A thébai Szent Csapat: A görög szeretők legyőzhetetlen százada
Az ókori Görögországban annyi háborút vívtak, hogy sok tanult görög tűnődött el azon, vajon mi az, ami egy harcoló egységet legyőzhetetlenné tesz. Homérosz szerint Nesztor görög hős úgy gondolta, legjobb, ha a férfiak családban vagy törzsben harcolnak együtt, hiszen a rokonok szükségszerűen megvédelmezik egymást. Platón azonban úgy tartotta, még jobb, ha a harcostársai szeretők egymásnak. Ez az elv hozta létre a thébai Szent Csapatot, amelynek harcosai negyven esztendeig uralták Hellász csatamezőit.
A thébai Szent Csapat egy elit egység volt, amelyet százötven homoszexuális szerelmespár alkotott. A szeretők katonai alakulatának elképzelése Platón athéni filozófustól ered, noha később, valamivel i. e. 385 utánírta ez Lakoma című művében:
“Ha megvalósíthatnánk, hogy egy állam vagy egy sereg csupa szeretőkből állna, el se képzelhetnénk tökéletesebb önkormányzatot, vagy minden undokságtól tartózkodást és egymással vetélkedést. És az ilyenek a harcban, akármily kevesen is legyenek, kereken kimondva mindenkin győzedelmeskednek. Mert ha egy szerelmes férfi netán megfutamodnék a sorból, és eldobná a fegyverét – ennek legyen tanúja bárki más, csak ne a kedvese, mert ezt nem szenvedhetné el, inkább a halál! Nem akad olyan gyáva fickó, kibe még Erosz se plántálna bátorságot, hogy a veszélyben ne hagyja cserben a kedvesét, de mentse meg! – és így Erósz révén versenyre kél a gyáva a természettől legbajnokabbal is. Amiről Homérosz beszél, hogy isten nagy elszánást lehel egyes hősökbe, ugyanezt a szerelmeseknél Erósz műveli. Egyedül a szerelmesek képesek meghalni egymásért.”
Platón szerint nem csupán a homoszexuális szerelem keltett akkora elszántságot az emberben, hogy akár az életét is feláldozza. Utalt Alkésztisznek, Peliasz lányának példájára, aki szándékosan lemondott életéről férjéért, holott senki más nem lett volna hajlandó. Platón így ír:
“Őket Alkésztisz annyira fölülmúlta szerelme ragaszkodásával, hogy nyilvánvaló lett: ők tűntek föl fiúk számára idegennek, és csak név szerint rokonnak. És Alkésztisz e tettét oly szépnek érezték nem csak az emberek, de még az istenek is, hogy olyasmivel jutalmazták, amit a legnagyszerűbb tettekért is csak néhánynak adtak meg: a feltámadást. Alkésztisz lelkét visszabocsátották a Felvilágba, csodálván cselekedetét.”
Általánosan feltételezik, hogy maga Platón is a saját nemét szerette, tanárként ugyanis fiatal fiúkkal és férfiakkal vette magát körül. Noha ő szexuális élvezetekre nem sok időt szánt, mivel úgy vélte, a testi szerelem az állatoknak való, mégis elismerte, hogy a homoszexualitás igen elterjedt volt az ókori Görögországban, azon belül is leginkább a városállamok hadereiben.
A Szent Csapatot Gorgidasz thébai hadvezér hozta létre i. e. 387-ben, háromszáz tagját maga válogatta ki a hadserege soraiból. Plutarkhosz azt írja róluk, hogy egy csapat, amelyet szerelmi barátság forraszt egybe, legyőzhetetlen mert:
“…a szerelem köteléke feloldozhatatlan és elszakíthatatlan, minthogy a kedves iránt érzett szeretet és az a törekvés, hogy a szeretőt ne érje szégyen a kedvese színe előtt, arra készteti az embereket, hogy szembeszálljanak a veszélyekkel egymásért. Nincs ebben semmi csodálatos, hiszen a szerelmesek távollevő kedvesük előtt jobban szégyenlik magukat, mint idegen jelenlévők előtt: így történt meg azzal a harcossal is, akit ellenfele leterített, s mikor már éppen megölni készült, megkérte, hogy kardját a mellébe döfje, és így szólt: -Hogy kedvesemnek ne kelljen szégyenkeznie holttestem mellett, ha azt látja, hogy hátulról kaptam sebet!”
A párok általánosan egy idősebb heniokhoszból, azaz kocsihajtóból illetve egy ifjú paraibatoszból, azaz társból álltak. Az ilyen homoszexuális kapcsolatok a görögök között megszokottak voltak, míg az idősebb férfiak egymás közti kapcsolatát megszólták. Elit városi őrségként a Szent Csapatot a város költségén szállásolták el, etették és képezték ki. Csatában Gorgidasz mindig a thébai harcvonal első sorába állította fel őket, hogy bátorságukkal példát mutassanak a többi harcosnak.
Amikor Pelopidasz thébai államférfi és hadvezér i. e. 379-ben visszavette a thébai fellegvárat a spártaiaktól, barátjával, Epameinondasszal együtt átvette a szent sereg parancsnokságát. Pelopidasz változtatott a korábbi stratégián. Gorgidasszal ellentétben a Szent Csapatot egységként egybe tartotta, és ettől kezdve a csatatéren testőrségként szolgáltak. Az elkövetkező negyven év során – i. e. 378 és 338 között – legyőzhetetlennek tartották őket.
I. e. 375-ben, a tegürai csatában Pelopidasz szent százada mintegy háromszoros spártai túlerővel került szembe. Pelopidasz egyik embere akkor félelmében így szólt: “Az ellenség kezébe kerültünk”, amire a hadvezér csak ennyit felelt: “Inkább ők a miénkbe.” Pelopidasz lovasságát rohamra vezényelte a spártai falanx ellen, majd gyalogosait zárt rendbe állította fel. A spártaiak megnyitották a vonalaikat, azt hívén, hogy menekülni próbálnak, de a thébaiak megfordultak és oldalba kapták őket. A szent század tegürai győzelméről szólva Plutarkhosz megjegyzi, hogy: “Addig soha nem volt rá példa, hogy számbeli fölényben levő vagy akár csak egyenlő erőkkel rendelkező lakedaimóniak vereséget szenvedtek volna.”
Pelopidasz parancsnoksága alatt a Szent Csapat még egyszer kitüntette magát az i. e. 371-es leuktriai ütközetben. Az Epameinondasz vezette thébai haderő megölte Kleombrotosz spártai királyt, és mintegy ezer spártai halottat hagyott a csatatéren. Pauszaniasz görög író szerint ez a csata biztosította Héba függetlenségét, és ez volt a legdöntőbb ütközet, melyet görög városok egymás között valaha vívtak. Spárta ereje megtört.
I. Philipposz makedón király i. e. 370 és 360 között túszként élt Thébában, így közelről volt alkalma megfigyelni a thébai haderőt. Miután visszatért Makedóniába, királlyá koronázták, és megkezdte hadjáratát a görög városállamok ellen. Mikor i. e. 338-ban Khaironeia mellett a thébaiakkal is megütközött, bal szárnyán fia, Nagy Sándor irányított. Philipposz maga nagy személyes bátorságról tett tanúbizonyságot, amikor megütközött a szent sereggel. Az a veszedelem fenyegette, hogy megölik vagy fogságba ejtik, ám ekkor a fia a segítségére vágtatott. A Szent Csapat első alkalommal vesztett eddigi története során, de még a vesztes csatában is kitartottak. Háromszáz fős erejükből csak negyvenhatan estek fogságba, a többi 254 az utolsó leheletéig küzdött.
Plutharkosz szavaival így írja le, ahogy Philipposz a csata után odament a helyre, ahol a Szent Csapat tagjai holtan hevertek:
“Vesszenek el nyomorultan, akik ezt valami szégyenletes dolognak tartják!”
A khaironeai emlékmű:
Az időszámításunk előtti második században élt görög földrajztudós és útirajzíró, Paunasziasz szerint i. e. 300 körül a thébaiak hat méter magas márvány oroszlánszobrot emeltek a Szent Csapat Khaironeia mellett elesett katonáinak emlékére. E szobrot 1818-ban angol utazók fedezték fel. Újra összerakták, s ma a csata helyszínén áll egy talapzaton. Később az ásatások során ugyanitt hét sorba rendezve 254 holttestet is találtak. Noha Plutarkhosz szerint a szent sereg háromszáz harcosa mind odaveszett a csatában, úgy látszik, negyvenhatan életben maradtak.
