John Money emberkísérlete: kislánynak próbálták nevelni a leégetett péniszű kisfiút
!!! TARTALMI FIGYELMEZTETÉS: az alábbi szöveg egyes olvasóink számára felkavaró lehet, mert gyermekbántalmazásról, szexuális abúzusról és öngyilkosságról is szó esik benne. !!!
A cikkben a következőkről olvashatsz:
- A hatvanas években egy Bruce Reimer nevű kisfiúnak orvosi műhiba következtében leégették a péniszét.
- John Money pszichiáter azt a „megoldást” javasolta, hogy a szülők neveljék őt kislányként.
- „Brenda” azonban egyre makacsabbul ragaszkodott ahhoz, hogy ő fiú, és végül David Reimer néven férfiként új életet kezdett.
- Gyermekkora traumáit később sem heverte ki, és végül öngyilkos lett.
- A tragédiáját a konzervatívok a mai napig a „genderideológia” elleni riogatásként használják. Holott bármelyik feminista vagy LMBTQ-aktivista elismeri, hogy ami vele történt, az súlyos emberi jogsértés, egyben gyermekbántalmazás és abúzus.
Ugyanakkor fontos leszögezni, hogy a transzneműek tranzíciója teljesen más jellegű, mint ami vele történt.
David Reimer esete a nemi identitás velünk született jellegét és megváltoztathatatlanságát igazolja.
A nemi identitás a nemiségünknek a biológiai nemtől és társadalmi nemiszerep-elvárásoktól is különálló, pszichésen megélt rétege, így nem alkalmas sem antifeminista, sem transzfób érvelésre.
Míg a fizikailag is könnyen érzékelhető biológiai nem évezredek óta diskurzus tárgya (minden kor és társadalom a saját kulturális fejlettségi szintjén, de valahogyan beszél róla), addig a kívülről nem látható nemi identitás a nyugati kultúrákban és a pszichológia területén csak az utóbbi évszázadban került reflektorfénybe. A transzneműséget nehezen értelmezhetnénk a nemi identitás fogalmának a bevezetése nélkül, hiszen azt az állapotot jelöli, amelyben az egyén nemi identitása nincs összhangban a biológiai nemével.
Viszont sokáig parázs vita tárgya volt a nemi identitás eredete. Csak egy szubjektív, „önkényes” érzést takar, amit az ember maga „választ”? Netán tanult dolog, ami csak külső társadalmi hatásra, a nemi szocializáció korai szakaszában alakul ki? Vagy ugyanúgy biológiai háttérrel rendelkezik, és neveléssel megváltoztathatatlan, mint a testileg megjelenő nemi jellegek is? És ha ez így van, az igazolja-e a nemi sztereotípiákat és a nemi alapú szerepelvárásokat (a „princípiumot”)?
A XX. század második felében egy szomorú kimenetelű emberkísérlet bizonyította a nemi identitás biológiailag kódolt voltát, és húzta keresztül azt az (akkoriban egyébként progresszívnek tűnő) elképzelést, ami a születéskori „nemi semlegességet” feltételezte.
A fiú, aki egy orvosi balesetben elvesztette a péniszét, majd műtéttel és neveléssel (sikertelenül) lányt akartak faragni belőle, ritka példa arra, hogy egy olyan ember, aki eredetileg nem született transzneműnek (sőt, még csak interszexuálisnak sem), hogyan került végül mégis a transzokhoz hasonló helyzetbe.
David Reimer története cáfolja azokat a vádakat, melyek szerint a transz emberek nemi identitása az objektív biológiai valóság szempontjából nem létező, és nem több, mint csupán egy tudati konstrukció, egy „agyszülemény”. Azonban a konzervatív oldal helytelen párhuzamok felállításán keresztül félreértelmezi az ügyet: ők általában ebből az egyértelműen a transzneműség létezését igazoló esetből is a valós tanulsággal szögesen ellentétes, a transzfóbiájukat igazoló következtetést vonnak le (miszerint a „nemváltás” minden esetben tragikus kimenetelű, így be kell tiltani).
Fontosnak tartom tehát megmutatni a történet helyes értelmezését, és rámutatni a transzfób következtetések felszínességére és tévességére.
David Reimer története: egy fatális orvosi műhiba, mint kezdet
Történetünk főszereplője 1965. augusztus 22-én született Winnipegben, a Kanada déli-középső részén fekvő Manitoba tartományban. Egy egypetéjű ikerpár egyik tagjaként jött a világra, teljesen átlagos cisznemű kisfiúként. Bruce Peter Reimer néven anyakönyvezték.
Hathónapos korukban aggodalmak merültek fel mindkét ikerfiú vizelésével kapcsolatban, és phimózissal (fitymaszűkület) diagnosztizálták őket. Ez azt jelenti, hogy az előbőr nem tud eléggé kitágulni ahhoz, hogy visszahúzódhasson a makk mögé. Bár ez az állapot, amennyiben fennmarad, később az erekciónál problémát okozhat, önmagában nem fájdalmas, és a csecsemőkorban fennálló phimózis általában még 3 éves kor előtt kezelés nélkül magától megszűnik.
A Reimer gyerekeket viszont a diagnózist követően, héthónapos korukban, mégis beutalták körülmetélésre. Egy olyan orvoshoz kerültek, aki nem volt járatos az ilyen operációk végzésében, és az elektro-kauterizálás (elektromos leégetés) szokatlan módszerét választotta. Bruce esetében félresikerült a művelet, és az előbőrrel együtt olyan szinten leégették a péniszét is, hogy már nem tudták sebészeti úton visszaállítani. (Az orvosok végül úgy döntöttek, hogy a testvérénél, Briannél tartózkodnak a műtéttől. A sors iróniája, hogy az ő fitymaszűkülete később meggyógyult sebészeti beavatkozás nélkül.)
Kényszerített nemváltás: a még súlyosabb hibának bizonyuló megoldási kísérlet
A tanácstalan szülők nem tudták, miként biztosíthatnák, hogy a megcsonkított fiuk pénisz nélkül is boldog lehessen majd. Ezért szakértőhöz fordultak: 1967 elején felkeresték a Baltimore-i Johns Hopkins kórházban praktizáló John Money-t.
Money épp akkoriban kezdett pszichológusként hírnevet szerezni a szexuális fejlődés és nemi identitás területén folyó, interszexuális emberekkel végzett kutatásai alapján. Tévéinterjút is adott (ez alapján fedezték fel őt a Reimer-szülők is): ebben azt bizonygatta, hogy a kifejletlen vagy köztes nemi szervekkel rendelkező (interszexuális) csecsemőket műtétek és hormonkezelés segítségével bármilyen neművé átalakíthatjuk, és ezek a gyerekek később az így kijelölt nemükkel azonosuló, egészséges és boldog felnőttek lesznek.
Money a „gendersemlegesség” kifejezéssel illette elméletét: úgy vélte, hogy a nemi identitás nincs biológiailag belekódolva az emberbe, hanem csak a szocializáció korai szakaszában alakul ki. Abban hitt, hogy van egy ún. „nemiidentitás-kapu” („gender gate”), ami 2 éves korban zárul le: eszerint ha egy kisgyereknél 2 éves kor előtt műtéti úton kialakítanak egy adott biológiai nemet, és a továbbiakban ennek megfelelően nevelik, akkor a gyerek később a születéskori nemi szerveitől függetlenül azonosulni fog ezzel a nemmel.
Működő péniszt még nem tudtak akkoriban sebészeti úton létrehozni, működő vaginát azonban igen. Ezért Money megingathatatlan határozottsággal azt képviselte a szülők felé: az szolgálná a leginkább a péniszét véglegesen elveszített kisgyerekük boldog felnőttkorának a lehetőségét, és azt, hogy szexuális szempontból is teljes életét élhessen majd, ha nőként próbálna érvényesülni. Azt mondta, hogy a leendő boldog női élethez nincs is szükség másra, mint hogy elvégezzenek rajta néhány műtétet, és mostantól fogva lányként neveljék. Az a körülmény, hogy egy egypetéjű ikerpár egyik tagjáról volt szó, kitűnő lehetőséget nyújtott Money számára egyben az elmélete tesztelésére és bizonyítására is: Brian, az ikertestvér – aki ugyanolyan génekkel rendelkezik, és ugyanabban a családi környezetben nevelkedik majd, mint a vizsgált kísérleti alany, csak éppen más neműként – „kontrollcsoportot” is biztosított a kísérlethez.
A fiatal és alacsony iskolázottságú szülők, belekapaszkodva a kutató és csoportja által keltett reménybe, azonnal elfogadták a javaslatot, és a 22 hónapos Bruce-t alá is vetették a „nemi átalakításnak”. (Ez volt az első olyan alkalom, hogy olyan csecsemőn végeztek el ilyen átalakítást, aki nem született interszexnek, hanem születésekor ép és egyértelmű nemi szervekkel rendelkezett.) A nemváltoztatás sebészeti részének a keretében elvégeztek a babán egy kétoldali hereeltávolító műtétet, és kialakítottak rajta egy kezdetleges női nemi szervet. A nemváltoztatás társadalmi része pedig abból állt, hogy a szülők a továbbiakban következetesen lányként, „Brenda” néven, a lányoktól elvárt nemi szerepek szerint nevelték (pl. lányos ruhákba öltöztették).
„Brenda” azonban igen hamar elkezdett ellenállást mutatni a „lányos” dolgokkal szemben: pl. már kétéves korában is letépte magáról az anyja által varrott kisruhát. Amikor meglátta az apját borotválkozni, ő is szeretett volna borotvát kapni. Amikor birkózott a testvérével, egyértelmű volt, hogy kettejük közül ő az erősebb. Brian így emlékszik a helyzetre: „én a nővéremként tekintettem Brendára, de valójában soha sem viselkedett akként”.
Érdeklődése és viselkedése Money elvárásaival szemben nem a nőies, hanem inkább a férfias mintáknak megfelelően fejlődött. Mindezeket a jelenségeket az anya úgy értelmezte és úgy magyarázta „Brenda” felé is, hogy ő amolyan „vadóc” kislány (tomboy). Amikor a gyerek arról panaszkodott a szüleinek és tanárainak, hogy fiúnak érzi magát, azok Money szigorú parancsára azt válaszolták neki, hogy „csak ilyen fázisban vagy éppen, majd kinövöd”.
Az anya sokáig nem mert szembenézni azzal a lehetőséggel, hogy „mi van, ha Brenda valójában nem fiús lány, hanem fiú?!” Ezzel ugyanis egyben azzal is szembe kellett volna néznie, hogy szörnyűséges hibát vétettek ellene.
A „János/Janka eset”
A fölnevelkedésük során az ikreknek évi rendszerességgel meg kellett jelenniük John Money-nál: a pszichológus a látogatások alkalmával konzultációt tartott nekik, valamint felmérte, hogy hogyan halad az a folyamat, miszerint „Brendánál” neveléssel női identitást alakítanak ki.
Money az esetet, a szereplők nevét megváltoztatva, „János/Janka esetként” („the John/Joan case”) emlegette a publikációiban, és éveken keresztül sikerről számolt be a kísérletet illetően. Így írta le „Brendát”: „a viselkedése egyértelműen egy aktív kislányé, és nagyon eltér az ikertestvérénél tapasztalható fiússágtól”. Nem vette figyelembe az arra utaló jeleket, hogy „Brenda” elutasítja ezt a kívülről ráruházott szerepet. Ragaszkodott ahhoz, hogy az a helyes út számára, ha továbbra is a női(es)ség felé terelik.
Ezek a találkozók az orvosi jellegű megbeszéléseken kívül más, sötét eseményeknek is helyet adtak, amiknek az emléke életük végéig kísértette az ikreket. A későbbi beszámolóik szerint Money arra kényszerítette őket, hogy szexuális aktusokat próbáljanak el egymással (amikben „Brenda” játszotta a befogadó szerepet): ugyanis azt a hajmeresztő elképzelést vallotta, hogy a „felnőttkori egészséges nemi identitás” kialakulása érdekében fontos, hogy a gyerekek játékból elpróbáljanak bizonyos szexjeleneteket. Az egyik alkalommal „Brendának” négykézlábra kellett ereszkednie, és Briannek lökő mozdulatok közepette hátulról hozzá kellett nyomnia az ágyékát a farpofáihoz. Egy másik pozícióban „Brenda” széttárta a lábait, és Briannek felülről kellett őt megközelítenie. Money legalább egy alkalommal fényképet is készített a gyerekekről az ilyen tevékenységek végzése közben.
Volt, hogy arra is rákényszerítette őket, hogy vetkőzzenek le, és „nemi szervi vizsgálatnak” vetette alá őket. Money ugyanis a nemi szervével kapcsolatban is tudatosítani akarta „Brendát”: meztelen felnőttek fotóit is mutogatta neki annak érdekében, hogy egyértelművé váljon számára, hogy a nők közé tartozik. Arra is rá akarta venni, hogy alávesse magát a vaginát kialakító műtétnek is, hogy „teljes értékű nőként” működhessen majd: egyszer egy ilyen műtéten már átesett transz nőt is behívott, hogy az ő példájával nyomja „Brendát” abba az irányba, hogy neki is ezt az utat kéne járnia.
A gyereknél 13 éves korára szuicid depresszió alakult ki, és ekkorra fellázadt a Money-nál teendő látogatások ellen: azt mondta a szüleinek, hogy öngyilkos lesz, ha azzal az emberrel még egyszer találkoznia kell. 1980. március 14-én, 14 éves korában, egy veszekedés után az apja végül könnyek között elmondta neki az igazságot a múltjáról.
„Brenda” harag helyett megkönnyebbüléssel fogadta a hírt: „most először végre minden értelmet nyert bennem, és végre megértettem, hogy ki és mi is vagyok én. (…) Hirtelen megértettem, hogy miért éreztem úgy, ahogy. Hogy nem vagyok sem szörnyszülött, sem őrült.”
Ekkor végérvényesen szakított a női léttel, és eljutott arra a végső elhatározásra, hogy a továbbiakban férfiként fog élni.
Akkor vette fel a férfi identitásával összhangban a David nevet. Igyekezett visszafordítani a nemkívánatos testi változásokat is: a transz férfiakhoz hasonlóan tesztoszteront kezdett szedni, kétoldali masztektómiával megszabadult a melleitől (amik előtte nőni kezdtek annak hatására, hogy 13 éves korától kezdve női hormonokat adagoltak neki), és megcsináltatta a phalloplasztikát (péniszképző műtétet) is.
„A múltad elől nem menekülhetsz el!”
Mindezek alapján úgy is tűnhetne számunkra, hogy Davidnek sikerült helyreállítania a hibát, amit elkövettek ellene, és végül rendbe jött az élete. Sajnos ez hosszútávon nem így lett.
Sokáig egy vágóhídon dolgozott (ez fizikai erőt kívánó munka volt, ami passzolt hozzá), és boldogan alkalmazkodott ahhoz, hogy végre férfiként élhet. Huszonkét éves kora előtt soha nem imádkozott, ekkor azonban kitört belőle a vallásos indíttatású könyörgés azért, hogy férj és apa lehessen. 1990-ben (huszonöt évesen) sikerült is megházasodnia, és a felesége korábbi kapcsolatából származó három gyerek örökbefogadása révén apává is vált.
Viszont a nehézségei így sem értek véget: a kimerítő műtétek többször is depresszióba taszították, és a húszas évei elején kétszer öngyilkosságot is megkísérelt. Mivel az iskoláit nem tudta befejezni, csak alacsony képesítéssel is végezhető munkát tudott vállalni, és miután a korábbi állásában „fölöslegessé” vált, több mint egy évig munkanélküli volt. A harmincas évei elején tehát megnehezítette az életét a munkájának az elvesztése is. Valamint ekkorra egy bebukott befektetés miatt is komoly anyagi problémái lettek (súlyos adósságba került).
A gyerekkori emlékek miatt vissza-visszatérő depressziós időszakoktól, az elhagyatástól való félelemtől szenvedett, és arról is beszámolt, hogy mélyen benne folyamatos, meg nem szűnő módon ott lappangott a fojtó harag.
„A múltad elől nem menekülhetsz el. Én megéltem, hogy levágták és a szemétkosárba dobták egyes testrészeimet. Nekem megszakadt az elmém.”
A közös gyerekkor és az azutáni történések emlékei az ikertestvér mentális egészségére is rányomták a bélyegüket: őnála skizofrénia alakult ki. Brian Reimer 2002-ben (harminchat évesen), két befuccsolt házasság után antidepresszáns-túladagolás áldozata lett (ami feltehetően öngyilkosság volt), így Davidnek az ő elvesztését is fel kellett dolgoznia. Bár korábban elidegenedtek egymástól (Briant zavarta, hogy a felnövekedésük során „Brenda” sokkal több figyelmet kapott), Brian halála mégis depresszióba süllyesztette Davidet. Az ikertestvér sírját minden nap meglátogatta onnantól kezdve.
Az egyre szaporodó kirobbanó dührohamok, és az, hogy egyre mélyebbre süllyedt a kétségbeesésben, megnehezítették a vele való együttélést a felesége számára. Tizennégy közösen eltöltött év után, 2004. május 2-án Jane megmondta neki, hogy szünetet szeretne tartani a kapcsolatukban. A férfi ennek hallatán elviharzott otthonról. Ezután két nappal, május 4-ének reggelén, a 38 éves David Reimer egy közeli winnipegi élelmiszer-áruház parkolójába hajtott, és főbe lőtte magát egy lefűrészelt csövű lőfegyverrel.
Kiállás a nyilvánosság elé
Money az 1970-es évek végén felhagyott a kísérletről való publikálással: a téma hirtelen kiveszett a köztudatból, és senkit sem foglalkoztatott, hogy mi történt a továbbiakban a nevezetes ikrekkel. Csak 1997-ben került elő újra az ügy, és ekkor kapott egyben nemzetközi figyelmet is.
Milton Diamond a Hawaii-i Egyetemen kutató szexológus volt (eredeti végzettsége szerint biológus), és már hosszú ideje John Money vetélytársa. Már régóta gyanúsak voltak neki Money állításai, melyek szerint sikeres volt a kísérlet. Végül a pszichiáterén, Dr. Keith Sigmundsonon keresztül sikerült elérnie Davidet.
David Reimer nagyon kiakadt, amikor megtudta, hogy az őrajta lefolytatott kísérlet állítólagos „sikerére” alapozva azóta széles körben elterjedt gyakorlat vált az övéhez hasonló nemi átalakításokból, elsősorban interszexnek született csecsemők esetében. Azért döntött a nyilvánosságra lépés mellett, hogy elejét vegye annak, hogy újabb gyerekek is az ő sorsára jussanak a jövőben.
Diamond mítoszromboló cikke, melyben leleplezte az igazságot, az Archives of Pediatrics and Adolescent Medicine folyóirat 1997. márciusi számában látott napvilágot, és utána világszerte címlapokon hozták le. John Colapinto újságíró is írt a történetről a Rolling Stones 1997. decemberi számában, és a beszámolót később könyvvé is kiegészítette: az Ahogy a természet megalkotta: a fiú, akit lányként neveltek című, 2000-ben megjelent könyv a New York Times bestseller életrajzi írása lett.
Colapinto egyértelműen leírja a könyvében, hogy David – Money kijelentéseivel szemben – már akkoriban sem érezte magát lánynak, amikor „Brenda”-ként élt. Ezt az azonosulást sem a fodros ruhák, sem pedig a hormonkezelés nem tudták kiváltani nála, és ő mindvégig szilárdan elutasította azt, hogy lányt faragjanak belőle.
A könyv megjelenésének az idején David és az anyja, Janet, a híres amerikai műsorvezető Oprah Winfrey műsorában is szerepeltek. Miközben David azt ecseteli a műsorban, hogy megbocsátott az anyjának (mert megérti, hogy az nem ártani akart neki, hanem a legjobb tudása szerint cselekedett), mosolyogni próbál ugyan, de szerintem végletesen lehangoló látványt nyújt: a legapróbb rezdülésén is látszik, hogy milyen megtört ember lett.
David soha nem felejtette el a rémálommal felérő gyerekkorát: az mindvégig kísértette őt. Néhányszor arra is utalt, hogy ún. „kölcsönvett időn élt”: ezt akkor mondják (angol nyelvterületen), amikor valaki tovább él egy olyan esemény után, amibe elméletileg bele kellett volna halnia, és onnantól kezdve minden napot az „elrendelten” felüli életidőnek érez.
Az életrajzíró Colapintót mélyen elszomorította David öngyilkosságának a híre, de meglepődve egy cseppet sem volt rajta. Véleménye szerint aki ismeri David történetét, az nem azon lepődik meg, hogy miért dobta el az életét harmincnyolc évesen, hanem inkább azon, hogy hogyan sikerült addig is kitartania. Szerinte egy kevésbé erős és bátor ember, mint ő, az ő terhei alatt már jóval hamarabb véget vetett volna az életének.
Az eset feminista vonatkozása
John Money elfogadhatatlan eszközhöz nyúlt a „gendersemlegességről” szóló feltevése bizonyításához (egy magatehetetlen, a beleegyezését adni képtelen csecsemőn végzett emberkísérletet), és ahogy később bánt az ikrekkel, az is bőven kimeríti a gyerekbántalmazás, sőt a szexuális abúzus fogalmát.
Viszont maga az alapfeltevés – miszerint a nemi identitás nem velünk született, hanem tanult dolog –, hiába éppen az ő kísérlete által végül hamisnak bizonyult, de abban a korban progresszív elképzelésnek számított.
Már akkoriban (is) nagy harcban állt egymással a patriarchális hagyományokat védelmező konzervatív, valamint a feminista oldal. Előbbi azt vallotta, hogy „a nőknek a konyhában a helyük”, és teljesen rendben van, hogy pl. egy nő nem kaphat nagy felelősséggel járó állást, mondván biológiailag nem alkalmas a betöltésére. Utóbbi viszont a nemi egyenlőségben hitt, és azt hirdette, hogy a nemek közti hierarchia társadalmi konstrukció, ami ennél fogva társadalmi színtéren le is bontható és bontandó.
A pszichológus úgy vélte, hogy az elmélete összhangban van a feminista mozgalom követeléseivel, és amennyiben a kísérlete pozitív kimenetelű lesz, úgy elsöprő bizonyítékot szolgáltat azok megalapozottságára. Amennyiben ugyanis a nemi identitásunk nincs biológiailag belénk kódolva, és a nemi azonosulás teljes egészében csak tanult dolog (pl. „megfelelő” szocializációval egy eredetileg hímtaggal született gyerekből is simán kifejlődhet olyan ember, aki a társadalom „női” elvárásainak megfelelően él és érez), akkor végképp semmi alapjuk sincs azoknak a hangoknak, amik a nők alárendeltségét biológiai különbségekre hivatkozva próbálják bebetonozni.
De akkor a kísérlet negatív eredménye azt igazolja, hogy mégiscsak a patriarchátus fennállásának az évezredeiben volt „igaza” az emberiségnek, és a természetből fakadók és legitimek a nőket a férfiaknak alárendelő nemi szerepek? Fontos leszögezni, hogy erről szó sincs, a kísérlet tényleges eredményének a fényében sem!
David Reimer esete csak annyit mutatott meg, hogy a nemi hovatartozás-tudatunknak van biológiai alapja (nem csak nevelés hatására alakul ki, és neveléssel nem írható felül). De ettől még továbbra is társadalmi/kulturális eredetű azoknak a konkrét szerepeknek, elvárásoknak, sztereotípiáknak a nagy része, amiket az emberek a fejükben a nemekhez társítanak (ahogy pl. az etnikai alapú sztereotípiák is). Az sem következik a kísérletből, hogy elfogadható lenne a nemek közti társadalmi alá-fölérendeltség. Mint ahogy pl. a rasszok közti objektív biológiai különbségekből sem következik a fehér felsőbbrendűség legitimitása.
Vagyis: a Reimer-kísérlet valós végkifejlete sem cáfolja meg a feminizmust, hanem csak arra készteti, hogy más (vagy árnyaltabb) keretezést, hivatkozási alapot adjon a követeléseinek.
Az eset a transzneműség tükrében
Én transz férfiként megindító sorstársiságot éreztem Daviddel, miközben megismerkedtem a történetével. Nálunk is úgy szokott lefolyni a nemi identitás felismerése, mint ahogy nála történt: a nemi hovatartozás érzése megkérdőjelezést nem tűrő belső bizonyossággal tör fel, elemi erővel áttör mindenféle ellentmondó neveltetést, és szembeszegül minden külső elfojtási, elbizonytalanítási és megkérdőjelezési kísérlettel.
Ez az érzés mindig az egyén aktuális fejlettségi szintjének megfelelő formában van jelen (pl. hatévesen egy hatéves, tízévesen meg egy tízéves gyerek értelmi szintjének és lelki világának megfelelő formában lappang), és végül, rendszerint a kamaszkor elején, a szexualitás kifejlődésének az idején, tartalmilag feldúsul és explicitté válik.
A környezet hozzáállása is megszólalásig hasonló: a legtöbb születetten transznemű kamasznak is kijut a környezetében élő felnőttek megkérdőjelezéséből és erőszakoskodásából, hogy (transz férfiak esetén) mindenáron nőt akarnak csinálni belőlünk. A nemi identitásunkat általában (egy-két felvilágosult, a transz gyerekét elfogadó családtól, mint kivételtől eltekintve) mi is csak a környezetünkkel szembemenve tudjuk megélni.
Tehát bár David Reimer helyzete különbözik a „született” transzneműekétől, hasonlóságok is húzódnak az ő sorsa és a miénk között (nem is kevés).
Azonban az élettörténetét teljesen másképp értelmezik az egyes politikai oldalak, és egymásnak szögesen ellentmondó tanulságot vonnak le belőle.
A konzervatívok leegyszerűsítő narratívája szerint persze egyértelmű az eset tanulsága: a születéskori biológiai nem szent és sérthetetlen („a természet/Teremtő nem hibázik”). Ha bárki a megváltoztatására tör – ide értve a transzneműeket is –, az minden esetben hibát (vagy akár bűnt) követ el, és, lásd példaként David sorsát is, az ilyen tett csakis tragédiához vezethet.
A transzaktivisták azonban joggal követelik, hogy a kontextust is vegyük figyelembe: a transzneműek tranzíciója nem azonos a David Reimeren csecsemőkorban elvégzett, kényszerített nemi „rekonstrukcióval”!
Transzneműként azt érzem a saját tranzíciómmal analógnak a David történetéből, amikor kamaszként ráeszmélt a testi és lelki neme ellentmondásosságára, és, életében először a saját szabad döntéseként, megpróbálta helyrehozni ezt.
A nemi identitás tehát nem választás, és nem is külső hatás (nevelés) kérdése. Nem mentális betegség tünete. Nem „zavarodottság”, és nem is „tévképzet”. Nem csak egy átmeneti fejlődési fázis, vagy múló hóbort, ami majd elmúlik az idővel, mint a nátha. Nem csak „kiagyaltuk” magunknak. Nem csak meggyőztek róla a barátaink, hogy menő, és nem csak összeolvastuk az internetről. Nem a médiában látott emberek „fertőztek meg” vele. Nem „feltűnési viszketegségből”, és nem is „divatból” vettük fel, mint egy öltözködési stílust. Nem kívülről ültette belénk a „transz lobbi”, gonoszul felesküdve arra, hogy a saját bűvkörébe toborozza a szegény befolyásolható fiatalokat. És nem is csak egy téves válasz a nőket érő patriarchális elnyomásra.
A nemi identitásunk mélyen bele van huzalozva az agyunkba. Inherensen belőlünk fakad, és „előre el van rendelve”, hogy hamarabb vagy később, de előbb-utóbb mint egy gejzír, fel fog törni a felszínre. A lényünk egy olyan mély bugyrából ered, ahova a tudatunk csak feltérképező jelleggel képes lehatolni, és nem diktáló jelleggel. A tudatunk nem kialakítja a nemi identitásunkat, hanem csak a felismeréséért és szavakba öntéséért felel. És a nemi identitásunkat nem lehet sem belülről, sem kívülről, elfojtással vagy sulykolással megváltoztatni (ezzel legfeljebb az érintettet lehet depresszióba taszítani).
Az önrendelkezés joga
Fontos tehát leszögezni, hogy Bruce Peter Reimer születésekor egy teljesen átlagos, CISZNEMŰ ( = nem transznemű - a szerk.) kisfiú volt. A pénisze balesetben való elvesztése ellenére továbbra is férfi identitás maradt belekódolva, mint általában a cisznemű kisfiúkba (hiszen csak a nemi szervét csonkították meg a műtőasztalon, nem az agyának a nemi identitásért felelős területét). Így az ő esetében valóban hibát követtek el a beavatkozásokkal: ezzel ugyanis MESTERSÉGESEN ellentmondást hoztak létre a testi és lelki neme között.
Egyetlen épeszű transznemű sem szorgalmaz olyasmit, hogy magatehetetlen, beleegyezést adni képtelen, CISZNEMŰ kisgyerekeken önkényes felnőttek rutinszerűen „nemátalakításokat” hajtsanak végre, ezzel potenciálisan tönkretéve az életüket.
Azt viszont rendkívül fontosnak tartjuk, hogy ezek a beavatkozások LEGYENEK HOZZÁFÉRHETŐEK azoknak az embereknek, akiknek SZÜKSÉGÜK VAN rájuk, és az önrendelkezésük keretében, a saját szabad döntésükként folyamodnak ezekhez.
Nem nehéz ugyanis belátni, hogy nem mindenkire az érvényes, mint a kis Bruce Peter Reimerre:a tragédiához, azaz az egyén boldogtalanságához nem egyetemesen, mindenkire érvényes módon a született biológiai nem megváltoztatása vezet. Hanem az, ha valakinél a biológiai nem ELLENTMONDÁSBAN VAN a „lelkivel” (a nemi identitással).
Közismert tény, hogy ami az egyik embernek gyógyszer, az a másiknak méreg. Míg David Reimer számára „méreg” volt a kiskorában, a beleegyezése nélkül elvégzett műtét, addig nekünk, transzneműeknek a beleegyezésünkkel lefolyó, sőt, általunk kezdeményezett tranzíció „gyógyszer”: nálunk a biológiai és lelki nem közti ellentmondás alapból áll fenn, és a tranzíció nem megteremti, hanem pont, hogy feloldja ezt a Davidéhez hasonló ellentétet.
A kulcs, aminek a figyelembe vétele Reimernél elmaradt: az önrendelkezés joga.
