Transztörténet és „transzkritika”
Ebben az írásban a Nagy-Britanniában kialakult, és időnként Magyarországon is felbukkanó „transzkritikus” narratívát kívánom körüljárni. A szövegben lesz szó a transzneműség fogalmának és jelenségének történetéról, a „transzkritikus” diskurzus felemelkedéséról, illetve mindezek filozófiai és tudományos hátteréről. Az írás tekinthető e korábbi cikkem folytatásának is.
A transzneműség fogalma és rövid története
Azt gondolom, hogy ezen diskurzus megértéséhez szükséges a transzneműség fogalmának definiálása, illetve történetének rövid összefoglalása. Azonban már ez a feladat is igencsak bonyolult, hiszen a transzneműség fogalmának nincs egyértelmű definíciója, és jelentése folyamatosan változik. A transzneműség továbbá ernyőfogalom, nem egyetlen jelenségre, hanem egy egész jelenségcsoportra utal. A transzneműség számos élettapasztalatot magában foglal, önmagukat nemi identitás tekintetében binárisnak leíró emberektől (férfi/nő) a nembináris, férfi-nő kategóriák részeként nem meghatározható nemi identitásokig. Ami mindezen jelenségeket összeköti, az a latin trans kifejezés, ami nagyjából „valaminek a másik oldalán”-t vagy „valamin keresztül”-t jelent, míg ennek a kiegészítő ellentétpárja a cis latin kifejezés, ami ezen kontextusban azon embereket írja le, akiknek nemi identitása a biológiai nemükkel megegyezik.
Összefoglalva tehát a transzneműség fogalma, ebben a kontextusban, minden, a nemiségen túli, vagy akár nemiség binárisát megkérdőjelező identitást vagy jelenséget magában foglal. Fontos hangsúlyozni továbbá, hogy a transzneműség fogalma egy modern, nyugati koncepció, és nem feltétlenül írja le hatékonyan azokat a történelmi jelenségeket vagy embercsoportokat, akik a nyugati kulturális szférán kívül léteznek. Ilyenekre példák a délkelet-ázsiai hidzsrák vagy az amerikai őslakos „kétlelkű” (two-spirit) emberek.
A továbbiakban a transzneműség koncepciójának nyugati, közelmúltbeli történetével fogok foglalkozni. A transzneműség fogalma a 19. század második felében jelent meg, az akkor deviánsnak titulált nemi viselkedési formák jelölésére. A fogalom tovább tisztult a 20. század első felében, köszönhetően a Weimari Köztársaság ilyen szempontból rendkívül előrehaladott légkörének.
Az 1919 és 1933 között működő Institut für Sexualwissenschaft (nagyjából Szexológiai Intézet) nemcsak a szexuálpszichológia tudományának szempontjából volt jelentős. Az intézet vezetője, Magnus Hirschfeld a „transzszexualizmus” fogalmának megalkotásával is hozzátett a nemiség komplexitásának megértéséhez. Hirschfeld hozzájárulása nemcsak elméleti jellegű volt, hanem az ő vezetésével végezték az első nemi megerősítő műtéteket. Továbbá, a „szexuális deviancia” okán történő letartóztatások és rendőri intézkedések megállítása végett Hirschfeld kiadott kezdetleges „pszichológiai diagnózisokat bizonyító dokumentumokat” transznemű pácienseknek, ami lehetővé tette nekik a női-, vagy férfiruhák viselését büntetőjogi következmények nélkül. A weimari szexológiai intézet a nácizmus felemelkedését követően tűnt el, akik azt a több ezer oldalnyi tudományos feljegyzést is elégették, ami az intézet birtokában volt. Ez mind a szexológia, mind a transzneműség kutatása szempontjából komoly csapást jelentett.
Hirschfeld munkáját a transzneműség tekintetében az amerikai Harry Benjamin folytatta az ötvenes években. Benjamin a transzneműséget orvostudományi perspektívából közelítette meg, és egészségügyi állapotként jellemezte. Benjamin és kutatótársai a transzneműséget az interszexualitáshoz hasonló, vagy annak egy alfajaként értelmezhető állapotként írták le, de ezen esetben, értelmezésük szerint, a „nemi elváltozásokat” nem kromoszomális, hanem neurológiai eltérések okozzák. Hozzá kell azonban tenni, hogy ezek az értelmezések a transzneműséget pusztán a biológia által determinált állapotként írták le.
A nagyobb közvéleményhez azonban a transzneműség jelensége aligha jutott el az 1950-es években. A második világháborús amerikai veterán, Christine Jorgensen tranzíciója ugyan médiaszenzáció lett, de az ilyen történetek ritkák voltak.
A transzneműség nem mint hús-vér, megfogható jelenség, hanem sokkal inkább mint szimbólum vagy absztrakt koncepció jelent meg a közbeszédben.Az amerikai Netflix 2020-as dokumentumfilmje, a Disclosure kiválóan bemutatja, hogy a 20. század második felében, illetve a 21. század elején transznemű karakterek filmekben és egyéb műalkotásokban nevetség tárgyaként, áldozatként, deviánsként, predátorként, prostituáltként, vagy egyéb, deperszonalizált archetípusokként jelentek meg. Ennek volt társadalmi háttere is, illetve továbbra is van, mivel transzneműként az embereknek esélye sem volt hagyományos polgári munkák végzésére vagy magas szintű végzettségek megszerzésére. A prostitúció, különösen transz nők számára, sokszor az egyetlen út volt a megélhetéshez, és ma is jóval nagyobb arányban kerülnek ki prostitúcióban élők a transznemű közösségből, mint máshonnan. Egyszerűen se a médiában, se a polgári, hétköznapi életben nem voltak látható transzneműek. (Egy-két kivétel persze akadt, mint a filozófus Jack Halberstam.)
A változás a 2010-es évek közepén jött el, a médiában bemutatott archetípusok diverzifikálásával. 2013-ben megjelentek olyan sorozatok az Egyesült Államokban, mint az Orange is the New Black vagy a Transparent, később az Euphoria vagy a Pose. Ezek a sorozatok nemcsak azért voltak újszerűek, mert transznemű színészek játszottak transz karaktereket bennük, hanem mert olyan transznemű karaktereket játszottak, amelyek nem egydimenziós, archetípusokra vagy tulajdonságokra redukált karakterek voltak. Ezzel párhuzamosan több transznemű médiaszemélyiség került reflektorfénybe, például az Orange is the New Black sztárja, Laverne Cox, vagy a milliomos sportoló (ám megosztó személyiségű) Caitlin Jenner.
Laverne Cox
Caitlin Jenner
Kevésbe látványos, de ugyanennyire fontos változás volt, hogy ebben az időben YouTube-on, és egyéb alternatív tartalom-megosztó platformokon is megjelentek transznemű tartalom-készítők, például az ismert baloldali YouTube-influenszer ContraPoints, vagy a nem kevésbe híres, de politikai ellenpontként szolgáló jobboldali tartalomkészítő, Blaire White.
ContraPoints
2019-ben a WHO kijelentette továbbá, hogy a transzneműség nem pszichológiai rendellenesség (a homoszexualitás ugyanúgy pszichológiai rendellenességként szerepelt, amíg a WHO, évtizedekkel korábban, ezen státuszát megszüntette). Ahogy azonban a Qubit is fogalmaz, mindez nem fog azonnal változáshoz vezetni, hiszen a transzneműeknek az orvosi kezeléshez továbbra is a már meghaladott, „F64.00” kódjelű pszichológiai diagnózisra van szükségük, annak ellenére, hogy tudományos értelemben ennek a diagnózisnak se értelme, se legitimitása nincs. Ez nemcsak Magyarországra, hanem a világ majdnem összes országára igaz, ahol egyáltalán van transzegészségügy.
Transzneműség ma: láthatóság és morális pánik
A transzneműek láthatósága tehát a 2010-es években robbanásszerűén megnövekedett. Ez azonban nem változtatott a legtöbb transznemű életén, hiszen továbbra is komoly diszkriminációkkal néznek szembe a munkaerőpiacon, az egészségügyben, illetve az élet más területein. A prostitúcióban élők aránya a transz közösségen belül továbbra is nagyon magas. Mindennek ellenére a láthatóság azt hozta magával, hogy egyre több ember bújt elő transzként, nemcsak sztárok és színészek.
Ahogy annak idején a balkezesség is egyre elfogadottabbá vált, balkezes emberből is „hirtelen több lett”.A reakciós megnyilvánulások, illetve a morális pánik nem váratott sokáig magára. Ahogy Ruth Hunt bárónő, a brit Stonewall LMBTQ-szervezet akkori vezetője fogalmazott, a 2010-es évek brit sajtója hasonlóképp reagált a transzneműség jelenségének láthatóvá válására, mint az 1980-as években a melegek láthatóságára. A média által korábban létrehozott toposzok, mint a deviáns vagy szexuális ragadozó transz emberek képe, újra előkerültek, és a „transzneműség elharapódzásának” veszélyei folyamatosan terítéken vannak a közbeszédben. Legyen szó a nyilvános mellékhelyiségek használatáról, a transznemű gyerekekről, vagy a transznemű és interszexuális sportolókról, a tömegmédia számára az új jelenség folyamatos témát, és állandó konfliktusokat jelentett. Utóbbi, ahogy a német szociológus Niklas Luhmann is megfogalmazta, fontos a média számára, hiszen a konfliktusok mindig nagyobb nézettséget generálnak.
Transzkritika, esszencializmus, és Judith Butler
A transzneműség jelensége körül kialakult morális pánik egyik terméke lett a „transzkritikus radikális feminizmus”, bár a mozgalom jóval korábban is létezett, csak nem vált mainstreammé. Mindenesetre a 2010-es években, a transz láthatóság megnövekedésével párhuzamosan egyes országokban valóban bekerült a fősodorba a (ahogyan a vonatkozó nézetek képviselői magukat a megbélyegzőnek tartott „TERF” - trans exclusionary radical feminist – helyett nevezik) „genderkritikus” feminizmus.
Az az állítás viszont, ami a magyar sajtóban is időnként megjelenik, miszerint a feminizmus „kettészakadt” a transz láthatóság okán, nem igaz, hiszen a radikális feminizmus ezen ága a legtöbb európai országban, illetve a feminizmus fellegváraként szolgáló Egyesült Államokban is legfeljebb szélsőséges, a fundamentalista konzervativizmussal gyakran együttműködő kisebbségi mozgalomként jelent meg.Nagy-Britanniában és Olaszországban viszont valóban nagy hatása van a transzkritikus feminizmusnak, és, noha marginálisan, de időnként előkerül Magyarországon is. De mit mond egész pontosan a ’transzkritikus’, vagy „genderkritikus” feminizmus?
Ennek megértéséhez, azt gondolom, vissza kell térni a posztstrukturalista filozófia, és a „társadalmi nem” kutatásának egy kiemelt alakjához, az amerikai Judith Butlerhez. A posztstrukturalista filozófiának, illetve ezen időszaknak általános jellemzője, hogy a determinisztikus, esszenciális struktúrák és világmodellek elkezdtek visszaszorulni (ilyen modell például a marxizmus társadalommodellje, amely a társadalom belső konfliktusait a történelem determinisztikus működéséből vezeti le – a modern marxizmus ritkán hivatkozik a történelmi determinizmusra). A többek között magyar zsidó felmenőkkel is bíró filozófus az 1990-es Gender Trouble (Problémás nem) című könyvével vált igazán híressé.
A szövegben Butler érvelése az amerikai feminista mozgalom kritikáiból indul ki, többek között az afro-amerikai feminista nők azon meglátásából, miszerint a mozgalom őket nem képviseli. Butler azonban továbblép ezen a specifikus konfliktuson, és kijelenti, hogy a probléma alapvetően az, hogy nem lehet „minden nő nevében” nyilatkozni, hiszen női mivoltukon kívül ezen emberek életét egy sor más dolog is meghatározza, például az anyagi helyzet, vagy a bőrszín. Butler alapvető problémája tehát az identitáspolitika, illetve azon gondolat, amely a nőket egyetlen homogén csoportként határozza meg. Butler számára az identitásokban való gondolkodás egyrészt ahhoz vezet (legyen szó nőiségről, melegekről, transzneműekről), hogy a csoporton belül a privilegizáltabb pozícióban levők érdekei jobban érvényesülnek, mint ahogy ez a korábbi amerikai feminista mozgalom esetében történt. Másrészt a nők elképzelése mint homogén csoport és identitás éppen a patriarchális rendszer stabilitását erősíti.
Butler tehát szakított azzal a hagyományos elképzeléssel, miszerint az embereket különböző csoportokra, identitásokra, avagy közös történetekre lehet bontani esszenciális attribútumok alapján. A nemiséget nem egy stabil, előre elrendeltetett tulajdonságként ragadta meg, hanem egy „performatív” jelenségként írta le. Tehát a nemiség, a szexualitáshoz hasonlóan, nem egy esszenciális része egy adott embernek, hanem akciók és interakciók során jelenik meg. Ezekből az akciókból és interakciókból az ismétlés és a pozitív visszacsatolás alakít ki stabilnak tűnő nemi identitást. Mindez nem jelenti azt, hogy ne léteznének domináns modelljei a nemi identitásnak, hiszen „pozitív visszacsatolás” a társadalom részéról erősebb, amennyiben az adott személy az elvártaknak megfelelően viselkedik és lép interakciókba. Ennek ellenére nincs két ember, aki azonosan élné meg a társadalmi nemét. Butler továbbá hangsúlyozza, hogy ezen társadalmi elvárások ellen lehet „lázadni”, a nemiséget másképp kifejezni, és ezáltal a rigid elvárásokat fellazítani.
Butler elméletéből hozta létre az amerikai, médiaelmélettel foglalkozó David Gauntlett a „heteroszexuális mátrix” fogalmát. Eszerint minden embernek van egy előre elrendeltetett, változtathatatlan teste, amihez a társadalom és kultúra a pozitív visszacsatolások, példák, és a nevelés segítségével egy stabil nemi identitást rendel, ami a legtöbb esetben meghatározza az adott személy szexuális érdeklődését is (heteroszexuális érdeklődését). Butler kritikával illette ezt az olvasatot, hangsúlyozván, hogy az ő eredeti modelljének nincsenek esszenciális elemei, továbbá a test, a nemi identitás, és a szexuális vágy nem válaszhatóak külön, csak egyetlen, integrált rendszerben van értelmük. Integrált abban az értelemben, hogy bár a testiség, a nemi identitás és a szexualitás fogalmilag megkülönböztethető, de az emberi tapasztalat egészének szempontjából elválaszthatatlan.
A radikális feminizmus „transzkritikus” ága azonban visszatért a determinisztikus társadalmi modellekhez, illetve az esszencializmushoz. A nemiséget nem biológiai, pszichológiai és szociológiai alrendszerek integrált összességeként értelmezik, hanem Butler modelléánek Gauntlett-i, „heteroszexuális mátrix” olvasatából indulnak ki. A transzkritikus feminizmus alapvetése az, hogy az emberi biológiában egyedül a reproduktív funkciók terén figyelhető meg szexuális dimorfizmus, minden egyéb biológiai alapvetés megegyezik a nők és férfiak között (agyműködés, pszichológia stb.). Ezt a gondolatot először az ausztrál feminista gondolkodó, Germaine Greer fogalmazta meg (könyve: A kasztrált nő), bár tudományosan állítását nem támasztotta alá. Ezzel szemben a biológia, az orvostudomány és a pszichológia számos különbségre is felhívta a figyelmet, bár az tény, hogy statisztikailag jóval kevesebb a különbség, mint amit a mainstream média sugall (és azok sem a kognitív képességekre vonatkoznak, és nem igazolják az esszencialista nemiszerep-elvárásokat - a szerk.).
Ez utóbbit Janet Shibley Hyde amerikai pszichológus fogalmazta meg a The Gender Similarities Hypothesis („A Nemi Hasonlóságok Hipotézise” ) című írásában. Hyde rámutat, hogy statisztikailag valóban kevés a különbség férfiak és nők között olyan pszichológiai attribútumok terén, mint például az önbecsülés vagy az ambíció, és a megfigyelhető különbségek az adott emberek élete során, társadalmi nyomásra alakulnak ki. Ennek ellenére vannak biológiai különbségek, például a verbális-, és térmemória terén, vagy a fizikai agresszióra való hajlam esetében (verbális agresszióban a férfiak és nők egyformán „jól teljesítenek”).
A transzkritikus feminizmus tehát az emberi testet megváltoztathatatlan esszenciaként kezeli, amit ráadásul csak és kizárólag a „biológiai nem” fogalma határoz meg. A „biológiai nem” a biológiában magában egy tömör, és valójában nagyon limitált fogalom, ami csak és kizárólag az adott egyed reprodukciós funkciójáról biztosít információt, és általában, bár nem minden esetben, a kromoszómák határozzák meg. Ebben a diskurzusban a „heteroszexuális mátrix” következő szintje, a társadalmi nevelés a meghatározó. A nemek közti különbségekért, a reprodukciós funkción túl, a társadalmi behatás, a patriarchális rendszer felelős.
Ironikus módon olyan „genderkritikus” szerzők, mint Janice Reymond és Sheila Jeffreys éppen az egyébként nembináris és esszencializmus-kritikus Judith Butlerre hivatkozva fogalmazták meg szociális esszencialista téziseiket.
A szociális esszencializmusba vetett hitet azonban megingathatná John Money emberkísérlete, (korábbi cikkünket erről itt olvashatjátok) aki egy fiúgyereket próbált nővé nevelni, és amelynek a vége a kísérleti alany öngyilkossága lett.
Összefoglalva tehát a transzkritikus vagy genderkritikus feminizmus tagadja a nemiség tapasztalatának dinamikus, integrált, rendszerjellegű felfogását, és egy többszörösen esszencialista modellt helyez ezzel szembe. Biológiai esszencialista abban az értelemben, hogy szerinte a nemiséget csak és kizárólag a reproduktív funkció határozza meg (a biológia, neurológia, vagy pszichológia többi fogalma irreleváns), és szociálisan esszencialista abban az értelemben, hogy a nemi különbségekért csak és kizárólag a társadalmi előítéleteket és nevelést teszi felelőssé. Továbbá szembefordul a genderkritikus feminizmus Butlerrel az identitáspolitika kritikájának tekintetében is, hiszen a nők csoportját homogén jelenségnek írja le, ahogy a férfiak csoportját is.
Logikusnak tűnhet tehát, hogy a transzkritikus feminizmus a patriarchális rendszer szociális elvárásait kívánja lebontani, a szociális esszencializmus megtörése érdekében. Ilyen típusú szövegekkel azonban kevéssé találkozhatunk.
Miért elsősorban a transzneműek váltak ezen mozgalom célpontjává, és nem maga a patriarchális rendszer, ami a transzneműeket ugyanúgy megnyomorítja?A válasz valójában nagyon is logikus. A transzneműek jelenléte, létezése megkérdőjelezi ezt az esszencialista modellt. A transzkritikus feminizmus mind biológiai, mind szociális értelemben determinisztikus állításokat tesz. Logikusan tehát, mivel a férfiak és nők között nincs különbség a reprodukción túl, a transzneműségnek, ahogy azt Harry Benjamin és sokan mások megfogalmazták, nincs értelme. Az interszexualitás ugyan szintén nehezen értelmezhető jelenség ezen logika mentén, de tekinthető afféle „tudományos anomáliának” (az más kérdés, hogy olyan, hogy tudományos anomália, nincs).
A transzkritikus, vagy genderkritikus feministák, ignorálva a WHO 2019-es állásfoglalását, a transzneműeket mentálisan beteg embereknek tartják, mert olyan, hogy valaki kromoszomális értelemben férfi, azaz férfiakra jellemző reprodukciós funkciókkal bír, de neurológiai értelemben nő (vagy fordítva), ebbe a világnézetbe nem fér bele. Mindezt annak ellenére állítják, hogy a transzneműség neurológiai okai és jellemzői a természettudományok számára már több, mint harminc éve ismertek. (Lásd pl. itt és itt.)
Azonban a valódi probléma, amely miatt a transzkritikus feminizmus annyira „fél” a transzneműségtől az, hogy a determinisztikus, esszencialista modellek tarthatósága kérdőjeleződik meg ilyen jelenségek mentén, legyen szó a patriarchátus biológiai értelemben megváltoztathatatlan alapjairól, vagy a genderkritikus feminizmus egyszerre biológiai és szociális értelemben kőbe vésett világképéről.
Muszta Cecília
