Jó ég, szupersztár vagyok, és meleg!
„Senki nem értette, hogy lehet két ilyen idiótából ekkora sztár” – hangzik el a Wham! című dokumentumfilm első percében, és aki ismeri a nyolcvanas évek optimista, pasztelszínű popzenéjét megtestesítő duó munkásságát, akkor egyből lehet erre egy válasza.
Vagy az, hogy két szemtelenül jóképű fiatal srác alkotta a Wham!-et, ami pont kapóra jött, amikor a világ fiataljai elkezdték videoklipeken is falni a műfajt. Vagy pedig az, hogy kettejük közül az egyik Jeórjiosz Kiriákosz Panajótu ciprusi származású, tehetséges, de végtelenül félénk dalszerző, énekes, későbbi zenei producer is ott volt. A művészneve lehet, hogy többet mond: George Michael.
Mellette pedig ott volt az, akinek már a világsztárságakor is viccelődtek, hogy ő a másik fickó a Wham!-ből, Andrew Ridgeley, aki 1990 óta feltehetőleg láblógatva él, a médiafigyelemtől távol. A Netflixen bemutatott Wham!-film most azt húzza alá, hogy a kinézetnek óriási szerepe volt, de mégis Michael és Ridgeley gyerekkoruk óta tartó barátsága és megértése volt az, ami miatt oda sikerült jutniuk, ahova.
A Wham! végigköveti a két tag életét a gyerekkortól egészen a zenekar feloszlásáig, amikor George Michael szándékoltan ellépett egy sokkal inkább felnőtteknek szóló stílus felé. Beszélő fejek csak nagyon elvétve vannak, és beszédes módon akkor is a háttéremberek, archív felvételekről: Mike Dean, a Wham! első kiadójának alapítója, és későbbi menedzserük, Simon Napier-Bell, akinek egyébként nemrég a brit tévében lement egy saját dokumentumfilmje George Michaelről. Michael és Ridgeley narrációjáról nem tudjuk, hogy mikor vették fel őket, milyen alkalomból, hogy milyen interjúkból vannak összevágva, ami 1983 óta gyakorlatilag bármikor lehet, Michael esetében a 2016-os haláláig bezárólag.
Mivel a Wham! egyik legfontosabb jellemzője és eszköze is a kinézete és stílusa volt, iszonyatos mennyiségű amatőr felvétel, interjú, riport és dokumentumfilm készült róluk még akkor is, amikor léteztek. A karrierjüket is egy ilyen külsőségnek köszönhetik: amikor a brit nagynevű Top Of The Pops zenés műsorban egy fellépő kiesett, a szerkesztők felhívták azt a zenekart, aminek az addigi dalai még a top 40-et sem törték át addig. Michael, Ridgeley, és két táncosuk, Dee C. Lee (őt később Helen DeMacque, azaz Pepsi váltotta le) és Shirlie Holliman annyira intenzíven mutogattak és ugráltak a Young Gunsra, hogy azonnal kilőtt a népszerűségük.
Michael és Ridgeley akkor ismerkedtek meg, amikor a ciprusi származású fiú megkezdte az első napját az új iskolájában, és a tanár megkérdezte, ki szeretne segíteni neki. Az egyiptomi felmenőkkel rendelkező Ridgeley rögtön feltette a kezét, és ahogy elmesélik, 1986-ig szinte nem is váltak el egymástól. Ridley egy izgága, fenekén megmaradni képtelen gyerek volt, Michael viszont pont az ellentéte: szerény, félénk, aki a szüleitől, és főleg a szigorú apjától nem sok szeretetet kapott. Egy borzalmasnak tűnő ska-zenekar után alapították meg a Wham!-et, aminek már az első, félkész demóján ott voltak az óriási slágerek: a Club Tropicana, a Careless Whisper. Az a Careless Whisper, amin George Michael évekig molyolt, még elment Muscle Shoals legendás stúdiójába is, ahol előtte Ray Charles és Aretha Franklin vette fel a dalait. A kevert végeredmény nem tetszett neki, úgyhogy nekiállt otthon saját maga, még egyszer.
A Wham! valójában annak a sztorija, hogyan lett Panajótuból George Michael, hogyan lett egy kisvárosi bevándorló srácból egy olyan ambiciózus popsztár, aki mindig a legtöbbet követelte meg saját magától, és mindig olyan célokat tűzött ki magának, amiket szinte lehetetlen volt elérni. Beszédes az a rész, amikor 1984-ben Michael énekelt a Do They Know It’s Christmas? című, sztárokkal teletömött jótékonysági dalon, miközben az ugyanabban az időben megjelenő Last Christmastől azt várta, hogy az legyen az első a slágerlistán. Michael érezte, hogy az etiópiai éhezés megsegítése közben gonosz dolog a lista első helyéről álmodozni – a dala csak a második helyig is jutott. Michaelék végül a dal bevételeit szintén jótékonyságra fordították, de a gonosz hang ott volt benne. Első akart lenni mindenképpen.
Első is lesz. A Wham! elsiklik azon részek felett, amikor Andrew Ridgeley gyakorlatilag átadja a stafétát, kormánybotot, dalszerzői füzetet, és valójában minden mást Michaelnek, mert belátja, hogy ez lesz a legjobb megoldás mindkettőjüknek. Micsoda dilemma lehetett ez: rájönni, hogy az alkotótárs, akit gyerekkora óta csak a becenevén, Yognak hív, ezerszer tehetségesebb, ezért megszabadulni minden alkotói önállóságtól azért, hogy a sztárság, az ismertség, a bevétel megmaradjon. Már amikor volt bevétel, az első lemezükkel ugyanis nem sokat kaszáltak – egy korabeli interjúban arról kérdezik őket, hogy miket vettek a pénzükből, George Michael azt válaszolja, hogy egy pulóvert. (A filmből sajnos hiányzik a kedvenc nyolcvanas évekbeli tévészereplése, amikor Morrissey-jel szemben megvédi a Joy Divisiont, és szép szavakkal illeti a második lemezüket.)
A Wham!, mármint a film egyik fő vezérelve egy bizonyos albumsorozat, amit Ridgeley édesanyja vezetett onnantól kezdve, hogy a fia elkezdett befutni, és ebbe ragasztott újságokból kivágott cikkeket, fotókat, írt jegyzeteket, és így tovább. A filmben ezeket az albumokat sosem látjuk fizikai formában, csak megelevenedő animációban, ami erre a dokumentumfilmre nézve eléggé szimbolikus: sokszor jobb lenne valamiről megtudni, tényleg milyen volt, mint nosztalgikus régi videókon visszanézni azokat. Nincsenek beszélő fejek, nincsen semmi kontextusba helyezve. A nyolcvanas évek brit gazdasági helyzetét csak szőrmentén említik akkor, amikor a Wham Rap szövegírásáról van szó – látták, hogy sok a munkanélküli, úgyhogy George Michael erről is rappelt.
És igaz, hogy csak a Wham!-ről szól fáma, és 1986-ban véget ér, de a története furcsán félbemarad – nincsen szó Andrew Ridgeley elfeledett szólólemezéről 1990-ből, nincsen szó George Michael szólókarrierjéről egy film végi feliratot kivéve, és a coming outjának módját sem ismerhetjük meg, csak a Wikipediából, ha a sok utalás ellenére sem rakjuk össze. Aki lusta rákeresni, hogyan történt: Los Angelesben a rendőrök lekapcsolták egy nyilvános vécében, ahol férfiakkal akart szexelni, és a hírek miatt kényszeredetten előbújt.
Pontosabban az első coming outját megismerjük, amikor a Club Tropicana forgatása után Ibizán, ráadásul a legendás Pike’s hotelben elmondta Ridgeley-nek, hogy férfiakhoz vonzódik. Ridgeley pedig nem csinált belőle nagy ügyet. Michaelnek viszont a fiatalkorának jelentős részét meghatározta, „Jó ég, szupersztár vagyok, és meleg” – mondja egy későbbi interjúban arról az időszakról, amikor a Wham! már stadionokat töltött meg, és amerikai turnékon vett részt.
George Michael akarta is ezt, meg nem is, szupersztárságra volt teremtve, de a szexualitása megkötötte a kezét. A Wham!-nek tinilányoknak kellett tetszenie, de ezt alig négy évig lehetett fenntartani. „A Wham! nem öregedhetett meg” – mondja Ridgeley egy adott ponton, és nehéz nem egyetérteni vele.
