A különc hős, aki lángba borította a nácik világát
Nyolcvan éve, 1943. július 1-jén végeztek ki egy háborús hőst, egy szegénységből érkezett, művészpályafutásra vágyó, meleg férfit, aki megmutatta a világnak, hogy ellen lehet és kell állni a nácik uralmának, és akinek utolsó szavai máig ott csengenek sokak fülében. A férfit, akinek túl kevesen ismerik a nevét: Willem Arondeust.
Mert mi nem vagyunk olyanok, mint ők.
Ezzel indokolta a második világháborús holland ellenállás egyik vezéralakja, hogy miért nem szabad senkinek meghalnia abban az akcióban, amelyhez több náci őrt ártalmatlanná kellett tenni, amelyhez robbanóanyagokat és benzolt halmoztak fel, és amelyben felrobbantottak az amszterdami népességnyilvántartó hivatalt. Senkinek nem szabad meghalnia: legfeljebb nekik maguknak, mert hogy ez nem így lesz, arra kevés esély volt. De ők legalább igaz emberként állhatnak majd a kivégzőosztag elé.
A barikád árnyékában
„Szerinted megéljük majd a háború végét?” „Nem hiszem.” „Én sem.” Az 1940-es évek elején ez a párbeszéd zajlott le a holland ellenállás egyik titkos bázisán, egy melegeket is jó szívvel látó amszterdami kocsma vagy egy lakás mélyén Willem Arondeus és „bűntársa”, Európa első női karmestere, a leszbikus Frieda Belinfante között. „És ez zavar téged?” – kérdezte még Frieda. „Nem.” „Engem sem.”
Nem lett teljesen igazuk: Belinfante, ha sokáig férfiruhában is kellett járnia, ha végül gyalog kellett is Svájcba szöknie, megélte a háború végét, sőt kis híján a századét is. Arondeus pedig, ha meg is kellett halnia hozzá, örök életet kapott a náciktól.
Willem Johan Cornelis Arondeus 1894. augusztus 22-én született Amszterdamban, egy hétgyerekes színházi szabó házaspár egyik fiaként. De a szülői házban nem sokáig maradt: már tizenhét évesen előbújt melegként, mire szülei kitagadták. Soha többet nem találkozott velük.
Willem mindig is művész akart lenni, egyedül újrakezdett életében művészek körében mozgott, és festészetet tanult, de jó tíz évig semmilyen elismerést nem kapott; naplójában sokat írt arról, mennyire vágyik néhány barátra és a szerelemre. 28 évesen kapta első komolyabb megbízását: a rotterdami városháza egyik falára festhetett freskót, még az újságok is dicsérték végre. Mégis abbahagyta a festést, és írni kezdett; két regényt is kiadott, a köteteket maga illusztrálta, de sikereket jó ideig ebben sem tudott elérni.
Ahogy eddig, ez után is nehéz körülmények között élt, végül ki is költözött a drága nagyvárosból vidékre, Apeldoornba. Arra hamar rájött, hogy ha művész akar lenni, ha az íráshoz kutatni akar, azt nem tudja máshonnan csinálni, csak Amszterdamból, mégsem volt haszontalan a költözés. 38 évesen végre beteljesedett az álma, és megismerte a bolti eladó Jan Tijssent: szerelmük mély és odaadó volt, hamar össze is költöztek. Hogy Jan lesz élete szerelme, azt Willem talán már ekkor is tudta, és gondolhatta azt is, hogy ő lesz az egyetlen szerelme életében, de biztos nem úgy értette, ahogyan végül alakult.
Jannal együtt továbbra is szegénységben éltek, és hiába érzett mérhetetlen szégyent, amiért ő az idősebb, mégsem tud tisztességes körülményeket teremteni partnere számára – sokszor ételre vagy az albérlet árára sem volt pénzük –, Willem nem volt hajlandó segélyt felvenni. Az áttörést végül az hozta el, hogy megírta a holland festő, Matthijs Maris életrajzát: a könyv nemcsak tisztességes bevételt hozott számára, de máshogyan is megváltoztatta az életét.
Maris ugyanis a barikádokon állt a porosz–francia háborúban 1870-ben és ’71-ben, meg akarta védeni Párizst, a várost, amely befogadta őt. Arondeus pedig, miközben a monográfiát írta, minden mondattal azonosulni tudott, mintha saját példaképéről írna.
Egyedül bukni
Hollandia háborús közreműködése rövid és dicstelen volt: 1940. május 10-én a németek megszállták az országot, május 14-én pedig a Luftwaffe porig bombázta a legfontosabb kikötővárost, Rotterdamot, elpusztítva csaknem 30 ezer épületet. A németek megfenyegették Hollandiát, hogy a többi várossal folytatják, mire az ország megadta magát. Öt napnyi harc után Hollandia a nácik fennhatósága alá került, amit, ha máshonnan nem, Anne Frank naplójából a legtöbben tudhatnak.
Ahogyan azt is, hogyan fosztották meg ezután a zsidókat egyre több joguktól, az éttermekből való kitiltástól kezdve a sárga csillag kötelező viselésén át a haláltáborokba való transzportálásig; még tragikusabbá teszi az egyébként is felfoghatatlant, hogy sok zsidó – köztük Anne Frank családja is – épp azért menekült Hollandiába a Hitler által már korábban pokollá tett országokból, mert azt lehetett hinni, ott majd nagyobb biztonságban lesznek.
De mindennek a legtöbbek számára még semmi jele nem volt érzékelhető; Willem Arondeus viszont az elsők között kelt ki a nácik intézkedései ellen, már annál a legelső lépésnél, amikor a nácik által kinevezett helytartó, Arthur Seyss-Inquart kötelezővé tette minden holland számára a vallása megnevezését. A legtöbben azt gondolták, ez csak egy ártalmatlan intézkedés, de Arondeus nem értett egyet: belekezdett a Brandarisbrief kiadásába, egy mozgalmi kiadványéba, amellyel mindenkit arra buzdított, hogy amilyen módszerrel csak tud, álljon ellen a nácik uralmának. A lapot persze hamar betiltották, de szamizdatban tovább terjesztették.
Arthur Seyss-Inquart Hollandia helytartója a második világháború idején
Willem tudta, hogy innentől fogva búcsút inthet nemcsak a művészi karriernek, de a legalapvetőbb létbiztonságnak is. Azt viszont nem akarta, hogy mást is bajba sodorjon: hosszú beszélgetések után végül szakított Jannal, és visszaküldte őt Apeldoornba. Ha bukik, márpedig sejtette, hogy minél sikeresebb lesz az ellenállásban, annál nagyobb eséllyel fog bukni, egyedül bukjon. Pláne, hogy a nácik több tízezer holland meleget hurcoltak táborokba, még azelőtt, hogy a zsidókat deportálták volna. Emiatt nem törtek ki tiltakozások, hiszen a társadalom megtanulta vezéreitől, hogy a melegek „perverzek és aberráltak”, márpedig ha egy kormány ezt sulykolja, annak ilyen következményei lehetnek.
A Frieda Belinfante életrajzát megíró Toni Boumans jó néhány évtizeddel később találkozott Jan Tijssen legidősebb lányával, és megkérdezte tőle, tudta-e, hogy az apja hosszú ideig egy férfival élt, mielőtt megnősült és családot alapított volna. A lány azt felelte, nem tudta, de nincs meglepve: az apja mindig is szótlan, visszahúzódó ember volt, aki az évnek abban az időszakában, amikor Hollandia megemlékezik háborús hőseiről, mindig zaklatottá vált.
Valamivel később Willem Arondeus halála előtt Janra hagyta minden vagyonát, ötszáz holland forintot. Jan pedig Willemnek nevezte el fiúgyerekét.
Sör és cselló
Willem Arondeus a háború elején bejáratos lett a De Kring (A Kör) kocsmába, vagy inkább művészközösségbe, ahol megannyi művész dolgozott az ellenállás céljaiért, köztük az ünnepelt szobrász, Gerrit van der Veen is. A művészek kézügyességüket használták, és személyi igazolványokat hamisítottak, hiszen abban egy nagy J betűvel jelölték a zsidó vallást: a németek mind a 140 ezer zsidónak a mellényzsebébe kényszerítették a saját potenciális halálos ítéletét. Ehelyett próbáltak a szabad életet lehetővé tevő okmányokat adni az üldözötteknek.
Ugyanakkor nem volt könnyű dolguk: Hollandiában a kort megelőzően bonyolult dokumentum volt a személyi igazolvány, két helyen is rögzített ujjlenyomattal – az egyiket a fénykép hátulján –, több pecséttel – az egyikkel a fénykép elején –, a kiállító aláírásával, és ami a legnagyobb bajt jelentette, vízjeles papírral, amelyet egyszerűen a fény felé tartva kirajzolódott a Hollandiát jelképező oroszlán. Az ellenállók rengeteget kísérleteztek, a munkálatokban sokat segített a Hollandia egyik legfontosabb múzeumában, a Stedelijkben dolgozó, az Éjjeli őrjárat és más ikonikus holland műkincsek megmentéséért is felelős Willem Sandberg, aki végül még egy profi nyomdászt is bevont a folyamatba, és egyre élethűebb igazolványokat sikerült készíteniük.
Így került az ellenállók közé a zsidó származása és nyíltan vállalt homoszexualitása miatt kétszeresen is üldözött csellista, Frieda Belinfante, aki először saját barátnőjének hamisított okmányokat: az orosz nő visszatért volna a hazájába, de Hollandia megtagadta a dokumentumok kiállítását. Frieda ez után elkezdte meggyőzni az ismerőseit, hogy „veszítsék el” saját személyi igazolványaikat, igényeljenek újat a hivatalban, az „elvesztetteket” pedig Frieda módosította és adta át a menekülőknek. Nem csoda, hogy végül egymásra találtak Arondeusszal és körével. „Willemnek, vagy ahogy a Kringben mindenki hívta, Tickynek, kisebbségi komplexusa volt – mondták róla barátai: világ életében úgy érezte, nem elég jó semmiben. Az ellenállás volt az első közösség sok évtized után, amelynek szívesen látott tagja lett.
Frieda Belinfante Henriette Bosmons társaságában
De a nagybani hamisítás drága volt, az ellenállóknak meg nem volt pénzük, pláne nem ennyi. Frieda fogta magát, és besétált a Heineken sörgyár vezérigazgatójához, az alapító fiához, Henry Heinekenhez, és nyíltan elmondta, mire lenne szükségük. „De miért bízik meg bennem?” – tette fel az érthető kérdést a mágnás. „Csak arcok alapján tudok ítélni, más lehetőségem nincs, és úgy éreztem, nem tévedek.” „Valóban nem.” Heineken ugyanakkor hiába akart segíteni, eddigre már rég nem volt a maga ura: minden lépését és főképp minden pénzmozgást a nácik felügyeltek. „Hacsak önnek nincs valami ötlete.” Hát Friedának volt: eladta a zenerajongó gyárosnak a csellóját mai árfolyamon számolva jó 45 millió magyar forintnak megfelelő összegért. A hangszer talán ha a századát érte az összegnek.
A pénz és a kitartó munka révén Arondeusék 80 ezer hamis okmányt állítottak ki. A papírok, a hamis vízjelek és a nagy J betű hiánya több ezer életet mentett meg.
Mindent felfalnak a lángok
Volt azonban egy probléma: a precíz holland közigazgatásban a rendőröket hiába sikerült végül átverni, az okmányok akkor sem voltak tökéletesen biztonságosak. Elég volt egy gyors ellenőrzés a népességnyilvántartó hivatalban, hogy kiderüljön, az adott sorszámú igazolványhoz az adatbázis szerint nem az a név tartozik, ez pedig biztos út volt a lebukáshoz és akár a kivégzéshez vagy a deportáláshoz.
Nem volt más megoldás, fel kellett robbantania népességnyilvántartót.
A németek ugyanakkor minden hivatalt őrökkel védtek. Sebaj: Arondeusék a velük együttműködő szabókkal rendőregyenruhát varrattak maguknak, hogy bejuthassanak az épületbe. Az egyenruhához tartozó fejfedőt nem sikerült készíteni, de azt kölcsön tudtak kérni a titokban velük szimpatizáló rendőrismerősöktől; Stephen Fry brit színész év elején a BBC-n bemutatott dokumentumfilmje szerint végül ez vezethetett a lebukáshoz, de ezt persze nem lehet biztosan tudni, mert annyi ember működött együtt, hogy kisebb csoda lett volna, ha egyetlen információ sem kerül a körön kívülre. A későbbi tárgyaláson sokan a vádlottak közül még nem is találkoztak addig, sőt egymás nevét se tudták.
Az akciónak háromszor is nekikezdtek. Először lövöldözés tört ki a zsidónegyedben, és mindent elárasztottak a rendőrök. Másodszor Arondeus fújta le az utolsó pillanatban, mert a hivatalba takarító érkeztek, és nem akarta, hogy ártatlanoknak baja essen. Harmadszorra, 1943. március 27-én viszont minden úgy történt, ahogy tervezték; az akciófilmbe illő eseményekről nagyjátékfilm még nem készült, pedig kellene, viszont a nemrég a Disney+ streamingoldalon bemutatott, Anne Frank bújtatója című, nagyszerű sorozatba ez a történet is bekerült.
A hamis egyenruhás álrendőrök meggyőzték a valódi őröket, hogy mivel állítólag valaki robbanószereket helyezett el az épületben, be kell menniük átvizsgálni. Az őröket ez után injekciókkal elaltatták, levetkőztették és megkötözték, a ruhájukban ketten az ajtóba álltak, hogy ha netán németek érkeznének, ne legyen gyanús a helyzet. És valóban érkeztek is: hármat még el tudtak kábítani az altatókkal, de a negyedikre már nem jutott elég, őt ébren kötözték meg. A foglyokat átszállították az épülettel szomszédos állatkertbe, hogy ne essen bajuk a tűzben. Nem, ők valóban nem olyanok voltak, mint a nácik.
Viszont a négy foglyul ejtett német járőr miatt sietni kellett, mert előbb-utóbb feltűnt volna a náciknak, hogy a rendőrök nem érkeztek vissza a járőrözésről. Arondeusék elemeltek 600 üres igazolványt és 50 ezer holland forintot, a nyilvántartó kartotékjait felhalmozták, leöntötték benzollal, bombákat helyeztek el az épületben, majd meggyújtották a gyújtózsinórt, és távoztak. Aznap éjjel egyetlen embernek sem esett bántódása.
Még arra is gondoltak, hogy beavassák a tűzoltóságot: nem kell majd annyira sietni, ha befut a riasztás. Emellett robbanásveszélyre figyelmeztető táblákat helyeztek el az épületen, ami lehetőséget adott a tűzoltóknak, hogy azt mondhassák, nem hatolnak be az épületbe, csak kívülről próbálkozhatnak az oltással, aminek során egyébként igyekeztek végül minél több vízzel elárasztani az épületet, hogy az is kárt tegyen még a dokumentumokban.
Az akció csak félig volt sikeres: a dokumentumok 15 százaléka semmisült meg, de a németeknek öt hónapjába került a helyreállítás. Amiben viszont teljes volt a siker: a holland nép hatalmas lökést kapott a látványos akciótól. Arondeusék megmutatták, hogy igenis ellen lehet állni, igenis van más út, mint a kollaboráció. Az ő mintájukra ezek után több városban is hasonló akciókat hajtottak végre a holland ellenállók, a civilek pedig az ablakaikba kitett rózsákkal fejezték ki csendben támogatásukat és szolidaritásukat.
Tudja meg a világ
Aztán valaki mondott egy nevet a Gestapónak, az elfogott fiatal fiút pedig brutálisan megkínozták, nem bírta magában tartani a legfontosabb neveket és címeket. Az elkövetőket április elsején letartóztatták, a börtönben a magánzárkába zárták őket, a zárkában egész napra, egyetlen vécészünetet leszámítva az ágyhoz láncolták őket.
Mivel nő volt, Willemék Friedát nem vitték magukkal az akcióra. A zenész azért sejtette, hogy nincs biztonságban a robbantás után, de elmenekülni nem akart: férfiruhákba bújva élt a következő időszakban, nem messze az édesanyja lakásától. Többször is elmentek egymás mellett az utcán, de az anyja nem ismerte fel a lányát. Végül előbb gyalog Svájcba szökött, majd Amerikában telepedett le, és újra zenekarvezetőként élt 91 éves koráig. A múzeumi kurátor Sandberg is sikerrel menekült el, és csaknem száz évig élt. A szobrász Gerrit van der Veennek is sikerült megszöknie; később, 1944-ben ellenállókat akart kiszabadítani a börtönből, de nem járt sikerrel, őt ekkor lőtték agyon.
Arondeus teljes nyugalommal fogadta a rendőröket. „Hitler nevében le van tartóztatva, jöjjön velünk!” „A holland királynő nevében önökkel megyek” – felelte állítólag a férfi, aki aztán a bíróságon is nyugodtan beszélt, világosan elmondta a tizennégy emberéletről döntő, de mindössze egynapos tárgyaláson, miféle igazságtalanságok és törvénytelenségek késztették az akcióra, a beszámolók szerint összeszedetten, a németekkel gúnyos hangnemben beszélt. Tudta, hogy nincs mit veszítenie, mert egy pillanatig sem feltételezte, hogy bármilyen más ítéletet kaphat, mint a halál. Mindent magára vállalt, és hosszan győzködte a bírót, hogy kizárólag ő bűnös, mindenkit ő vett rá, hogy segítsenek neki. Nem tudni biztosan, de könnyen lehet, hogy ezzel még két életet megmentett: a tizennégy halálra ítéltből két orvos az utolsó pillanatban végül kegyelmet kapott, Dachauba deportálták őket, de mindketten túlélték a tábort.
A hivatalt felrobbantó hat férfiből hárman voltak melegek. Egyikük, az egyenruhákat készítő szabó, Sjoerd Bakker az utolsó kívánság jogán egy rózsaszín inget kért, hogy abban álljon a kivégzőosztag elé. (A homoszexualitásuk miatt deportáltaknak rózsaszín háromszöget kellett viselniük; a szimbólumot azóta magáévá tette a meleg közösség, és rózsaszín háromszöget formáz a világ első, a holokauszt homoszexuális áldozatai előtt tisztelgő emlékmű, az amszterdami Homomonument is az Anne Frank-ház mellett.)
Az amszterdami Homomonument emlékmű
Arondeus csak egy pitét kért, hogy még utoljára megossza a barátaival; a közösséggel, akik hosszú útkeresés és magányosság után befogadták őt, akik között valaki lehetett: akik között önmaga lehetett. A július 1-jei kivégzés előtt utoljára egy ügyvéd, Lau Mazirel látogatta meg a cellájában. Azt mondta róla: "igazán boldognak tűnt."
Willem Arondeus Mazirelt kérte meg arra is, hogy közvetítse az utókornak utolsó szavait is, amelyeket a kivégzés előtt még kimondhatott. És az ügyvéd eleget tett a kérésnek, tolmácsolta, mit üzent a mindent másokért, a szabadságért, a tiszta lelkiismeretért feláldozó, meleg művész:
"Tudja meg a világ, hogy a homoszexuálisok nem gyávák."
