Érik a barack!
Barackos "pite"
Előbb volt az amerikai pite, most pedig jött az olasz, egészen pontosan a lombardiai barack. Olaszországban, Lombardia régióban, Crema városkában forgatták a Szólíts a neveden c. nagy sikerű filmet Armie Hammer és Timothée Chalamet főszereplésével. Bár a mozi alapjául szolgáló regény az olasz Riviérán, Ligúriában játszódik, Luca Guadagnino rendező áthelyezte a történetet a tengerpartról a lombardiai Crema városába, ahol maga is él. Ligúria vagy Lombardia, egyre megy, itt is, ott is édesen zamatos a barack, és csodálatos formája van!
A gömbölyű gyümölcsöt egy hasíték szeli ketté, és már csak egy kis kamaszos fantázia kell ahhoz, hogy egy kerek fenék farpofáit lássa benne az ember. Ezt fedezi fel a filmbéli Elio is. A nyarat családja XVII. századi, olaszországi villájában tölti. Egy hatalmas kert is tartozik a kúriához, ahol az árnyékot hatalmas barackfák biztosítják. Szabadidejük nagy részét itt töltik a fiúk. A vendégfiú, Oliver a társasággal röplabdázik, Elio pedig olvas, s a lapokból felpislogva lesi az amerikai srácot, akibe fülig szerelmes lesz. Figyeli, hogy amikor a labdaütéshez előrehajol, hogyan feszül meg a fiú fenekén a fürdőnadrág.
Azután az egyik délutáni szieszta során, amikor álmatlanul fetreng, mert csak a szőke herceg jár az eszében, feltűnik a barack és az Oliver hátsója közti hasonlóság.
Végighúzza az ujját a barázdán, egészen a gyümölcscsumáig… Ujja keményen a lyukba hatol, teljesen a magházig… Azután amikor Elio a takaró alá emeli a magjától megfosztott barackot, úgy érzi, Olivert teszi magáévá…
https://www.youtube.com/watch?v=Ujue_OZTFN4
Luca Guadagnino, a film rendezője azt nyilatkozta valahol, hogy kipróbálta, működik a dolog ezzel a gyümölccsel. Csak szólni szerettünk volna, hogy már érik a barack!
Részlet a regényből
Olyan boldogan hevertem a takarón, mint valami elfogulatlan életerővel teli, frissen kikelt napraforgó-palánta a legnapsütésesebb nyári délutánon. Örültem, hogy egyedül lehetek, amikor így kerülget az alvás? Igen. Nem, mégsem. Igen. De talán inkább nem. Igen, igen, igen. Boldog voltam, és csak ez számított; másokkal vagy mások nélkül, de boldog legyek.
Félóra múlva, vagy talán hamarabb is, sűrű, barnás, kolostori kávéillatra ébredtem. A zárt ajtó mögül is jól érződött ez az egész házban terjengő illat, amiről tudtam, nem a szüleim kávéjáé. Az övéket már jó ideje lefőzték. Ez a délutáni másodfőzés, a nápolyi kávéfőzőben készül Mafalda, a férje és Anchise számára, akik ekkorra már szintén megebédeltek. Hamarosan mennek sziesztázni ők is. A kábulat már ott lebegett a levegőben – lassan elalszik a világ. Én pedig arra vágytam csupán, hogy az erkélyajtóm előtt elhaladva Oliver a félig nyitott spalettákon át észrevegye az ágyon heverő meztelen testem. Ő vagy Marzia – valamelyikük vegyen észre arra jártában, aztán már tőlük függ, mit kezdenek a dologgal. El is aludhatok, vagy ha mellém bújik valamelyik, szorítok neki helyet, és együtt lehetünk. Elképzeltem, ahogy egyikük a szobámba lépve felvesz az asztalról egy barackot, majd idejön az ágyam mellé, és a merev farkamhoz szorítja. Úgyis tudom, hogy nem alszol, mondaná, aztán finoman addig préselné a farkamnak a puha, túlérett barackot, amíg szét nem szakítom annak az Oliver fenekére annyira emlékeztető vájatnak a mentén. Teljesen a hatalmába kerített ez a gondolat, sehogy sem szabadulhattam tőle.
Felkeltem az egyik barackért, hüvelykujjammal félig felnyitva kitettem a magját az asztalra, majd a bolyhos, piruló gyümölcsöt óvatosan az ágyékomhoz emelve addig nyomtam, amíg a farkam be nem csúszott a két fele közé. Ó, ha Anchise tudná, ha tudná, mit teszek a gyümölccsel, amit nap mint nap olyan szolgai odaadással gondoz óriási szalmakalapjában, hosszú, göcsörtös, a szikkadt földből örökösen gyomokat kirángató, érdes ujjaival. Őszibarackjai inkább kajszikra hasonlítottak. Az állatvilág már megvolt. Most jönnek a növények. Legközelebb meg talán az ásványok. Ettől az ötlettől kis híján elnevettem magam.
A gyümölcs nedve szanaszét csorgott a farkamon. Ha most belépne Oliver, hagynám, hogy leszopja, ahogy reggel. Ha Marzia jönne, hagynám, hogy innentől ő csinálja tovább. A barack puha volt és tömör, amikor pedig végre sikerült kettészakítanom a farkammal, belsejének vöröse egyformán emlékeztetett ánuszra és vaginára, úgyhogy a két fél barackot a farkamnak préselve masszírozni kezdtem magam, nem gondolva senkire és semmire, még szegény barackra sem, ami, noha bizonyára sejtelme sincs, mi történik vele, mégis kénytelen belemenni a játékba, és a végén talán még élvezi is valamennyire, míg végül azt nem mondja, Dugj meg Elio, dugjál keményebben, majd egy pillanat múlva, Azt mondtam, keményebben, én pedig keresgélek a fejemben az Ovidius-hősök között – nem volt-e valahol valaki, akit barackká változtattak, de ha nem is volt, kitalálhatnék egyet, mondjuk egy balvégzetű ifjút és leányt, akiknek, miután barackosan hamvas szépségükben megsértették valamelyik istenséget, barackfává kellett változniuk, s csak most, mintegy háromezer évvel később kaphatják meg végre azt, ami olyan igazságtalanul elvétetett tőlük, s most azt suttogják: „Ha vége lesz, meghalok, úgyhogy ne végezd be, sose legyen vége.” Ettől a gondolattól annyira felizgultam, hogy jószerivel váratlanul tört rám az orgazmus. Éreztem, még megállhatnék előtte, vagy elélvezhetek egy utolsó rántással, s így is tettem, sugaramat, mint valami megtermékenyítési szertatásban, gondosan a vöröslő barackbelső felé irányítva.
Micsoda őrültség! Hogy kicsit lelassítsam, két kezembe fogtam a barackot, örülve, hogy se gyümölcslé, se sperma nem került az ágyneműre. A megsebzett barack, akár valami erőszak áldozata, oldalt hevert az asztalomon szégyenkezve, hűségesen, sajgón és zavartan, igyekezve nem kilöttyenteni, amit benne hagytam. Eszembe jutott, hogy talán én sem nézhettem ki másképp Oliver ágyán, amikor előző éjjel először élvezett belém.
Trikót húztam, deréktól lefelé azonban meztelen akartam maradni, majd bebújtam a takaró alá.
Arra ébredtem, hogy valaki kiakasztja a spaletta zárját, majd maga mögött ismét visszaakasztja. Éppen, mint egyszer álmomban, Oliver igyekezett felém lábujjhegyen, nem annyira azért, hogy meglepjen, inkább nem szeretett volna fölébreszteni. Tudtam, hogy ő az, és csukott szemmel kinyújtottam feléje a karom. Megragadta, megcsókolta, majd a takarót felemelve meglepetten vette tudomásul, hogy meztelen vagyok. Azonnal visszatért a szájával oda, ahová hajnalban ígérte. Tetszett neki a ragacsosságom. Mit műveltem?
Elmondtam, majd az asztalomon heverő törődött bizonyítékra mutattam.
– Hadd nézzem!
Felállt és azt kérdezte, neki hagytam-e meg.
Talán igen. Vagy csak el akartam odázni a kidobás problémáját?
– Az van benne, amire gondolok?
Huncutul, színlelt szégyenkezéssel bólintottam.
– Tudod te, Anchisének mennyi munkája van minden egyes szemben?
Viccelt, mégis úgy éreztem, mintha rajta keresztül azt kérdeznék tőlem, tudom-e, mennyi munkájuk van bennem a szüleimnek.
Odahozta a fél barackot az ágyhoz, mindvégig ügyelve, nehogy kilöttyentse a tartalmát, miközben levetkőzik.
– Beteg dolog, nem? – kérdeztem.
– Nem, nem beteg. Bárcsak mindenki olyan beteg lenne, mint te! Tudni akarod, mi a beteg?
Mit forgat a fejében? Némi habozás után igennel feleltem.
– Gondolj csak bele, hányan élveztek már el előtted! Te, apád, a nagyapád, a dédapád, az Eliók végtelen generációi, és sokan mások is, mind belenyomták a magukét ebbe a kis lébe, amitől te éppen te vagy. És most megkóstolhatom?
Megráztam a fejem.
A barack belsejébe nyomta, majd a szájához emelte az ujját.
– Kérlek, ne!
Ezt már nem bírtam volna ki.
– A sajátomat sosem állhattam. De ez a tiéd. Magyarázd meg, miért nem!
– Mert szörnyen érzem magam tőle.
Vállat vont.
– Nézd – mondtam –, igazán nem muszáj. Én kajtattam utánad, én néztelek ki magamnak, miattam van ez az egész. Egyáltalán nem muszáj ezt csinálnod.
– Hülyeség. Kívántalak az első naptól fogva. Csak jobban lepleztem.
– Na persze!
Felpattantam, hogy kikapjam a barackot a markából, mire másik kezével megragadta a csuklóm, és erősen rászorított, mint amikor a filmekben ki akarják csavarni valaki kezéből a kést.
– Ez fáj.
– Akkor hagyj békén.
Figyeltem hát, ahogy a szájába veszi, majd lassan enni kezdi a barackot, annyi szenvedéllyel nézve közben rám, amennyi talán még a szeretkezésben sincs.
– Ha akarod, nyugodtan kiköpheted, ígérem, nem sértődöm meg – mondtam nem annyira az utolsó szó jogán, mint inkább azért, hogy a csendet megtörjem.
A fejét rázta. Pontosan láttam, melyik pillanatban érezte meg az ízét. A szájában van hát valami tőlem származó, ami most már sokkal inkább az övé, mint az enyém. Fogalmam sincs, mi üthetett belém abban a pillanatban, de a látvány hatására hirtelen sírhatnékom támadt. Nem fojtottam vissza, hanem ahogy korábban az orgazmust is, engedtem eluralkodni magamon, hátha ezzel én is megmutathatok neki valamit a lelkem legmélyéből. Odahajoltam hozzá, és a vállába zokogtam. Az a tudat ríkatott meg, hogy életemben senki nem volt még ilyen gyöngéd velem, senki sem került még ennyire közel hozzám, még Anchise sem, pedig ő egyszer a bőrt is felvágta a lábfejemen, hogy kiszívja és kiköpje, majd ismét kiszívja és kiköpje az odakerült skorpiómérget. Sírtam, mert életemben nem éreztem még ekkora hálát, és máshogy nem tudtam volna kimutatni. És sírtam az Oliverrel kapcsolatos, gonosz hajnali gondolataim miatt is. Sírtam az előző éjszaka miatt, hiszen történjék bármi is, visszacsinálni már semmiképp nem lehet, úgyhogy itt az alkalom elmondani, igaza volt, cseppet sem egyszerű, hogy a játék és mese könnyen félre is csúszhat, és miután így fejest ugrottunk a sűrűjébe, most már késő volna kihátrálni – sírtam, mert valami éppen történőben volt, valami, amiről fogalmam sincs, micsoda.
– Bármi is történjék köztünk, Elio, akarom, hogy tudd. Sose mondd, hogy nem tudtad.
Még mindig evett. A szenvedély hevében mindez másképp hatott volna. De most másról volt szó. Magával ragadott.
Szavainak nem volt a világon semmi értelme. Mégis tudtam, mit akar mondani velük.
– Így tudom kimutatni. Jobban megy, mint szavakkal. Nem ismerek olyat, aki jobban megértené ezt nálad.
Megdörzsöltem az arcát a tenyeremmel. Aztán, magam sem tudom miért, nyalogatni kezdtem a szemhéját.
– Csókolj meg, mielőtt elmúlik az íze!
A szájának barack- és éníze volt.
