszik az érzelmek tengerében. Van, aki nem talál magára, és olyan is, aki a végén mindent feltesz egy lapra. Nick Robinson előtt azt gondolom, hogy fényes jövő áll. Játéka mellőzi a felesleges túlzásokat. Tökéletesen alakítja a jó fej, szendének látszó, de – amikor kell – kellően vagány srácot, aki mindezek mellett ugye meleg. Nem ripacskodik, nem erőltetett a játéka és ennek ellenére mégis elviszi a hátán az alkotást.
Filmbéli gyerekkori barátai közül kiemelném Katherine Langford-ot, aki egy másik nagysikerű könyv, a Tizenhárom okom volt adaptációjában játszott főszerepet. Sajnos róla azonban nem tudok ennyire pozitívan nyilatkozni. Karaktere szinte egy az egyben ugyanaz, mint ami a Netflix sorozatában is volt. Visszahúzódó, átlagos, de csinos szomszédlány, aki nem találja helyét a világban, és szerelmes a legjobb barátjába, akinek ez nem esik le és nem úgy tekint rá. Sok vizet nem zavar, annyira sablonos és semmilyen a karaktere, ahogy maga a játéka is. Már-már eltűnik a sok kiváló mellékkarakterek között.
Vele ellentétben ötletes és üde színfoltja a filmnek a bohókás, de laza és időnként túl közvetlen iskolaigazgató helyettes, Mr. Worth, akit Tony Hale (Az alelnök, Az ítélet: család) alakít. Kicsit kelekótya, igyekszik kemény lenni, de inkább az a lúzer típus az életben. Viszont kedveli Simon-t, és ami a szívén az a száján. Érzelmes ember. Bízom benne, hogy a jövőben még több hasonló mókás karaktert kap, mert jól áll neki. (Jordáki Gábor)
Simon mindössze két szó kimondásával ("Meleg vagyok.") egy abszolút hősfigurává válik anélkül, hogy ezzel tisztában lenne, mindezt pedig teszi CGI hegyek, városrombolások és testhez feszülős jelmezek nélkül (Bocsi, Pókember!) a mai generációnak éppen annyira közérthetően, mint az idősebbek számára. Ebben rejlik a film és a karakter igazi érdeme, valamint abban, hogy arra is rávilágít, hogy a coming outot megélni a családnak, a barátoknak sem egyszerű. Nem csoda, hogy a film bemutatása óta a közösségi média a különböző előbújás történetektől, azok felszabadító erejétől, valamint az ezekre adott reakcióktól (szülőkétől, testvérekétől, tanárokétól egyaránt) hangos, mint ahogy az sem véletlen, hogy Robinson öccse, vagy a Bramet alakító Keiynan Lonsdale (Wally West a Flashből) is a forgatás során coming outolt.
Mindezek miatt nő túl akár a meleg tematikájú filmeken, akár a legtöbb coming of age mozin és lesz a filmből megkerülhetetlen mérföldkő és már csak ezért is képtelenség Simont nem szeretni! Biztosan meglehetett volna ezt jobban, átütőbben - hőbörgők számára elfogadhatóbban - is csinálni, csak fogalmam sincs, hogyan. Mert legyen akármennyire idealizált is a film, egy percig sem hazudik akár magáról, akár a mondandójáról (pont az idealizmusa és ezzel járó letisztultsága húzza alá azt) és úgy válik fontossá, hogy egy percig sem fontoskodik, példát mutat, mégsem válik didaktikus példabeszéddé, miközben egyszerre nevettet meg és facsarja ki a szíved, valamint a könnycsatornáidat. Ennél szebb, nemesebb célt, mint a falak lebontását (nesze neked Fekete Párduc!) pedig egy film sem kívánhat magának. Ezért pedig mindenképpen jár neki a köszönet.
A Kszi, Simon a középső 1 órában és 10 percben működik igazán. A könnyed hangvételt, a laza elmesélési módot könnycsatornáinkat megdolgozó melodrámává kerekíti. Simon kálváriája se nem a másságtól való büszkeségtől, se nem a társadalmi kirekesztettségből fakad, hanem az ezeket megelőző és a vele élő szorongásból, valamint a félelemből, ami egészen a titok felfedéséig elképesztően szuperál. A produkció csúcspontja pedig egyértelműen a pillanat, mikor bevallja családjának másságát. Simon (Nick Robinson őszinte, hol energikus, hol visszafogott játéka meglepően erős) karakteréből fakadó szexuális és érzelmi frusztráció a mozgatórugója egész drámájának, ami elkeseredett megfelelési kényszerré eszkalálódik, ráadásul nemi beállítottsága sok más mellékkarakter gyötrelmét is okozza. Mindemellett kiválóan felépített jellem-, illetve helyzetkomikummal operál, ami javarészt a nagyszerű comic relief karaktereknek köszönhető. Ezek jóval őszintébben és életszagúabbak, mint bármelyik nagyköltségvetésű produktum az elmúlt évekből. Utoljára talán a 22 Jump Streeten nevettem ennyit.
A nyögvenyelős kezdés és a rettentően fájdalmas közép után érkezik el a Kszi, Simon egyetlen, de nagy problémája. Miután Simonról kiderül szexuális beállítottsága, az iskolában, a közösségi felületen egyöntetű üdvrivalgás fogadja, ami az iskolai és médiában jelenlévő zaklatók miatt egyfelől érthető lenne, de mind a szkript, mind a rendezés elképesztő túlzásba esik ezen a téren, és egy giccses pride szerű végben teljesedik ki Simon története, holott egyértelműen egy jóval intimebb kép kellett volna, hogy társuljon az addigi már-már lenyűgözően drámai filmhez. Ugyanakkor Jennifer Garner nagymonológja majdnem annyira hatásos, mint Michael Stuhlbargé a Call Me by Your Name végén, még ha maga a színésznő pocsék is.
A Kszi, Simon fantasztikus lett. A legnagyobb erőssége, hogy komoly gondolatokat tud úgy átadni a nézőnek, hogy közben képes megnevettetni is. Érzelmi hullámvasút a film: vannak nagyon erős pillanatai, amikor közel áll ahhoz az ember, hogy eltörjön a mécses, és van, mikor a remek humor miatt nevet fel egyet. Nem is tudom, hogy melyik volt utoljára az a film, ami ezt a két végpontot remekül tudta együtt kezelni. S bár az elmúlt években kaptunk két homoszexualitással kapcsolatos filmet (Holdfény, Szólíts a neveden), még így is kiemelkedően jó alkotásnak kell minősítenem a Kszi, Simont, ugyanis mainstream módon tudja közvetíteni a mondanivalóit, sőt ezen is tud csavarni egyet! Így remélem, minél több emberhez fog eljutni a film, hiszen nem túl művészi stílusban akarja átadni az üzenetét, mint a Holdfény, vagy mint a Szólíts a neveden, ami már valamennyire próbált lazább lenni, de szerintem nem jött össze neki.
Nem mellesleg a Kszi, Simon a nézőt a cselekmény végéig tudatlanságban tartja, hogy mégis ki lehet az az idegen, akivel a címszereplő folyamatosan levelezget.
Kiválóan mutatják be Simon öntudatra ébredését és azt a folyamatot, ahogy kezdi magát elfogadni és képes leküzdeni a vélt, illetve a valós akadályokat ahhoz, hogy környezetében is tudatosítsa, ki is ő valójában. Sőt tetszett a film azon gondolatmenete, ahogy bemutatja, milyen lenne a világ, ha a heteroszexuálisoknak is coming outolni kellene. És igen, a film tele van ilyen abszurdnak gondolt elképzelésekkel, viszont ha jobban fókuszáljuk a képregényfilmekkel és sablonos akciófilmekkel etetett agyunkat a történetre, akkor sokkal jobban tudjuk élvezni a filmet, és láthatjuk, hogy azok az abszurd jelenetek, amik a vásznon elénk tárulnak, jelentős társadalomkritikai észrevételekkel vannak átitatva.
A színészgárda is pazar. A főszereplőt alakító Nick Robinson elviszi a hátán a filmet. Ez kell is, hiszen a karakterének gondolatait sok jelenetben halljuk, de ahhoz megfelelő színészi eszköztárral is rendelkeznie kell, hogy míg megy a monológja, addig az arcán hiteles érzelem tükröződjön. És bár tényleg mindenki remekel a filmben, azért biztosan lesz olyan, aki fennakad egy-egy idegesítő szereplőn, mint pl. az iskola lúzerét alakító Logan Milleren. De én azt mondom, hogy ez ne tántorítson el senkit a filmtől. Sőt, Logan Miller karaktere is fontos a cselekmény egészében, vagy inkább úgy fogalmaznék, hogy a szükséges rossz, és abból is az elviselhető fajta.
Amit még ki akartam emelni, az a zene, amit szintén nagyon eltaláltak. Itthon is szoktam hallgatni, amióta láttam a filmet.
Összegezve: a Kszi, Simon romantikus vígjáték, coming of age műfajba csomagolva. Felemelő alkotás mély mondanivalóval és humorral, és ezeket képes egységesen kezelni. Coming out előtt vagy után állóknak mindképp ajánlom. Ja, és ne aggódjon senki, a film végére értelmet nyer a magyar cím is.
Régen lávoltam ennyire filmet, mint ezt. A szereplői egytől egyig imádni valóak, főhőse rettentő mód azonosulható (Nick Robinson hibátlan!), a humora tüneményes, a zenéje király, a drámája pedig a maga egyszerűségében szívfacsaró, mindemellett úgy fontos film, hogy nem fontoskodik egy pillanatig sem és képes mindenkihez szólni, Jennifer Garner beszédét pedig máris egy polcra lehet helyezni a Szólíts a neveden! hasonló szekvenciájáéval (ha nem feljebb). John Hughes most odafent szélesen vigyorog, az tuti. Hibátlan!
