Hogy miért kell velünk ennyit foglalkozni? Mert ennyit baszogattok

A korábban környezetvédő aktivistaként, politikusként a nyilvánossághoz szokott Vay Blanka ugyan évek óta nyíltan beszél saját transzneműségéről, első könyve, a Saját ketrec mégsem a szó szoros értelmében vett LMBTQ-könyv. És amennyiben mégis az, egy dologban biztosan eltér a tipikus trendektől: élesen kerüli a szigorúan vett politikai korrektséget. De hogyan teszi a macsóság kultúrája – különbözőképpen, de ugyanannyira – nyomorulttá a nőket és a férfiakat? Transzfób-e a Harry Potter írója, és ha az, utálnunk kell-e érte? Interjú.

Egy szótárral indul a könyve, a Saját ketrec, és már első szavával – buzik – egyértelműen jelzi, hogy a kötet nem éppen a politikai korrektség mezején fog lábujjhegyen járni-kelni. Miért volt fontos ez?

Nincs hozzá türelmem. Nem szeretem a szavak tabusítását, és azt gondolom, nagyon rossz út ezen elindulni, hatékonytalan mérőszáma annak, ami egyébként nagyon fontos: hogy kedvesen és okosan beszéljünk egymással.

A könyv további részében sem óvatoskodik a szavakkal vagy az akár saját magára tett éles megállapításokkal, amelyekre azért az erre kiélezetten érzékeny, például az amerikai transz közösség eléggé felkapta volna a fejét, és nem a jó értelemben.

Igen, ezért is vannak bennem kétségek a felől, hogy akarjam-e külföldön megjelentetni a könyvet. Ha arra jutnék, hogy igen – egyébként szerintem igen –, akkor azért fogok így dönteni, mert nem vagyok ott a Twitteren, nincsenek nyilvános Facebook-posztjaim, nincs Instagram-fiókom, tehát lehet nyugodtan balhézni, én nem leszek ott.

Szóval a szabadabb fogalmazásmódhoz pont jól jön, hogy Magyarországon egyszerűen nem tartunk még ott edukációban, érzékenyítésben, hogy ezek a hiperérzékenységek kifejlődtek volna?

Az biztos, hogy feminista-queerfeminista nézőpontból Magyarország sok szempontból jobb hely. Nem véletlen, hogy egyáltalán nem vagyok aktív német vagy angol körökben, ott ugyanis sokkal inkább fekete-fehér, barát-ellenség módon gondolkodnak mindenkiről, ha nem száz, hanem csak kilencven százalékban értünk egyet, akkor már több energiát fordítanak az ellened való harcra, mint a patriarchátus elleni küzdelemre – és nekem erre nekem nincs idegrendszerem. Sokkal erősebb a humortalanság is, és sokkal inkább proxy-háborúkba fordítják az energiáikat, azaz nem a valódi konfliktust játsszák le, hanem keresnek valami helyettesítő teret – ahogy a hidegháborúban a szovjetek meg az amerikaiak sem egymással háborúztak, hanem Afganisztánban meg Vietnamban támogattak szemben álló feleket. Amikor azon megy a hirig, hogy milyen szóhasználatot követ valaki, akivel alapvetően egy állásponton vagyunk, az egy borzasztó káros dolog, amiben nem akarok jelen lenni.

Azért itthon sem valami fényes a helyzet ezen a fronton, itt is megy a harc azon, hogy ki a „jó”, a „rossz”, meg az „elég jó” feminista.

Hát persze. Ez azért alakul ki, mert ha bevonódsz a feminizmusba, nagyon hamar megérzed, hogy két-három generáción belül még aligha lesznek a nők tényleg szabadok és egyenlőek. Elkezded átérezni, hogy hány ponton nehezíti meg az életedet, aláz meg naponta ez az egész, akkor az ebből fakadó reménytelenség nagyon nagy erővel hat abba az irányba, hogy a patriarchátus helyett keress egy legyőzhető ellenséget. És ez a másik feminista lesz, aki, mondjuk, nem a sex work narratívát követi, hanem felszámolná a prostitúciót. Talán azért, mert a feminizmus inkább gyerekcipőben jár, queerfeminizmus meg szinte nem is létezik, vagy ki tudja, miért, de ez az egymás nyírása itt még nem olyan erős, mint külföldön. Egyrészt ezért vagyok inkább itthon aktív, másrészt itt még mindig jobb a helyismeretem, és ez fontos.

Azért ez egy kényelmes pozíció.

Ezt még nem mondták a transz aktivizmusra.

Nem is arra értem, hanem hogy itt aktivista, de nem itt él.

A Prizma Közösséget négyen csináljuk, hárman közülünk külföldön élnek, és nagyjából fél éve találtunk egy fiatal srácot Pesten, akit kinevelünk. Az, amit kényelmes pozíciónak nevez, teszi ezt nekünk lehetővé. Egy viszonylag biztonságos közegben tudunk regenerálódni, élni, van egy olyan munkánk, ami mellett nem kell másodikat meg harmadikat vállalni, azaz nem vagyunk olyan bizonytalanságban, mint itt a legtöbb aktivista: ez teszi számunkra lehetővé, hogy Magyarországra hozzuk vissza a pozitív energiákat azzal, hogy szervezünk egy közösséget. Amikor eljöttem Magyarországról, még meglehetősen fogalmatlan voltam a saját transzneműségemről, de azt már éreztem, hogy a hazai levegő meg fog enni, ki fogok égni, és ha akkor nem menekítem ki magam, most nem lennék abban a lelki-szellemi állapotban, hogy fenntartható módon aktivistáskodjak. Szerintem egyébként van egy hősi ethosza annak, hogy csutkára tönkretesszük magunkat, és emiatt elviselhetetlenek leszünk – én ezt a hibát nem akartam elkövetni.

Ha hirtelen előveszek olyan szereplőket, akik queer témában Magyarországon megnyilvánultak, ők szinte kivétel nélkül külföldön élnek, vagy már tervezik a kiköltözést, Németország, Hollandia meg a skandináv országok lettek mentsvárai a hazai queereknek. Berlinben miért jó?

Sok szempontból nem jobb, nem beszélve az emigrációs helyzetről, ami mindig plusz nehézséget jelent, az ember az emigrálással sokszor csak cseréli, hogy milyen problémája legyen. De az emberek barátságosabbak, nyugodtabbak. Van egy kedvenc anekdotám, ami sokat elmond a különbségekről. Még a kinti életem elején történt, hogy lementem egy közeli térre kutyát sétáltatni, a kutyám szaglászott, én meg leültem a pingpongasztalra, és olvastam a könyvemet. Volt ott két hajléktalan, akik összeszedték az üvegeket, és amikor végeztek, odajöttek és megkérdezték, hogy elnézést, átülnék-e a padra, mert szeretnének pingpongozni. Az, hogy ez a két ember magától értetődően magukkal azonos rendű polgárként kezelt – amit, ugye, miért ne tenne –, nagyon megérintett, ez önmagában nem tűnik valószínűnek Magyarországon, másrészt az is csodálatos, hogy azt gondolták, miért ne pingpongozhatnának ők? Ahol lakom, az egy négy nagy panelházból álló környék, és lakóit tekintve nagyjából megfelel a Pók utcai lakótelepnek, ahol tizenöt évet éltem. Mind a két helyen volt kutyám, azaz rendszeresen jártam az utcán, volt okom interakcióba kerülni emberekkel, és másfél év után ott több pozitív, nem halál felületes kapcsolatom lett a szomszédokkal, mint a Pók utcai lakótelepen tizenöt év alatt.

Emberek, akiknek örülök, ha látom őket, tudom, hogy az a gyerekük, hogy őt hallom gyakorolni a trombitáján, látom, ahogy nő, és hasonlít a szüleire, évente kétszer áthívnak magukhoz vacsorázni, olyan emberi kapcsolatok, amelyek nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy mennyire érzed otthon magad egy helyen vagy a világban. Ez egy lakótelep, tíz percre az Alexanderplatztól, és nagyobb valószínűséggel köszönnek egymásnak ismeretlen emberek este az utcán, mint otthon egy faluban.

Az anyagi biztonság miatt lehet ez? Vagy a közélet kulturáltabb volta számít ennyit?

Ha nem élsz folyamatos létbizonytalanságban, akkor nagyobb valószínűséggel fogod megtalálni-megteremteni ennek a teret meg az energiát, de szerintem ez csak a magyarázat negyede. Ők egyszerűen tudják azt, amit a legtöbb boldogságkutatásban lehet látni, hogy a társas kapcsolatok fontosak ahhoz, hogy jól érezd magad, és ezért tesznek bele energiát.

Kicsit vissza a Saját ketrecre. Első látásra sokan azt hihetik – én is így voltam vele –, hogy ez a könyv elsősorban egy memoár lesz arról az útról, amit bejárt, mire felismerte saját transz identitását, hogyan született meg az a döntés, hogy nőként fog élni, és míg ez nyilvánvalóan hangsúlyos része a kötetnek, azért messze nem csupán „képzeljétek el, mi történt velem!” jellegű a szöveg, hanem tele van társadalomlélektannal és -történettel, meglátásokkal nőkről, férfiakról.

Meglehetősen indiszkrét, fura dolognak tekinteném csak magamról írni, hiszen, bár van bennem exhibicionizmus – ezt a közéleti aktivitásom nyomán kár is lenne tagadni –, de ami velem történt, az az én magánügyem. Viszont tanultam, láttam egy csomó olyan dolgot, aminek van közhasznúsága, és ez legitimálta azt, hogy figyelmet követeljek másoktól. Egy példa: a biszexualitásom. Ameddig én időnként férfiként lefeküdtem férfiakkal, addig ez egy szexuális dolog volt, és azt gondoltam, hogy különösebben senkinek semmi köze hozzá. Viszont, ha valaki a környezetemben buzizott, és érdemes volt vele beszélni, akkor mondtam neki, hogy amikor faszszopózol, akkor egyébként rólam is beszélsz. Kvázi, mint egy bűncselekményt látó, szabadnapos rendőr, szolgálatba helyeztem magam, mint faszszopó aktivista. És ez történt a transzneműségemmel meg a könyvvel is. Tudok róla úgy beszélni, hogy az emberek elgondolkodjanak azon, tulajdonképpen miért is utasítom el én, mint férfi magamban a buzisnak, nőiesnek tekintett gondolatokat, vágyakat, tulajdonságokat? Szükséges ez, vagy esetleg el lehet-e felejteni ezt az egészet? Hogy én, mint nő, mikor ismerjem fel, hogy el vagyok nyomva, és mikor legyek tudatában annak, hogy itt és itt viszont nekem van nagyobb szabadságom a férfiaknál? Szerettem volna a férfiakban tudatosítani azt, hogy ők hogyan nyomják el a nőket, és mellesleg hogyan nyomják el saját magukat. Az én tapasztalatom elég jó kiindulási pont a nemi szerepekről való beszélgetéshez.

Fontos és általában a közbeszédben keveset tárgyalt témája a könyvnek, hogy a nők felszabadítása nemcsak a nőknek lenne jó, hogy a két nem közötti egyenlőtlenség, a magunkra kényszerített nemi szerepek hogyan nyomorítják meg mindkét nemet, a férfiakat is, többek között azáltal, hogy a férfiak miként tanulják meg tökéletesen elnyomni a saját érzéseiket.

Persze. Mert ugye a feminizmusban valójában nemcsak a nők felszabadításáról van szó, hanem a férfiak felszabadításáról is. Nagyon sok fájdalom keletkezik abból, hogy a férfiakból érzéseiket megélni képtelen pszichopatákat nevelünk. A férfiak nagy része olyan erős nyomás alatt van, hogy legyen mindig működőképes, legyen mindig erős, különösen válsághelyzetben, annyira erős a férfiakban az, hogy őt a családfenntartó, működő, biztonságteremtő funkciója definiálja férfiként, hogy ez önmagában bőven elég ahhoz, hogy sérültek legyenek. Különösen, hogy egy olyan világban kellene biztonságot teremteniük, ahol már nem létezik biztonság. Egy-két generációval korábban sem volt ez egy egyszerűen teljesíthető elvárás, de azért nagyobb valószínűséggel volt reális. Egy ilyen helyzetben funkcionálni csak és kizárólag úgy lehetséges, ha a férfiak a saját érzéseiket megtanulják ignorálni – ez a túlélésük záloga.

Mindeközben a nők?

Eközben a nők részéről érkezik az a nagyon ellentmondásos elvárás, hogy a férfiak mutassák ki az érzéseiket. Az egyszerű, pozitív, kezelhető érzéseiket. Esetleg néhányat a nehezebbekből. Például tök jó, ha a férfi megmutatja a cuki negatív érzéseit, amelyekben lehet őt segíteni, támogatni – felhívom a szóhasználatra a figyelmet: ez ugyanolyan, mint segíteni a háztartásban, nincs szó egyenlő felelősségvállalásról. A nők frusztráltak, ha ez a férfinak nem megy, holott ez a legtöbb férfinak előzmény és gyakorlat nélküli feladat, nem erre vannak szocializálva. És nagyjából minden férfi pontosan tudja, hogy el kell mennem egy pontig az érzéseim kimutatásában, de megvan az a vörös vonal, amit nem léphetek át, mert akkor a kapcsolatot veszélyeztetem. Ha megmutatja, mennyire gyűlöli azt a szerepet, amit a családja érdekében ellát, hogy mennyire fáradt amiatt, hogy neki mindig működnie kell, hogy a munka után a gyerekekkel is foglalkoznia kell, utána még szexelnie is kell, satöbbi. A legtöbb férfi úgy van az érzelmei kimutatásával, hogy egyrészt nem tudja, hogyan kell, másrészt, ha mégis megteszi, akkor egyikük sem fogja tudni, hogy mit kell csinálni – mert ha neki nincs gyakorlata a kimutatásban, akkor a nőnek sem lesz annak kezelésében. A nők pedig gyakran úgy vannak szocializálva, hogy a férfi legalapvetőbb, legszükségesebb definíciós eleme az, hogy erős. Ez akár fontosabb is, mint a gondoskodás, az érzelmi intelligencia. És ebből mindkét félnél rengeteg szenvedés keletkezik.

Nehéz. Merre van a kiút?

Az mindkét félnek egy egymásba kapaszkodva, tyúklépésben bejárandó ösvény: a férfi tanuljon meg gyenge lenni, a nő tanulja meg elfogadni, ha a férfi gyenge. Lesznek olyan helyzetek, amikor mindkét fél gyenge, és ebből baj van. Ha válsághelyzetben mindketten bedobják a gyeplőt, akkor azt jó eséllyel utána a pasinak lesz nehezebb feldolgozni. Vagy ha a férfi gyenge, akkor a nőnek kell erősnek lennie. Gyengének lenni egy privilégium, amit a nők valószínűleg nem szívesen adnak fel, de ez biztos, hogy szükséges ahhoz, hogy legyen tere a férfinak levenni ezt a keresztet – ez ügyben egyenlőbben kell elosztani a terheket meg a frusztrációkat. Szerintem az, hogy az erősség ilyen központi helyet foglal el a nők fejében, ez az egyik legfőbb magyarázata annak, hogy újra és újra macsó, bántalmazó alakok mellett kötnek ki. Ha az erősség egy jó, de nem okvetlenül szükséges tulajdonság lenne a sok közül, mint a humor, a meleg hang, az ízléses öltözködés, satöbbi, akkor nagyobb valószínűséggel tudnának a nők támogató, boldog kapcsolatban lenni egy olyan pasival, aki ugyan nem erős, de egyéb szempontokból tök rendben van.

No meg az erős, mint tulajdonság bekerülne a közös kalapba, amiből férfiak és nők is válogathatnak.

Pontosan. Viszont abban az ügyben meg a férfiaknak kellene tanulni. Nekem az egy iszonyatosan rémisztő, döbbenetes tapasztalat, hogy a körülöttem lévő értelmes, jól kinéző, de „sajnos” erős, önálló, heteroszexuális nők nagyságrendekkel nehezebb helyzetben vannak, ha randizásról van szó, mint én, akinél pedig azért jó pár nyilvánvaló nehezítő tényező van. Ennyire félnek a férfiak az erős nőktől. Ez elképesztően rémisztő. Szerintem egyébként ezen a téren jobban látszik az előrelépés: olyan női szerepmodellek sokkal inkább léteznek, ahol egy nő erős és emellett magától értetődően nő, mint olyan férfiak, akik gyengék és magától értetődően férfiak.

Érdekes ennek fényében, hogy Magyarországon a macsó férfi ethosz abban is visszaköszön, hogy milyen vezetőket választunk.

Van az a két iszonyatosan jó kifejezés, hogy toxikus maszkulinitás meg törékeny maszkulinitás, ami nagyon sokat megmagyaráz a világból, és a magyar politikai helyzet kitűnő indikátora ennek. De valószínűleg a legtöbb sportegyesület és családi kör ugyanígy agyon van terhelve attól, hogy a férfiaknak muszáj bebizonyítani, mennyire nagyon, de nagyon férfiak.

Van ez a butácska, de ezzel együtt népszerű érv, hogy transznak lenni „divat” – amit nyilván nem vesz komolyan épeszű ember, viszont az tény, hogy a téma láthatósága megnövekedett, hírességek bújnak elő transzként, non-binárisként. Mi lehet annak az oka, hogy ez pont most történik meg?

Szerintem ez olyan, minthogy most több balkezes van, mint harminc vagy ötven évvel ezelőtt. Nem a balkezesek száma nőtt meg, hanem azoknak a száma, akikből a társadalom nem verte ki a balkezességet. Apám is balkezes, mégis megtanították jobb kézzel írni. Baromira utálta, de megtanulta, és most már jobbkezesként létezik. Ugyanez van a buzisággal meg a transzneműséggel is. Több az elérhető információ, ez segít az érintetteknek, hogy tájékozódjanak, megtalálják a helyüket, tehát nagyobb valószínűséggel fogják kidugni a fejüket az ürgelyukból, és ezért a társadalom nagyobb valószínűséggel fogja ezt nekik hagyni.

Filmek, sorozatok, doksik is egyre többet foglalkoznak a témával, és miközben szerintem is hatalmas szükség van minderre, néha kicsit úgy érzem, ezek a tartalmak azokhoz jutnak el, akiknél már eleve nyitva állnak a kapuk, míg a homofóbokat nemigen fogják meggyőzni, csak a feszültség nő bennük, hogy „már mindenütt ezeket kell nézni”. A sokat emlegetett reprezentáció, a láthatóság képes valóban előre vinni az elfogadást?

Abszolút. A szembenállásokat nem élesíti, miközben a láthatóság előre viszi a dolgokat. Ahhoz, hogy az emberek ezt lenyeljék, meg kell szokniuk, ahhoz meg az kell, hogy lássák. Nem az érvek számítanak igazán. Nyilván fontos meg érdekes, hogy hány ezer állatfajban van homoszexualitás, lehet érvelni hosszan amellett, hogy miért teljesen ártalmatlan az, amit én csinálok, ki lehet mutatni, hogy senki nem lesz a látványomtól transznemű, aki nem az eleve, de a kulcs az, hogy megszokják az emberek, ettől válik ez természetessé. Ezért fontos a láthatóság. Fontos azoknak, akik gyűjtik a lelkierőt az előbújáshoz, és fontos azoknak, akiknek előbújnak. Mert ha, mondjuk, olvassák ezt az interjút, nagyobb valószínűséggel fogják azt gondolni, hogy ennek van helye a világban, és ennek megfelelően fognak segíteni az érintettnek. A láthatóság egyik funkciója, hogy parátlanítsa a befogadó közeget. Abban is segít, hogy aki kinyitná a száját egy rosszízű viccre, az inkább gyorsan becsukja, mert azt látja, hogy nem lehet pontokat szerezni a mi baszogatásunkkal. Amúgy meg, gondoljunk bele, milyen gyakran lehet a médiában vámpírokkal találkozni, és ehhez képest a társadalom hány százaléka vámpír – innen nézve a vámpírok elég erősen felül vannak reprezentálva, és mégsem mondja azt senki, hogy a saját hazámban már kötelező vámpírnak lenni, annyit mutogatják őket.

Ha valaki reklamál, hogy miért kell ezzel ennyit foglalkozni, én mindig arra gondolok: azért, mert ennyit baszogattok. Ha nyugodtan átírhatnám a papírjaimat ahhoz, hogy ne kelljen minden egyes igazolvány-elővételnél előbújnom, ha nem kéne attól tartanom, hogy beverik az orromat, ha nem kellene attól tartanom, hogy emiatt utasítják vissza az álláspályázataimat, akkor nem lenne miről beszélni. És akkor én mehetnék nyugodtan, és foglalkozhatnék azzal, amivel akarok. Nem mi kezdtük.

Az előbb szóba került, hogy a láthatóság segíti azokat, akik még erőt gyűjtenek az előbújáshoz. Ennek kapcsán felmerül a kérdés, nem hátráltatás-e, ha a PC-t túltolni akaró hangokra hallgatunk, és például nem teszünk különbséget szóhasználatban cisz és transz emberek között. Hisz az egy tök fontos tapasztalásbeli különbség, amit, mondjuk, egy életét férfitestben kezdett transz nő megél ahhoz képest, akinek a születéskori teste ahhoz a nemhez tartozik, aminek belülről érzi magát. Ha pedig erről úgy beszélünk, mintha ez a különbség nem lenne – és annak idején J. K. Rowlingot jó részben az efféle különbségtételek meg a szóhasználat miatt támadták –, azzal azok a transzok, akik még nem tudják, hogy transzok, nem kapnak támpontokat a saját felismeréseikhez. Nem jobb az, ha bénán, elfuserált, időnként fájdalmas szavakkal, de beszélünk minderről?

Egyszer kitanultam alapszinten a Rowling-sztorit, de bevallom, nagyjából egy hónappal később a részleteket el is felejtettem. De tényleg gáz volt, amit csinált: a vehemenciából, az attitűdből lehet látni, hogy nem csak ügyetlenül, de jó szándékkal kritizál, mutat rá létező problémákra, hanem nagyon súlyos elfogultság és negatív érzések mozgatják. Vannak a transz jogok körül nehéz ellentmondások, és bőven van mit kritizálni. De úgy nem, ahogy ő tette – meg ahogy ez egyébként a magyar baloldalon is előfordul, a Partizánnak is hasonló volt a transzfób előbújása. A másik, ami a Rowling-ügyben fontos és sajnálatos, hogy még ha transzfób is, akkor sem lehet őt ennyivel leírni. Iszonyú fontos és jó dolgokat tett le az asztalra, a világ jobb hely lett azáltal, hogy Rowling létezik és működik. Transz szempontból éppenséggel nagyon ciki, amit művel, de azt, hogy őt ellenségként kezeljük, nem éreztem sem indokoltnak, sem taktikusnak.

Taktikusnak?

Ő pont egy olyan ember, akivel szemben meg kell őriznünk a kulturált jóhiszeműségünket, mert lehet, hogy helye van. Nem tűnt menthetetlennek, és a jóhiszeműséggel közelebb kerülünk ahhoz, hogy a helyzet pacifikálódjon. Nagyon sajnáltam, hogy a transz közösség erre nem volt képes. Amit persze megértek: ha valaki iszonyatosan sokat küzd magában azért, hogy elfogadja a saját transz identitását, rengeteget küzd a családjában, a munkahelyén, a társadalomban, az állami adminisztrációban, ahol vagy elfogadják, vagy nem, és aztán jön egy ilyen hülye, mint a Rowling, aki az idolja volt, és agyatlan, alpári módon azt állítja, hogy veszélyes vagy, akkor arra nehéz kulturáltan reagálni.

www.24.hu