Ugrás a tartalomra
x

Útmutató, mit és mit nem illik mondani, hogy ne légy egy tapló paraszt

A borítóképen Hadrianus császár büsztje a római Musei Capitoliniben. A férfi szeretőjének, Antinousznak halála után, Aegyptus (a mai Egyiptom) provinciában várost alapított Antinoöpolis néven a fiú emlékére.

 

B*zizni vagy nem b*zizni?

Szécsi Krisztián véleménycikke arról, hogy miért ne b*zizz, de mit is mondj helyette, s hogyan is viszonyuljunk a politikailag korrekt nyelvhasználathoz.

Egyszer valaki, nagy magyar patrióta érzelmeiben, na meg miután valószínűsíthetően egy neurotikus pillanatában nagyobb mennyiségben becuppantott egy Arany-, Petőfi-, Ady- vagy József-összest, szépen kitalálta, hogy nemzetünk költőinek költői játékossága miatt a magyar az egyik legkifejezőbb nyelv a világon. Ez a magyar lírával kiveretett dildó annyira tetszett minden hithű és büszke magyarnak, hogy az ország egy emberként azonnal bele is ült, és azóta se kívánunk leszállni róla, sőt, szeretjük is nyelvi felsőbbrendűségünket rendre kinyilatkoztatni, vagy minimum olyan hazaszerető monológokban kitörni, mint Száraz Dénes a sárga villamosról:

És bár különböző statisztikák alapján a magyar nyelv mintegy illusztris 1 millió szót, míg a koreai még ennél is többet tart számon, vitathatatlan, hogy nyelvünk nemzetünk lehengerlő kreativitását tükrözi minden egyes morfémájában. Ha más nem, szinonimák terén mindenképpen párját ritkítja a Kárpát-medence.

Vegyük csak példának azt a szót, hogy homoszexuális: buzi, buzeráns, búza, búzavirág, buzerák, buzzancs, buzzantyú, burnyák, buznyák, buzernyák, baboskendő, homokos, homokvár, homokóra, homokláda, homi, homika, homó, homár, köcsög, kancsó, kislány, csaj, kiscsaj, ratyi, langyos, langyi, meleg és így tovább.
Hát a magyar LMBTQ-embereknek semmiképpen nincs oka panaszra, hiszen nyelvünk színessége a közösség színességét megannyi szóalaki árnyalatában képes visszaadni. És igen sokan valóban szívükhöz közelinek érzik legnagyobb poétáink nyelvi játékosságát, hogy ezeket a válogatott szinonimákat igen szabatosan és megfontoltságot nélkülözően használják. 

Nyugalom, nem a sértett homoszexuális férfi fog egészen a cikk végéig beszélni belőlem, hogy mennyire szar is Magyarországon zsíros szájú buzizások közepette felnőni. Ám valóban érdekes látni, felvilágosult társadalom ide vagy oda, sokan mennyire nem is tudják, hogyan illik egy adott közösségről, legyen az szexuális vagy etnikai, beszélni. Szerkesztőségünk újságírói közül is nem olyan régen derült ki, hogy többen nem merték a „meleg “szót használni, mert attól féltek, hogy sértő. Elárulom: nem az. Sőt minden esetben ez lesz a lehető legjobb szó.

A téma azért is érdekes, mert nem is olyan régen Franciaország miniszterelnökéről, Gabriel Attal hivatalba lépéséről a magyar médiapiac is rögtön sajtózott. A címekben több orgánum is feltüntette, hogy a politikus homoszexuális. Többek között mi is hasonlóan hoztuk le ezt a valóban örömteljes hírt.

A politikai hír után nemsokkal azonban felmerült kérdésként, hogy ildomos-e egyáltalán felhívni a figyelmet arra, hogy a politikus homoszexuális, de ami még fontosabb: nem sértő-e maga a „homoszexuális“ szó?

@partizan_media Kardos József a Partizán stúdiójában. | #partizan #gulyasmarci #orbanviktor #szajerjozsef #deutschtamas #kardosjózsef #fidesz #homoszexualitás ♬ original sound - Partizán

Hogy mennyire etikus vagy sem a magyar médiapiacon valakinek a szexualitására felhívni a figyelmet, ezt mindenki döntse el magának. Monsieur Attal esetében talán az szól a szalagcímek mellett, hogy egy országban, ahol az LMBTQ-emberek már lassan tíz éve konstans politikai céltáblákként élik mindennapjaikat. Egy országban, ahol olyan mondatok hangozhatnak el politikusok szájából, miszerint „egy normális homoszexuális tudja, hogy a világ rendje micsoda, hogy ő így született, ilyenné lett, próbál ehhez a világhoz alkalmazkodni úgy, hogy nem tartja magát feltétlenül egyenrangúnak“, talán nem is annyira rossz ötlet megmutatni az átlag civileknek, hogy egy kiemelkedő történelemmel és nagy múlttal rendelkező vezető országban az LMBTQ-embereknek sincs veszteni valójuk, akár még magukénak is tudhatnak egy szépívű politikai karriert. Ha belegondolunk, magyar oldalon is van egyébként erre példa: valaki a zöld párt mellett beszél, valaki meg meleg orgiákból csúszik le Brüsszelben az ereszcsatornán.

Ám izgalmasabb felvetés, hogy vajon az elmúlt évek alatt a jobboldal ténylegesen kisajátította-e kommunikációjában a „homoszexuális“ szót? 

Történelmi buzizások

A homoszexualitás története a homo sapiens felegyenesedésével egyidős. Homoszexualitás mindig is volt és mindig is lesz, véletlenül sem egy propagandagépezet végterméke, hanem a természet teljességében természetes és normális része. Megítélésének története azonban igen változatos.

Az ókori Hellászban például a homoszexualitást nem is társadalmi identitásnak, azaz szexuális orientációnak tekintették, hanem sokkalta inkább az volt a kérdés, hogy az azonos nemű polgárok közötti együttlétekben ki a behatoló (ἐραστής – erásztész, szó szerint 'szerető') és ki a behatolt (ἐρώμενος – erómenosz, szó szerint 'szeretett'). Az ókori Róma hatalmas orgiáiról megannyi történet ismeretes, ezeken az együttléteken a homoszexuális afférok sem voltak ritkák. Ám össztársadalmi elfogadottsága a homoszexualitásnak császáronként változott. Hadrianusról például akkoriban is ismeretes volt, a későbbi történetírók pedig előszeretettel csámcsogtak is rajta, hogy felesége, Vibia Sabina mellett volt egy szeretője, a csodaszép görög fiú, Antinousz. Bár ez megmaradt ártatlan, olykor kevésbé ártatlan teázásnak, a rómaiak számára mégis az volt a fontos, hogy Hadrianus piszok jó császár volt, és ezt az utókor sem vitatta egy pillanatra sem. Egyébként a latin nyelv is, akárcsak a magyar, igen nagy változatosságot mutatott a homoszexualitás leírása terén – neutrális jelzők helyett azonban leginkább pejoratív kifejezéseket használtak.

A 'cinaedus' (ejtsd: kinájdusz vagy cinédusz) elsődlegesen egy olyan nem római férfitáncost jelölt, aki fellépése alatt farpofájának mozgatásával szórakoztatta közönségét. A behatolt, azaz passzív embereket illették ezzel a szóval, akárcsak a 'pathicus'-szal (ejtsd: páthikusz).
A 'molles'-szal (ejtsd: mollész), melynek jelentése szó szerint 'puha', a behatolt férfiak nőies minőségét hangsúlyozták. De használatos volt még a 'tribas' (ejtsd: tribász), melynek gyökere az ógörög 'τρῑ́βω' (ejtsd: tribó), azaz 'vakarni' – ezzel próbálták megint csak pejoratívan utalni a nők közötti szexuális aktus milyenségére.

A homoszexualitás igazán negatív európai (ez a szó bizony hangsúlyozandó) megítélése a kereszténység ókori felemelkedésével és világuralmával kezdődött el. Egészen pontosan I. Theodosius római császár volt az, aki a homoszexuális szexben a behatolt (azaz passzív) férfiakat bűntette, mondván, egy férfi ne „hunyászkodjon meg“ annyira, mint egy nő. Ezt I. Iusztinianosz bizánci császár kiszélesítette, és már a behatoló (azaz aktív) férfiak is a gyűlölet középpontjában találták magukat. A továbbiakban sem változott a helyzet: a Középkorban amúgy sem kellett sokat tennünk ahhoz, hogy mágiahalált haljunk; a Reneszánszban, bár „divatossá vált“ a görög és a római homoszexuális kapcsolatok felélesztése, szintén szankcionálták és súlyosan bűntették az azonos nemű emberek közötti szexet; a kora modernkorban lényegi változás nem igazán történt, és tulajdonképpen a 20. század második feléig kellett várni, hogy ne mentális betegségként tekintsenek a homoszexualitásra. A korai filmművészetben nem egyszer láthatunk példát arra, ahogy angolszász filmekben a homoszexualitást fordítások alkalmával következetesen betegségként fordítják.

Ám érdemes megjegyezni, hogy a világ más pontjain (egészen a kolonizációig) a mindennapi élet szerves részét képezték a homoszexuális kapcsolatok. Sőt, a Pápua Új-Guineán élő Etoro és Manid törzsek a heteroszexualitást tartották igazán bűnös szerelemnek. A Csendes-óceáni szigettörzsek világában pedig, például Szamoán, nem csupán elfogadott volt az azonos nemű emberek közötti szerelem, de még társadalmilag létezett is egy bizonyos harmadik nem, ami a kutatók szerint a mai értelemben vett nembinaritásnak feleltethető meg. S végül a kelet-ázsiai művészetekben, mint Kína császárkori irodalmában rendkívül divatos irodalmi témának számítottak a homoszexuális szerelmi történetek.

Érdekesség, hogy maga a homoszexuális (homosexual) szó először 1869-ben jelent meg írásban egy bizonyos német, jogi brosúrában, előtte a 'szodómia', 'pederasztia' és a 'szapphói' (ez utóbbi melléknévként) volt használatos. Ám fontos megjegyezni, hogy ezek a szavak előtte magát az azonos nemű személyek közötti szexuális gyakorlatokat jelölték – ahogy arról a francia filozófus és történész, Michel Foucault is írt, a homoszexualitás mint szexuális és társadalmi identitás csupán a 19. században alakult ki.

A német szórólapban, és a későbbiekben a 'homoszexuális' szó elsődlegesen pszichológusok és pszichiáterek által használt kifejezés volt, lévén, hogy mentális betegségként tekintettek az azonos nemű személyek közötti szerelemre.

A kis történelmi, némileg nyelvészeti kitekintés kontextusba helyezés végett volt szükséges, hogy pontosan láthassuk, nyelvi szinten milyen szavak és kifejezések forogtak közszájon a homoszexualitás leírásához. 

@edmond_konyvkuckoja Mit válaszol ezután egy tanár? #lmbtq #lmbtqhungary #fy #foryou #acsaladazcsalad #nekedbe #emberijogok #homoszexualitás #loveislove #pridemonth ♬ eredeti hang - Edmond Könyvkuckója

 

Le a buzizással!

Sokan a 21. század legnagyobb vesszőparipájának az úgynevezett PC-séget tartják.

A politikai korrektség (az angol political correctness kifejezés után szabadon) olyan nyelvezetet, viselkedéskultúrát, eszmeiséget, politikai látás- és gondolkodásmódot jelöl, amely igyekszik minél inkább minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kulturális vagy egyéb közösségek megsértését.
Magyar oldalon társadalmi szinten már a 2000-es évek elején is téma volt bizonyos kifejezésekkel kapcsolatban, de legerőteljesebben, amerikai mintára, a 2010-es években épült be a köztudatba – ez főként a Me Too-mozgalomnak köszönhető.
A politikailag korrekt nyelvhasználat egy határozottan nagy pozitívuma az volt, hogy számtalan szó kapcsán megindította a társadalmi diskurzust: vajon sértőnek számítanak-e vagy sem. Például a jó kis ízes 'buzi' is egy teljesen új megvilágításba került.

A 'buzi' német átvétellel az olaszból, oda pedig az ófrancián keresztül a latin nyelv 'bulgarus' szavából ered, ami becsapósan nem a bolgárokat, hanem a bogumilistákat jelöli. Ez utóbbiak az örmény eredetű paulícionista (Pál apostol tanaihoz is köthető) és a bolgár ortodox egyház reform ágának egyesüléséből a 10. században létrejött szekta voltak, mely vallási irányzat elterjedt a Bizánci birodalomtól a Balkánon át Olasz- és Franciaországban is. Bár igaz, a bogumilisták különböző vallási gyökereik mellett alapjában véve keresztény szekta voltak, ám tanításaik különös jellege miatt hamar üldözni kezdték őket, a római katolikus egyház pedig kimondottan pogányoknak tekintette a gyülekezetet. Valószínűleg ez a körülmény járult hozzá, hogy a rájuk utaló szó fokozatosan negatív konnotációt kapott.
Buzizni nem menő. Buzizni bármiféle nyelvi helyzetben, nyelvtani formájában sértő és gáz. Azontúl, hogy valóban offenzív, azért is helytelen minden LMBTQ-emberre kollektív használni, mert tulajdonképpen a 'buzi' a közösségen belül speciális jelentéssel bír. A melegek között a 'buzi' elsősorban nem egy társadalmi konvenciók alapján elnőiesedett férfit jelöl, de sokkalta jobban utal az adott személy viselkedésére. Homoszexuális közegben buzinak nevezzük a rosszindulatú, magának túlzóan figyelmet követelő férfit.

Nádasdy Ádám magyar nyelvész, költő, műfordító szavai azóta közszájon forgó idézetté nőtték ki magukat. Sokan erősen kritizálták az egyetemi tanárt a szóval való viszonya miatt.

Sokakban akár jogosan felmerülhet, hogy ha össztársadalmilag helytelen a szót használni, akkor ez közösségen belül miért is helytálló. Ezt hívjuk nyelvi inkluzivitásnak, vagyis hogy egy adott közeg, szubkultúra a maga tagjaival a maga kódolt (kriptikus) nyelvét, argóját szabadon használja, ám ez a nyelvhasználat a közösségen kívüli tagok részéről igen rosszul csengő. Nem is csupán a szubkultúra unifikációs jegyében, hanem azért is, mert előtte rejtve maradnak bizonyos kifejezések árnyalatai. Erre a 'buzi' remek példa, vagy szintén ildomos elkerülni nem afroamerikaiként zsírosszájjal niggázni. 

Ha nem buzi, akkor...?

Meleg, homoszexuális – tulajdonképpen ezzel a két szóval nem lőhetünk mellé, ha tisztelettel szeretnénk beszélni embertársainkról. És hát miért is ne tennénk így? 

A meleg minden esetben a legjobb megoldásnak tűnik, és nem csak azért, mert semmiféle negatív konnotáció nem csatlakozik hozzá, de ráadásul nem csupán a férfiakra, a nőkre is ugyanúgy használatos, akikről gyakorta megfeledkeznek még a közösségen belül is.

Ízlés kérdése, de én úgy gondolom, hogy a 'homoszexuális' is teljességében helytálló kifejezés. Tény, a medikális közegből lépett át társadalmi szintekre, de a nyelvek sajátja, hogy úgynevezett „élő organizmusok“, tehát napról napra változnak. Jelentések tömörülnek, jelentések tágulnak vagy teljességében eltűnnek. A 'homoszexuális' szó az évek alatt végleg kilépett és maga mögött hagyta pszichiátriai múltját – ez többek között annak köszönhető, hogy felnőtt egy teljes generáció, akik erről mit sem tudtak. Ám kérdéses, hogy az egyre erősödő jobboldali eszmék és narratívák közepette valóban visszanyeri-e régi jelentését, esetleg negatív jelentéstöbbletet kapott az utóbbi időkben.

Nyugati-keleti

Amerikamajmolásban, (értsd: az Amerikai Egyesült Államok) ha nem is mi vagyunk a császárok, de társadalmilag számtalan aspektusban sztenderdként tekintünk az USA-ra – ez főként értendő a tengerentúli mind „demokratikus értékekre“, mind művészetre. Ám hiába Hollywood, Taylor Swift, meg az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, a keletitől a nyugati partig mintha átestünk volna a ló túloldalára, és nem igen találnánk vissza a nyeregbe.

Többek között a homoszexuális kifejezés is a PC-kultúra csapdájába esett. S bár érthető, az Ígéret földje, ahol mindenki hipotetikusan szabadon élhet, s szabadon hajthatja maga amerikai álmát, a mai napig szimbólumként él a legtöbb ember fantáziájában, mégse feledjük: ami az USA-ban működik, az Magyarországon nem minden esetben fog.

Csak vegyük a legegyszerűbb példát: bár az Amerikai Egyesült Államoknak nincs hivatalos nyelve, a lakosság igen nagy része még így is angolul beszél. Az angol nyelv pedig teljességében másként alakítja maga szókincsével, szabályrendszerével az ottlakók világpercepcióját és gondolkodásmódját. Vagy ahogy a 20. század egyik meghatározó gondolkodója, az osztrák filozófus, Ludwig Wittgenstein mondta: „Nyelvem határai világom határait jelentik.“

Az angol más univerzum, mint a magyar. Már csak a fordítástudomány halmazrendszere is ezt támasztja alá, ahogy azt Klaudy Kinga a Fordítás elmélete és gyakorlata című hiánypótló könyvében is írja, amit egyébként szeretettel ajánlok mindenkinek, akit egy kicsit is érdekel a traduktológia tudománya.

Magyarul 'asztal', angolul 'table', de a két szó soha nem fogja jelentéstartományában lefedni egymást – egészen egyszerűen teljesen más reáliák (vagy kulturéma: egy olyan kulturális egység, ami egy adott kultúrában jelen van, míg egy másikban nem), más jelentéssíkon mozognak. Ez nincs másként a 'homosexual' és a 'homoszexuális' szavakkal sem.
Egyébként amerikai oldalon valóban létezik tendencia arra, hogy a 'homosexual' mint az LMBTQ-emberek gyűjtőszava jobboldali konnotációt kap, ám érdemes elgondolkozni, hogy ez hazai viszonylatban is igaz-e. Véleményem szerint nem, akármennyire is igyekszik egy politikai ideológia a folyamatos reflektorfénybe emeléssel az ellenkezőjét elérni. De hazai nyelvészeti felmérések és statisztikai adatok hiányában igencsak elhamarkodott dolog lenne hasonló kijelentéseket tenni.

A PC-nyelvhasználat megannyi szociális, politikai és nyelvészeti innovációt hozott a világra, melyek mindenképpen pozitívak. Mégsem szabad ebben az esetben sem túlzásba esni. 

Az ember emberi természeténél fogva igyekszik megnevezni és nevet adni az őt körülvevő világnak, az általa tapasztalt jelenségeknek. Konkretizálunk, kifejezzük belső vagy akár külső minőségeket, jelzőket használunk, hogy keretet adjunk magunk percepciójának, s ezáltal másoknak is. Azt mondjuk, hogy 'egy fiú helyes', vagy 'egy lány mennyire csinos', vagy ha az ellenkezőjét szeretnénk kifejezni, akkor még csúnyák is lehetünk – ezek mind minősítő melléknevek, melyek relatív tulajdonságokat fejeznek ki, azaz általános igazságoknak megfelelő vonásokat ('Az ég kék'), vagy a beszélő megfigyelésén alapuló sajátosságokat, az ízlést ('A fiú helyes, a lány csinos'). Továbbá környezetünk megnevezésére használhatunk nominális szerkezeteket, főneveket, melyek értelmük szerint minősítő jellegűek is lehetnek. Ide azonnal be is húzhatunk egy jó nagy adag pejoratív kifejezést: buzi, köcsög, feka, cigó, stb.
Ne essünk túlzásba! Legyünk mindig tisztelettudók, maradjunk társadalmilag érzékenyek! Ám mindig tartsuk szem előtt az időt és a helyet: mit mikor és hogyan használunk. A túlzott PC-nyelvhasználat előbb-utóbb minden deskriptív, külső jegyeket minősítő jelzőt vérpadra küld.

Bár nem közvetlen, de mégis kapcsolódnak a témához volt egyetemi konzulensem szavai. Orosz szakos diplomamunkámat eredetileg a feminizmus kérdéséről írtam volna Anton Pavlovics Csehov orosz író nagydrámáiban. S egyébként Csehov bizonyos műveiben foglalkozott a kérdéssel, ám ezek a társadalmi fejtegetések a részéről mégsem adtak volna számomra nagy kutatási felületet. Amikor a témát prezentáltam tanáromnak, ő erre nagyon okosan és igazi akadémiai higgadtsággal azt mondta: „Kollega, ne akarjon olyan dolgokat belelátni helyekre, amelyek soha nem is voltak ott.“

www.refresher.hu/Szécsi Krisztián

 

Drupal 8 Appliance - Powered by TurnKey Linux