A magyar nő nem talált apát a gyermekének, végül egy meleg orosz férfitól kért segítséget
Egy, a legkevésbé sem szokványos – már-már unortodoxnak nevezhető – család néhány évét követi végig Nagy Eszter és Czira Sára dokumentumfilmje, a Cabin Pressure (Kabinnyomás), amelynek világpremierje idén áprilisban volt a ZagrebDox Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon. A párválasztás, valamint a gyermekvállalás és -nevelés nehézségeit megfogalmazó alkotás úgy mutat be egy megosztó témát, hogy nem próbál ideológiát gyártani mögé, kizárólag a lecsupaszított tényekre világít rá.
Heni: harminchat éves, heteroszexuális magyar nő. Andrej: középkorú, homoszexuális orosz férfi. Első ránézésre semmi közös nincs bennük, aztán kiderül, hogy mégis: azonkívül, hogy mindketten Barcelonában élnek, családra vágynak, de a gyermekáldás korábban egyikőjüknek sem adatott meg. Heninek egyszerűen nincs sikere a szerelemben, Andrej pedig szexuális beállítottsága miatt van patthelyzetben.
Ha minden külső tényezőtől eltekintünk, és azt nézzük, hogy oké, külön-külön nem boldogulnak, de mégiscsak egy biológiai nőről és férfiról van szó, akik, ha nem is szerethetnek egymásba, és járhatnak a tradicionális úton, legrosszabb esetben összeállnak, és valahogy összehozzák azt a gyereket...
Nos, ebben a filmben pontosan ez történik. Heni és Andrej egyezséget köt: orvosi segítséggel közös családot alapítanak, amiből kivonják a szerelmet, szeretettel és bizalommal helyettesítve azt. A végeredmény? Nézeteltérések, tabudöntögető családi beszélgetések, csalódások, alkalmazkodások sorozata és persze egy Leo nevű kisfiú, aki minden nehézséget megér.
Nem a másságon van a hangsúly
Egy dokumentumfilm elkészítése általában nagy intimitást követel meg a szereplők és a stáb részéről is, hát még egy olyan témában készült film esetén, mint a szülővé válás. A magyar–spanyol koprodukcióban létrejött Cabin Pressure azonban nem egy átlagos család születését követi végig, hanem egy olyanét, amelyet sem Magyarországon, sem Oroszországban nem néznek jó szemmel.
Ebben a filmben az unortodox pár hozzátartozói mégis szemet hunynak afelett, hogy egy szingli nő és egy meleg férfi vállal közös babát, hiszen az anya nő, az apa férfi, nem lehet mibe belekötni... Nem is áll beléjük senki, hiszen ebben a közegben (családi és baráti körben egyaránt) mindenkinek egyetlen cél lebeg a szeme előtt: egy csecsemő, aki meghozza a békét és a kiteljesedést mindkét fél, vagyis Heni és Andrej számára.
A kisfiúval kipipálhatjuk a kiteljesedést, a békét azonban annál kevésbé. A felek közötti különbségek ugyanis már a terhesség alatt kiütköznek. Bár a nézeteltérések nem maradnak megoldatlanul, mindkettőjükre érzelmi teherként nehezedik a karakterbéli másság.
A forgatás elején 2019-et, a film végén 2022-t írunk: Heni terhessége alatt tör ki a koronavírus-járvány, az oroszok még nem rohanták le Ukrajnát. A pandémia a film történetvezetése szempontjából nem sok vizet zavar, legfeljebb akkor tűnik fel, hogy a szereplők nem a megszokott hétköznapokat élik, amikor a nő egy üres klinikára megy szülni...
Központban a nő
Az, hogy mennyire realisztikus, hogy az ember lánya csak úgy besétál egy barcelonai reprodukciós központba, és máris terhesen jön ki onnan, erősen kérdéses. Mondjuk, nem is a valósághűségről van szó, inkább arról, hogy a filmben nincs szó az anyagi áldozatról, a testi és lelki megpróbáltatásról is alig tudunk meg valamit, kénytelenek vagyunk beérni néhány nőgyógyászati procedúrát bemutató jelenettel. Csupán ezekből derül ki, hogy nem természetes, hanem mesterséges úton jön össze a baba.
A helyszínválasztás jól érzékelteti a generációs, valamint a szociális és kulturális különbségeket: a katalán főváros, egy magyar község (Ősi) és Moszkva között ingázunk. Az ősi ősök meg nem értése, az orosz hozzátartozók előtti titkolózás – pontosabban az igazság ferdítése – és a barcelonai nyitottság feszül egymásnak, miközben Heni és Andrej navigálni próbál a párhuzamos univerzumok, önmaguk és persze egymás között.
Annak ellenére, hogy Heni és Andrej egyaránt kivehetetlen ebből a bonyolult képletből, a film főszereplője mégiscsak a nő, az édesanya, akinek a szemünk előtt alakul át a teste, a lelke és az egész élete, ahogy haladunk előre az időben. A nő azonban keveset mesél a változásról, nem beszél a kameráknak a terhességről, amit inkább vizuálisan, képeken szemléltetve tesz elénk a film. Ugyanez igaz arra az időszakra is, amikor már megszületett és cseperedik a baba.
A terhességnél sokkal nagyobb hangsúlyt kap a két fél egymáshoz való kapcsolata, pedig nem is szerelmespárról van szó. Ugyanakkor pont ez a furcsa kapcsolat érdemel nagy figyelmet. Andrej szexualitása egyáltalán nincs kivesézve, nincs mögötte sem gyűlöletkeltő gondolatsor, sem érzékenyítő duma, LMBTQ-propagandának se híre, se hamva: a filmben mellékes tényként kezelik a másságát, mintha csak a koráról vagy a szemszínéről beszélnénk. Nem ezen van a hangsúly, hanem a mesterségesen létrehozott családmodellen.
A kettejük között kialakult (és kialakított) kötelék Heni nézőpontjából, az ő szavaival kerül elénk, így elsősorban az ő gondolatai, érzései és véleménye tükröződik, Andrejé sokkal kevésbé, sőt szinte egyáltalán nem. A meg nem értett lány szerepét akarva-akaratlanul is magára öltő Heni önsajnáltató, már-már áldozati szerepbe kerül, pedig igyekszünk szimpatizálni, együttérezni vele. Andrej véleménye azonban rejtve marad, így bennünk hiányérzet támad. Balansz nincs, egyoldalú narratíva annál inkább. Ennek ellenére egy hiánypótló dokumentumfilmről beszélünk.
A Cabin Pressure a 2024. november 6. és 13. között megrendezett Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon tekinthető meg.
