Egy normális európai városnak kell, hogy legyen egy ilyen energiájú Őrült Nők Ketrece-előadása
Miközben az Átrium társulata évek óta az állami kivéreztetés elhúzódó kínjait éli, addig zászlóshajója, Az Őrült Nők Ketrece a budapesti színházi élet kultikus, megkerülhetetlen előadásává szilárdult. A független színházi darab egy évtizede fut töretlen sikerrel, folyamatos telt házzal úgy, hogy éppen arról szól, ami ellen a hivatalos, kormányzati narratíva nagy erőkkel tiltakozik: a család az család akkor is, ha azt egy meleg pár alkotja. Alföldi Róbert rendezővel, Stohl András és Hevér Gábor színészekkel, és a férfiakat tűsarkúban táncolni megtanító Gergye Krisztián koreográfussal fejtettük meg a most 10 éves darab népszerűségének titkát.
„Iszonyú boldog vagyok, hogy ez a darab nem hal meg, mert korszakalkotó Az Őrült Nők Ketrece-előadások között. Nagyon erős társadalmi hatása van. Szerintem egy normális európai városnak mindenképp kell, hogy legyen egy ilyen energiájú Az Őrült Nők Ketrece-előadása. Egy európai országban érzi tőle magát az ember” – lélegez fel Gergye Krisztián koreográfus, aki immár tíz éve tanítja a zenés vígjáték férfi tánckarának, a „Madárkáknak” a tűsarkúban végzendő mozdulatokat. Megkönnyebbülésének oka, hogy néhány napja kiderült: bár a Margit körúti Átriumban színházat működtető Kultúrbrigádnak, állami támogatás hiányában, valóban le kell húznia a rolót szeretett játszóhelyén, a népszerű előadásai megmenekülnek, azoknak mégsem kell örökre búcsút inteni. Vagyis idén július 11-én valóban utoljára láthatja a közönség az Átrium színpadján az idén tízéves Az Őrült Nők Ketrecét, de a darabot ősztől ismét játszani fogják, méghozzá más, korábbi átriumos előadásokkal együtt a XIII. kerületi RaM-ArT színházban. Ha minden igaz, itt ünneplik majd a 450. előadást, és talán idővel a félezrediket is…
A darabot eredetileg Jean Poiret írta a hetvenes években. Akkor még kétségkívül provokatívnak számított az alaphelyzet, vagyis az, hogy az Őrült nők ketrece nevű éjszakai mulató tulajdonosa és a lokál transzvesztita csillaga, azaz két férfi egy párt alkotnak. Életükbe akkor kopogtat be a bonyodalom, amikor egyszem fiuk bejelenti, hogy megházasodik, de leendőbeliének szülei meglehetősen konzervatív, jobboldali nézeteket valló emberek. Márpedig a frigy nem jöhet létre anélkül, hogy a két, totálisan különböző értékrendű család ne ismerkedne meg egymással. Poiret darabjából később film készült (Magyarországon ez volt az első olyan – egyébként erősen sztereotip – mozifilm, amelyben a homoszexualitás központi szerepet játszott), és Jerry Herman, illetve Harvey Fierstein Broadway-musicalt is csináltak belőle. Itthon a zenés darab az Operettszínházban futott sokáig Haumann Péter főszereplésével, ám míg az egy csillogó-villogó, habkönnyű revüelőadás volt, az Alföldi Róbert-féle feldolgozás – haladva a korral – egy ponton túllép a malackodós poénokon, ahol még azon kell nevetni, hogy férfiak női ruhában táncolnak.
„Kicsit hétköznapibb lett a mi előadásunk, sokkal erősebben koncentrálva a családnak vagy a bemutatott kapcsolatnak a bonyolultságára, valóságosságára. Nemcsak láttatni akartuk, hogy lám-lám, így élnek ezek az emberek, hanem megpróbáltuk kihangsúlyozni, hogy valóságos emberekről van szó, akik valós viszonyokban és valós családban élnek függetlenül attól, hogy milyenek a nemi összetételek” – mondja a rendező.
Hevér Gábor, aki az egyik főszereplőt, a bár tulajdonosát, Georges-t alakítja, félig tréfásan megjegyzi, hogy ha rajtuk, színészeken múlik, akkor még legalább tíz év van a darabban. „Nekünk, a Stohllal annál jobb, minél öregebbek vagyunk, hiszen az előadás amúgy is a kiöregedett díva és a lokáltulajdonos kapcsolatáról szól.”
Hevér és a darabban az élettársát, a mulató nagyasszonyát játszó Stohl András 2014. július 12-én léptek először színpadra Az Őrült Nők Ketrecével, azóta minden egyes előadásban ők láthatók, nincs, aki váltaná őket a szerepükben. Ez már önmagában sem csak művészi, de komoly sportteljesítmény is, hiszen a lelki, szellemi igénybevétel mellett jelentős fizikai megterheléssel is jár a három és fél órás előadás. Stohl Andrásnak különösen, akinek tűsarkúban, neccharisnyában, „full sminkben” kell szinte végig jelen lennie a színpadon, a jelenetek között rohamtempós átöltözésekkel. „Szerintem azt férfiember nem tudja, hogy egy nő mit meg nem tesz azért, hogy tűsarkúban legyen egy éjszaka, vagy egy egész napot végig dolgozzon benne. Mikor először fölvettem a cipőt, akkor orra akartam esni, aztán hanyatt” – kommentálja a színész.
Hozzáteszi, nem is érti, hogy fizikailag hogy voltak képesek az első években dupla előadásokat csinálni, vagy egyik alkalommal bevállalni egy szilveszteri műsort. „Valamelyik marha kitalálta, hogy éjfélkor kezdjük az előadást, a koccintás után. Mindenki belement, mert abba valamiért senki nem gondolt bele, hogy akkor ennek fél 4-kor lesz vége hajnalban.” Hevér Gábor aznap először duplán játszott a Vígszínházban, onnan átrohant az Átriumba, és mire hajnali fél 4-et ütött az óra, már azt sem tudta, hogy „melyik országban” van.
Stohl András kis híján le is sérült. „Emlékszem, a néző is majdnem megaludt, azt se tudta, hogy üljön már, mi is halálfáradtak voltunk. Én annyira, hogy mikor az utolsó jelenetsornál az öltözőből, még takarásban egy lépcsőn lejöttem, elestem. Mindkét cipősarkam kitört, a parókám félrecsúszott, a rúzsom elkenődött, de hát be kellett mennem, mert jött a végszó. Közben hallottam, hogy a kollégák mondták, hogy nahát, ez a Stohl már megint mit ki nem talál így szilveszterre, miközben én semmit nem találtam ki, hát alig tudtam felemelni a kezemet is”.
Stohl András és Hevér Gábor, mint Albin és Georges
Stohl élete egyik legfontosabb alakításának tartja Albin szerepét, és nemcsak a nagy fizikai igénybevétel miatt, hanem azért is, mert „ez más típusú szerep, mint amit férfiember játszik általában”.
Elmeséli, hogy mennyit segít neki a smink és a paróka az átlényegülésben. „A próbákon általában civilben van, smink nélkül az ember, de emlékszem, amikor az egyik legelső alkalommal Vég Attila, a Katona József Színház akkori vezető sminkese feltette rám a teljes maszkot, én pedig fölvettem a vörös parókát. Belenéztem a tükörbe, és én sem nagyon ismertem rá saját magamra. Aztán odamentem a többiekhez, akik éppen táncpróbáztak, és beálltam az ajtóba. Többen rám néztek, de senki nem ismert fel. Majd valaki egyszer csak felfogta, hogy én vagyok az, és hirtelen megállt a próba, hogy te úristen, hogy nézel ki!. Nekem akkor ez borzasztó nagy erőt adott, akkor értettem meg, milyen megdöbbentő tud lenni ez a megjelenés.”
Borotvaélen az ízléstelenség és a rendkívül megható között
Stohl András Alfölditől azt a rendezői instrukciót kapta, hogy lehetőleg „ne játsszon”, vagyis ne legyen az alakítása ripacskodó. Ami – lássuk be – különösen nehéz egy olyan darabban, ahol férfiak nőnek öltöznek, és amely, ahogy a színész fogalmaz, „tényleg borotvaélen táncol az ízléstelenség és a rendkívül megható között”. Stohl a feladatot végül úgy oldotta meg, hogy a szerep megformálásakor egyszerűen megpróbálta a feminim oldalát szabadjára engedni, mert hisz benne, hogy „minden férfinek van ilyen”. Volt honnan ihletet merítenie. „Rengeteg nő vesz körül, édesanyám, nővérem, a párom, gyerekeim. Mikor a barátaim megnézték a darabot, azt mondták, hogy mindig valaki más jut az eszükbe rólam. Amikor az elején köntösben jövök be paróka nélkül, zokniban, akkor például az egyik barátom, aki egy alkalommal anyukám mellett ült a nézőtéren, oldalba bökte őt: nézd, Erzsike ott van maga. Aztán, amikor kék ruhában vagyok és a rövid parókát viselem, sok mindenkinek a nővérem jut eszébe rólam. Amikor meg a turbánt, akkor a Csengeri Otíliát szokták emlegetni.”
Alföldi Róbert számára a kezdetektől fogva egyértelmű volt, hogy a főszerepet Stohl Andrásra kell osztani. Fontos szempont volt, hogy „egy igazi, klasszikus, macsó férfi játssza Albint”, de még inkább a színész „humora, ízlése, intelligenciája, énektudása volt a döntő”. A rendező hozzáteszi: azt is szem előtt kellett tartani, hogy „ezekben a szerepekben súlyos emberek legyenek, hogy komolyan lehessen őket venni. Hogy a Buci mellett is ugyanolyan súlyú ember legyen, mint Hevér Gábor”.
„Amit Stohl András művel a darabban, az a színészet magasiskolája” – mondja róla Gergye Krisztián, és tény, hogy Stohl lenyűgöző metamorfózisát, illetve a többi színész játékát az elmúlt tíz évben sokan, sokszor emlegették, ám Az Őrült Nők Ketrecének hosszan tartó sikere nem csak ezen múlt. „Kellett hozzá kormányunk és pártunk áldásos működése” is, mondja Alföldi. Hiszen a politikai klíma, a kormány LMBTQ-ellenes szólamai teljesen magától értetődően adják a lovat a színészek alá, különösen akkor, amikor Hevér Gábor és Stohl András improvizációs, standup-jelenetei zajlanak.
Fricska a „buzilobbizásnak”
Hevér szerint, ha „valami orbitális hülyeség elhangzik vagy történik” a magyar politikai életben, akkor arra reflektálnak a darabban. „Ki kell mondani dolgokat, a többi között azért is, mert nem vagyok benne biztos, hogy azok, akik eljönnek hozzánk színházba, néznek tévét vagy olvasnak újságot. Lehet tudni, hogy a politikai mizériát a tévében az embereknek csak igen alacsony százaléka követi. Így aztán csomó mindenről nem tudnak, vagy ha igen, hihetetlen gyorsan felejtenek. Kezdünk a nihilizmus felé haladni, ezért kell folyamatosan beszélni bizonyos dolgokról.” Hevér Gábor például belefűzte a monológjába a homofób törvényt, az erre reflektáló poén kitartott 30-40 előadáson át. „Tíz év alatt nagyon sok minden változott az improvizációs részemben. Mielőtt bevezetek egy új poént, egyeztetünk róla. Legfőképp azért, hogy felmérjük, tudnak-e egyáltalán a dologról az emberek. Ha igen, akkor lehet, hogy nem érdemes tovább sulykolni. Ha meg nem tudnak róla, akkor az a kérdés, bír-e olyan jelentőséggel az adott közéleti történés, hogy felkerüljön a színpadra.”
Amióta az Alföldi-féle Az Őrült Nők Ketrece megy, azóta ugyanaz a párt van kormányon Magyarországon. 2014-ben azért döntött úgy a rendező, hogy előveszi és leporolja az egykori Broadway-előadást, mert – mint mondja – akkoriban kezdődött a „Kerényi-féle buzizás”. Emlékezetes, hogy az azóta elhunyt miniszterelnöki megbízott, Kerényi Imre úgy gondolta, hogy a hazai színházképzést és filmvilágot a „buzilobbi irányítja”, az Alföldi Róbert által vezetett Nemzeti Színházzal pedig az volt a baja, hogy szerinte az a melegekről szólt.
Hevér Gábor
Kerényi megnyilvánulásai talán már sokak számára feledésbe merültek, de a magyar hatalmi, politikai elit, ha lehet, azóta még jobban szítja az ellenséges indulatokat a társadalmi kisebbségekkel szemben, vagyis Az Őrült Nők Ketrece nem, hogy veszített a jelentőségéből, eredeti frissességéből, hanem tragikus módon, szinte évről évre nő az aktualitása. „Nagyon sok helyen játszottuk már több ezer ember előtt ebben az országban, és mindenhol ugyanaz történik. Úgy látszik, jól esik mindenkinek, hogy egyenesben lehet fogalmazni, röhögni, összeröhögni, és egyenesben lehet azt gondolni, hogy totál abszurd dolgok történnek felénk” – mondja Alföldi.
Gergye Krisztián szerint a darab ereje abban rejlik, hogy „nagyon felszabadító és boldogító érzés tud lenni, hogy az ember három órára azt hiszi, egy szabad világban szeretheti azt, akit szeret”. Az a pajzán, kicsit szemtelen és hiteles előadásmód, amellyel Az Őrült Nők… a színpadra kerül, képes arra, hogy „kimozdítsa a nézőket az előítéleteikből”.
„Ez nem egy rétegelőadás” – hangsúlyozza a koreográfus. Mint mondja, Az Őrült Nők Ketrece a társadalom egészének szól, mert bárki, aki másként gondolkodik, vagy valamilyen szempontból kisebbségben van, bele tudja képzelni magát a szereplők helyzetébe. „Ha nem lenne benne a káromkodósabb rész, akkor én még akár 18 éven aluli fiataloknak is ajánlanám. Hiszen az előadás iszonyú egyszerűséggel és őszinteséggel beszél a szeretetről, a szerelemről, a kapcsolatokról, az elfogadásról.”
Gergye Krisztián
Nem csak visítva röhögnek
Alföldi Róbert szerint a kormánypropaganda nem szükséges feltétel ahhoz, hogy Az Őrült Nők Ketrece népszerű legyen 2024-ben is, bár kétségkívül rásegít az előadás sikerére. Mégis a darab érzelmi töltete, a mélysége az, amely a székekbe szögezi a nézőket. „Valahogy nagyon jól érzik magukat az emberek az előadás közben, de ez nemcsak azt jelenti, hogy visítva röhögnek. El vannak kapva érzelmileg: sírnak, belegondolnak, mindenki érintett valahogy”.
Hevér Gábor szerint a darabot eljönnek megnézni „olyanok is, akik az elfogadás gyakorlásában lemaradásban vannak, hátul kullognak”. A tíz év alatt nagyon csak kevesen álltak fel és mentek el előadás közben – mondja. Felidéz egy történetet a darab hatásáról. „Egy 20 éves barátság szűnt meg azután, hogy az egyik fél megtudta, hogy gyerekkori cimborája meleg. Jóval később ez az illető megnézte az előadást, és állítólag annak hatására ismét felkereste a régi barátját.”
Az Őrült Nők Ketrece az elmúlt évtized egyik legmeghatározóbb előadása lett Magyarországon. Alföldi Róbert mégis nagyon szomorúnak tartja „az országra, és nagyjából a magyar színházi szakmára nézve is, hogy az egyik legforradalmibb előadás egy ilyen könnyed, zenés darab legyen. Ez a tény azért leginkább arról mond el valamit nagyon erősen, hogy milyen országban, kulturális és társadalmi közegben élünk”.
