A HOMOSZEXUALITÁS SZÓ IGAZI HUNGARIKUM – TÖBB MINT 150 ÉVE TALÁLTA KI KERTBENY KÁROLY
Őszinte leszek: a hideg ráz ki a homoszexualitás szótól. Sosem használom, se magamra, se másra, és nem szoktam ajánlani azoknak a pszichológusoknak sem, akiket tanítok vagy akikkel beszélgetek. Steril, medikalizáló kifejezés, ám ettől még el kell ismerni, a maga korában forradalmi dolog volt a bevezetése. A terminológiát nem orvos vagy pszichiáter alkotta meg, hanem egy különc figura: egy magyar világutazó, aki rengeteg tevékenységbe belefogott, és akit fiatal barátja öngyilkossága sarkallt arra, hogy tegyen az igazságtalanságok ellen. Kertbeny Károly fordulatos életét és máig tanulságos gondolatait Hanzli Péter, a Háttér Archívum és Könyvtár vezetője segítségével mutatja be nektek Milanovich Domi.
A nyughatatlan kalandor
Kertbeny Károly (eredeti nevén Karl-Maria Benkert) 1824-ben született Bécsben. Édesapja, Anton Benkert színész, újságíró volt, édesanyja, Benkert Charlotte (született Gráf Sarolta) festő. Kertbeny nagyon korán, kétévesen Pestre került a nagyanyjához, később Egerbe költözött, tanulmányait pedig a pesti piaristáknál végezte. Mozgalmas és színes életéről a Háttér Társaság készített nagyszerű kiállítást 150 éve megnevezve címmel, amely az LMBT Történeti Hónap keretében online is megtekinthető. Érdemes végigkattintgatni a tárlatot, amelyből kiderül, mennyire érdekes ember volt Kertbeny.
Bejárta például egész Európát, hogy a magyar kultúrát népszerűsítse. Rövid életrajzokat írt korának nagyjairól, többek között Deákról, Lisztről, Széchenyiről és Telekiről. 1853-ban kiadott egy albumot, amelyben száz magyar írót mutatott be. Petőfit és Jókait fordított németre, noha többen szóvá tették, hogy nem a legjobb minőségben.
Ismeretterjesztő művet írt a Szent Koronáról, publicisztikai tevékenysége pedig 3000 cikket számlál. Folyamatosan pénzügyi gondokkal küzdött, Brüsszelben az adósok börtönét is megjárta. Miután nagybetegen visszaköltözött Budapestre, a főváros a Rudas Fürdőben utalt ki neki lakást. Így lett belőle – ahogy ő nevezte magát – „a Rudas-fürdői vén remete”, „a főváros koldusa”.
„Amiben még igazán maradandót alkotott, az a könyvészeti tevékenysége” – emeli ki Hanzli Péter, a Háttér Archívum és Könyvtár vezetője, aki kollégájával, Nagy Sándorral állította össze a kiállítás anyagát. „Kertbeny összeírta azokat a könyveket, amelyek Magyarországon jelentek meg németül, bármilyen témában. Munkája a mai napig alapműnek számít a bibliográfusok körében”.
Az első melegjogi aktivisták
Ahhoz, hogy bele tudjunk helyezkedni abba a korba, amelyben Kertbeny élt, érdemes egy rövid kitekintést tennünk. Ez az az időszak, 1864–1871 között, amikor létrehozzák a Német Császárságot harminc kisebb fejedelemség, hercegség és városállam összevonásával. A folyamatot a Porosz Királyság, Otto von Bismarck kancellár vezeti, és a mi témánk szempontjából azért fontos, mert az egységesítés magában foglalt egyfajta jogharmonizációt is. Poroszországban és több más német államban ugyanis büntetendő cselekedet volt az azonos nemű emberek, különösen a férfiak közti szexualitás, míg néhány államban – főként azokban, amelyeket Napóleon korábban elfoglalt – a szodómiatörvényeket megszüntették. Melyik mintát kövessék a majdani császárságban? A jogi egységesítés körüli vitákban léptek színre először azok a korai aktivisták, akik kiálltak a melegség büntetőjogi üldözésével szemben. Köztük volt Karl Heinrich Ulrichs német jogász is, aki a világon elsőként beszélt nyilvánosan az azonos nemű vonzalmáról.
1867 augusztusában a müncheni jogászkongresszuson saját érintettségére hivatkozva szólalt fel, ám beszédét a közbekiabálások miatt nem tudta végigmondani. „Ulrichs úgy vélte, a férfiakat szerető férfiak egy harmadik nem képviselői. Őket nevezte urningoknak” – magyarázza Hanzli Péter. Kertbeny rendszeresen levelezett Ulrichsszal, hogy megvitassák nézeteiket.
Zsarolás, üldöztetés, házkutatások
Kertbeny téma iránti érdeklődése az 1840-es években kezdődött: egy „abnormális ízlésű” fiatal barátját megzsarolták, aki ennek hatására öngyilkosságot követett el. Állítólag búcsúlevelében arra kérte Kertbenyt, figyelmeztesse a zsarolóval kapcsolatos veszélyekre közös ismerőseiket. Bár Kertbeny saját magát nyomatékosan „normálszexuálisként” határozta meg, fennmaradt naplóbejegyzései arra engednek következtetni, hogy nem volt érzéketlen a férfiszépség iránt.
„Ezek a jegyzetek nagyon izgalmas, bár nem könnyű olvasmányok. Kiderül belőlük, hogyan élhetett egy a közösségünkhöz tartozó ember a XIX. század második felében. Tőmondatokban, néha tört magyarsággal írja le, mi történt vele egy nap. Nőkre szinte egyáltalán nincs utalás bennük, férfiakra annál inkább. Visszatérő nevekkel, becenevekkel is találkozunk (például Viktor, Hubert, Lajkó, Lali, Jancsi), egyes részeket viszont kisatírozott. Valószínűleg azért takarta ki őket, nehogy másokra terhelő információkat találjon a naplóiban a rendőrség. Amikor német területen volt, amúgy is magyarul írt, amikor Magyarországon volt, akkor németül” – meséli Hanzli Péter. „Ezekre az óvintézkedésekre szükség volt, hiszen Ulrichsnál is többször tartottak házkutatást, megtalálták és lefoglalták a levelezését” – teszi hozzá.
Botanikai tanulmányai inspirálták
Kertbeny egyik Ulrichsnak címzett levelében, 1868 májusában írta le először a „Heterosexual”, a „Homosexual” és a „Monosexual” szavakat, akkor még németül. Monoszexuálisnak azokat hívta, akik önkielégítést végeztek, azaz „saját magukkal folytattak nemi életet”.
A három új fogalmat vélhetően azért vezette be, hogy leváltsa az akkoriban használatos szodómia kifejezést, amely bibliai bűnökre, Szodoma és Gomorra történetére utalt.„Kertbeny egy semleges kifejezést akart megalkotni, olyat, amely mentes az erkölcsi elutasítástól és a rárakódott többszáz éves jelentésrétegtől” – mutat rá Hanzli Péter. Hogyan akadt rá erre a szóra?
Ez is életének egy kalandos epizódjához köthető. Mivel nem volt útlevele, bujkálnia kellett Lipcsében, hogy ne toloncolják haza. Egy botanikus kertben húzta meg magát egy ismerősénél, és ha már ott volt, elkezdte kitanulni ezt a tudományt. A botanikában találkozott a biszexualitás kifejezéssel, amelyet a kétivarú növények megnevezésére használtak. Vélhetően innen vette tehát az ötletet, és végül egy megújult szókészlettel állt elő.
Magánélethez való jog vs. veleszületettség
Az 1868-as levél nemcsak a heteroszexuális, homoszexuális, monoszexuális szavak bevezetése miatt érdekes. Hanem azért is, mert egy rendkívül progresszív érvelés bontakozik ki belőle, amelyet majd sok évtizeddel később látunk viszont a XX. században megalakult LMBTQ-szervezeteknél. De jöjjön belőle pár részlet, Holländer Dániel fordításában:
„Kiváltképp a veleszületettség bizonyítéka nem vezet célunkhoz, és a legkevésbé gyorsan teszi ezt, ráadásul egy veszélyes kétélű fegyverről beszélünk, akármennyire is lenyűgözően érdekes antropológiailag a természeti rejtély. […] Az ellenfeleknek sokkal inkább be kell bizonyítani, hogy pont az általuk felállított jogi fogalmak nem hatnak ösztönükre, akár veleszületett, akár tudatos lenne, mivel az állam nem ütheti bele az orrát abba, amit ketten kölcsönösen önszántukból a nyilvánosságot kizárva egymáson gyakorolnak, tizennégy éves kor felett, anélkül, hogy harmadik fél jogait sértenék. […]”
Kertbeny Ulrichsszal ellentétben nem gondolta azt, hogy a férfiak iránt vonzódó férfiak egy harmadik nem képviselői lennének, szerinte ők is férfiak, csak „másfajta férfiak”. A veleszületettség hangsúlyozása kapcsán óvatos volt: „veszélyes kétélű fegyvernek” tartotta. Ezek a gondolatok ma, a XXI. században is rendkívül aktuálisak. Mit vonna maga után, ha pontosan le tudnánk írni a többségitől eltérő szexuális irányultságok hátterében álló génkombinációkat? Lenne, aki megpróbálná módosítani őket? Szűrnék a magzatokat erre a sajátosságra? Milyen megítélés alá esne, ha valakinek a génkészlet hiányában térne el a szexualitása a normaként kijelölt állapottól?
Ha valóban egyenrangúnak fogadjuk el az azonos nemű vonzalmakat és a heteroszexualitást, akkor tulajdonképpen teljesen mindegy, mi okozza a melegséget, leszbikusságot, biszexualitást, hiszen úgysem akarunk változtatni rajta. Ahogy Kertbeny is kiemelte – ebben a levélben, és később két, névtelenül írt pamfletjében –, az állam ne avatkozzon be a polgárok magánéletébe, amíg felnőttek másokra nézve ártalmatlan, konszenzusos viselkedéséről van szó.
Nem értek el eredményeket
A Német Császárság létrejött, az egységesített büntető-törvénykönyv pedig 1872. január 1-jén lépett hatályba. Benne a 175-ös paragrafussal, amely az „erkölcstelen természetellenes aktusokat”, a férfiak közti szexualitást öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtotta (a leszbikusokra nem vonatkozott).
Bár a törvényt egyes beszámolók szerint sokáig nem alkalmazták szigorúan, a paragrafus több rendszert is túlélt, és időzített bombaként ketyegett.Aztán jött Hitler és a náci rezsim: drasztikusan több eljárást indítottak, mint a korábbi vezetők (míg 1931-ben 665, addig 1938-ban már 8562 jogerős ítélet volt), majd a melegeket is koncentrációs táborokba hurcolták, mintegy 15 ezer embert.
„A 175. § a II. világháborút követően is érvényben maradt. Az NDK-ban ugyan 1968-ban enyhítettek a törvényen (csak a 18 év feletti és a 18 év alatti férfiak közti kapcsolatot büntették), az NSZK-ban viszont továbbra is teljes szigorral alkalmazták. A paragrafus eltörlésére végül a berlini fal leomlása után, 1994-ben került sor” – eleveníti fel Hanzli Péter.
Összehasonlításképpen: Magyarországon több mint 30 évvel korábban, 1961-ben szüntették meg a homoszexualitás büntethetőségét, igaz, a beleegyezési korhatár tekintetében egészen 2002-ig fennmaradt a diszkriminatív szabályozás: azonos nemű párok esetén 14 helyett 18 évet írt elő a törvény.
A kifejezés utóélete
Kertbeny 1880-ban írt egy homoszexualitásról szóló fejezetet Gustav Jäger A lélek felfedezése című könyvébe. „Kiadói nyomásra ez az írás sajnos nem jelenhetett meg, de Jäger végig Kertbeny terminológiáját használta a műben. Innen vette át Richard von Krafft-Ebing a kifejezést, akinek Psychopathia Sexualis című munkája az orvosok és a laikusok körében egyaránt óriási népszerűségre tett szert, így a homoszexualitás szó a XX. századra általánosan elterjedtté vált a hivatalos nyelvhasználatban és a tudományban, bár napjainkra számos kritika érte” – vázolja fel Hanzli Péter.
A homoszexualitás egyrészt erősen medikalizáló jellegű, steril orvosi műszó, azokra a diagnózisokra emlékeztet, amelyek hosszú évtizedeken keresztül betegségként bélyegezték meg a többségitől eltérő szexuális irányultságú embereket, hozzájárulva a kirekesztésükhöz. Másrészt, bár Kertbeny eredetileg a biológiai nemre utalt a kifejezéssel – a görög homo (azonos) és a latin sex (nem) szavakból alkotta meg – az évtizedek alatt egyre inkább a szexualitás jelentés tapadt hozzá.
Ez viszont meglehetősen leegyszerűsítő és sztereotip megközelítésekhez vezethet, holott melegként, leszbikusként, biszexuálisként vagy queerként létezni sokkal komplexebb dolog annál, mint hogy kivel fekszel le: hiszen ezek az identitások jelentős társadalmi hátrányokkal járnak. A homoszexualitás szó arra sem alkalmas, hogy differenciálni tudjon az egyes csoportok között, és megmutasson valamit a közösség sokszínűségéből. Úgyhogy, bár Kertbeny korában forradalmi tett volt a bevezetése, mára többé-kevésbé eljárt felette az idő.
