Megemlített órán egy férfiszerelemről szóló filmklasszikust, kicsinálták a tanárnőt - filmkritika
Halk szavú, mégis hatásos, kisebb hibái ellenére is okos-fontos film az Elfogy a levegő, Moldovai Katalin elsőfilmje.
Ebben a gyengécske mentális állapotú, szélsőségesen polarizált országban néha nem tudja az ember, hogy hihet-e a szemének. Időnként például kimondottan nehéz eldönteni, hogy a kultúrharc aktuálisan nyeregben lévő szereplői óvatlanságból, figyelmetlenségből engedtek-e bizonyos, az uralkodó kurzus ideológiáival nem éppen összeférhető alkotásokat megszületni, vagy így üzenik meg titokban, mit gondolnak valójában, esetleg csupán a látszat fenntartásának érdekében engednek át bizonyos produkciókat. Az Elfogy a levegő ennek eklatáns példája, mert bár Inkubátor programos film, ahonnan azért kijött néhány éles hangvételű mozi, mégis nehéz felfogni, hogyhogy a nézők elé kerülhetett egy olyan alkotás, ami ennyire vakító tükröt tart a hazai közállapotoknak. Ami, bár egy Romániában történt esetet vesz alapul, az ábrázolt eseménysor nemcsak, hogy megtörténhetett volna nálunk is, de szinte biztosan meg is történt, legfeljebb nem tudunk róla.
Bauch Ana (Krasznahorkai Ágnes) irodalomtanár egy jó nevű középiskolában. Romániában sem könnyű kenyér a tanárszakma, Ana ennek ellenére lelkiismeretes, lelkes pedagógus, a nem épp a tanulás iránti lelkesedésükről híres gimisek érdeklődésének felkeltéséhez időnként használ egyedi megoldásokat is – semmi extremitás, egyszerűen csak valami több, mint a tankönyvi anyag lediktálása. Diákjai szeretik is, többen járnak a színjátszó csoportjába is, az iskola igazgatónője (Skovrán Tünde) is ügyes kollégának tartja. Egy nap azonban érkezik rá egy panasz: egy apuka (Bölönyi Zsolt) feljelentette az iskolánál, mondván, nem megfelelő tartalmakkal tömi a gyerekek fejét. Mint kiderül, azért, mert az egyik óra végén megemlített egy filmet, Agnieszka Holland 1995-ös alkotását, a Teljes napfogyatkozást. Az órán épp a francia szimbolistákat vették, a film pedig erről a korszakról, benne pedig Verlaine-ről és Rimbaud-ról, illetve részben az ő tiltott szerelmükről szól – a szóban forgó apuka okfejtése szerint tehát nettó buzilobbi. Máris érezhetjük, mire írtam, hogy a sztori minálunk is megeshetne.
Az iskola eleinte nem veszi komolyan a panaszt, a problémázó szülő lenyugtatására szánt látszatintézkedések azonban nem vezettek eredményre, így az ügy a piszlicsáré bolhából nagyon gyorsan elefánttá válik. Ana ellen újabb és újabb megalázó retorziókat foganatosítanak (a film hibátlan címe elmond mindent a további történésekről), pedig egyébként is van épp elég baja, egy leépülni kezdő idős szülő, külföldön élő pasi, anyagi gondok… Ana főszála mellett párhuzamosan fut egyik diákja, Viktor (Sándor Soma) enyhén „billyelliotos” története is: a csendes, zárkózott fiúban Ana meglát valamit, biztatja, terelgeti, a srác pedig kezdi is megtalálni az útját, szépen illusztrálva, mennyit tud segíteni egy figyelmes tanár egy útkereső fiatalnak – az pedig, hogy Viktor tudtán kívül épp az ő apja a feljelentő, további feszültséget ad a filmhez.
Moldovai Katalin bátor, éles bemutatkozó filmje minden áthallása ellenére sem válik didaktikussá, végig megmarad karakterközpontú, személyes, realista, kimért, a pátosztól tartózkodó történetnek – aminek történetesen rengeteg közéleti aspektusa van. Ana karakterének megrajzolása gyönyörűen sikerült a forgatókönyvben (a rendező és Palóczi Zita munkája) és az alakításban egyaránt: kevés jelzés, finom gesztusok, Ana ráadásul igazi bölcsész-stílusikon, hibátlan szettekkel – olyan „magyartanáros” az egész, ez a visszafogott ábrázolásmód pedig szép ellenpontja a témában egymásnak feszülő nagy indulatoknak. Azokból pedig van épp elég, nagyon sokrétű, sokatmondó történet ez, a felszínen uralkodó, gyerekvédelembe csomagolt homofóbia mellett témák egész sora villan fel. Önbíráskodás, meghunyászkodás, szervilizmus, szűklátókörűség, kulturálatlanság és ősbutaság, a tanárok ezerféle kiszolgáltatottsága, a diszfunkcionális családok kommunikációképtelensége – hisz apuka egyszer sem kérdezi meg a fiát, hogy kisfiam, biztos, hogy ez a film neked való, érted, amit látsz, van kérdésed? De hát macsó, pénzes férfi nem kérdez: üt.
És megjelenik ez a kommunikációképtelenség nagyban is: kirajzolódik az efféle értékrendbeli kérdéseket olyan sokszor övező bicskanyitogató érvtelenség, az elbeszélés egymás mellett, az indulatvezéreltek észérvekkel meggyőzhetetlensége. Végül pedig megjelenik az is, hogy a túlélésért folytatott sok évtizedes kelet-európai küzdelemben milyen különös egzotikummá vált a bátorság és az egyenes gerinc. Hiszen a legtöbben azért is álltak értetlenül Ana esete előtt, mert fel sem merült bennük, hogy lehet választani azt az utat, amit ő választott: a meghunyászkodás helyett a beleállást, a hallgatás helyett a hangja hallatását, az irhája mentése helyett a kiállást amellett, amiben hisz.
Az Elfogy a levegő csodálatosan fejlett ember- és társadalomismerettel, nagyon pontosan ábrázolja az iskolai közeget, ez pedig egy csomó humort, komikumot hoz az egyébként meglehetősen fojtogató atmoszférájú filmbe. Kirajzolódik a tanárok klikkes, „felfelé nyal, lefelé rúg”-világa, az örökké hatalom nélküliek azonnali korrumpálódása a hatalom legkisebb szikrájától, a kínos ötlettelenség. A film egyik legviccesebb jelenete például az, amelyben szlogent keresnek a közelgő jubileumi ünnepségre, bénábbnál bénább ötletekkel, a néző szinte viszket az enyhe szekunder szégyentől… egészen briliáns. Az pedig még jobb, hogy a film vége felé megmutatják, hogy sikerült egy, az elhangzottaknál is bénább szlogennél kikötni végül. Nemcsak a humortól, az igazi mélységtől sem fél a film, gyönyörű, ahogy a költészetet használja, hiszen, ha már az egész balhé két költő miatt robbant ki, lássuk meg, hogyan tud hatni, milyen erős tud lenni a vers: finom áthallással elhangzik József Attila Levegőt!-je – „Óh, én nem igy képzeltem el a rendet” –, ami mintha a film történetének magva lenne. Erős a filmhez írt kortárs szöveg is.
Sajnos az ennyire remekül sikerült karakter- és miliőábrázolás mellett kicsit félrement a történet érzelmi ívének megrajzolása, főleg ami a film lezárását illeti. Azt érezni, mintha több ötlet is lett volna a lezárásra, és addig-addig latolgatták, melyik mellett döntsenek, míg végül egy szinte súlytalan, érzelmileg lapos ponton ért véget az addig – néhány félszeg, gyengécske intermezzót leszámítva – olyan erősen építkező film. A Viktor sorsával kapcsolatos sejtetés különösen félrement: érdemes lett volna vagy konkretizálni, és vállalva a kissé didaktikus hatásvadászatot hagyni valóban tragédiává tornyosulni a történteket, vagy még inkább egy az egyben elhagyni ezt a szálat, mert jelen formájában rontja a film minden halk szavúsága ellenére is olyan tiszta, szikár üzeneteit. Az ábrázolt történet a valóságban még egész hosszan folytatódott, és bár érthető, hogy egy szűkebb történetet választott a rendező, a kiválasztott végpont olyan semmilyen: sem nem drámai tetőpont, sem nem valódi megnyugtató lezárás. Igazi kihagyott érzelmihullámvasút-ziccer – egy szerencséje a filmnek, hogy eddigre már elég sokáig volt nagyon jó ahhoz, hogy megbékéljünk ezzel a se hús, se hal lezárással. Nagyon fontos film az Elfogy a levegő, boldogabb országokban a köztévé adná… vagy ki tudja, egy igazán boldog országban talán pont hogy nem adnák, mert nem lenne ennyire fájóan valóságos.
