QUBIT LIVE #4: A HOMOSZEXUALITÁS A KÖZÖSSÉGNEK IS HAJTHAT EVOLÚCIÓS HASZNOT

„Azok a gyerekek, akik később homoszexuálisként azonosítják magukat, 4-5 éves korukban már tudják, hogy mások, mint a többiek. 8-10 éves korukban elkezdik sejteni, hogy ez a másság valahogyan kapcsolódik a nemiséghez, és végül 14-15 éves korukban azonosítják, hogy a szexuális orientációjuk tér el az átlagostól. A lidérces homofób népszavazás tárgya pontosan az, hogy a gyerekeknek sikerül-e tisztába kerülniük a saját identitásukkal. A felvetés, hogy ebben akadályozni kell őket, kifejezetten embertelen és gyerekellenes” – tett hitet több évtizednyi kutatási tapasztalattal a háta mögött Tóth László szociológus szerda este, a homoszexualitás tudományos hátterét több tudományág képviselője segítségével boncolgató Qubit Live-on. 

A rendezvényt a Qubit színeiben megnyitó Kövesvári Krisztiánnal együtt az előadók, a Qubit helyszínen jelenlévő szerzői és a közönség egyaránt örültek, hogy két év után újra lehetett élőzni. Ezt a velem egy sorban ülő fiú például azzal adta tudtára a mellette ülő lánynak, hogy alig leplezett izgalommal a hangjában megkérdezte tőle, hogy „te voltál már Qubit Live-on?”, mire a lány kissé félszeg mosollyal azt válaszolta, hogy „még nem, de már nagyon vártam a ma estét!”. A lelkes őszinteséggel várakozó lány egyébként a magyarok eredetének, a DNS-forradalomnak, valamint a robotika és a nyelvészet kapcsolatának a legfrissebb kutatási eredményeit boncolgató Qubit Live rendezvényekről maradt le.  „Szenzációs lesz, majd meglátod” – mondta a fiú.

Az élő találkozó fényét Matisz Flóra Lilinek az előadásokat és a közönségtalálkozót keretbe foglaló improvizációs zenei performansza is emelte. Még ha politikai szerepvállalást nem is tűzött a zászlajára, az alapos és hiteles tudományos tájékoztatás nevében, a demokratikus társadalmi működés elkötelezett híveként a sorban a negyedik Qubit Live az evolúcióbiológia, a genetika, a szociológia, valamint a genderkutatás legfrissebb eredményei segítségével utánajárt, hogy örökölhető-e a homoszexualitás, illetve a gének vagy a környezeti hatások határozzák-e meg, hogy valaki az ellenkező neműekhez, vagy a saját neméhez vonzódik-e. 

Számos kérdés közül felmerült például, hogy az egyedfejlődés során mikor dől el, hogy valaki homoszexuális lesz-e. Evolúciós értelemben előnyös vagy hátrányos-e, hogy az emberek néhány százaléka a saját neméhez vonzódik? A társadalmi elfogadottság növeli-e egy populációban a homoszexuálisok számát? Betegség-e a homoszexualitás? Mit tekintünk egyáltalán betegségnek? Hogyan változott a homoszexualitás társadalmi elfogadottsága? Hogyan alkalmazkodtak a társadalmi nemi szerepek a megváltozott életkörülményekhez? Hogyan viszonyul a magyarországi oktatás a nemi szerepekhez és a szexuális neveléshez?

A homoszexualitás evolúciósan is hasznos és genetikailag is örökölhető

„A homoszexualitás valamilyen fokát mutató emberek utódnemzési sikeressége a tudományos eredmények fényében a heteroszexuálisok szaporodási sikeréhez viszonyítva 80 százalékos. Ha a homoszexuális orientációjúak kevésbé sikeresen szaporodnak, a homoszexualitásnak lassan ki kellett volna szelektálódnia, csakhogy ez a jelek szerint mégsem történik meg” – tett erős állítást Scheuring István evolúcióbiológus, arra utalva, hogy a homoszexuális orientációnak a teljes emberi népesség szempontjából valamilyen kézzel fogható haszna kell, hogy legyen. Az evolúciós rejtély feloldására mindjárt három magyarázó elméletet is felsoroló Scheuring szerint a legvalószínűbb, hogy azok a gének, amelyek az egyik nemnél az utódlás szempontjából hátrányosnak bizonyuló homoszexualitást kódolják, a másik nemnél evolúciós előnyt biztosítanak. Erre ráadásul bizonyíték is van már: azokban a családokban, ahol sok férfi vonzódik a saját neméhez, a család nő tagjai termékenyebbek az átlagnál. 

Egy másik, az előzőnél egyébként gyengébb lábakon álló magyarázat szerint a csoport szempontjából előnyös lehet például, hogy azokban a családokban, ahol vannak nem tisztán heteroszexuális érdeklődésű tagjai a családnak, ők többnyire segítő, gondozó szerepet töltenek be. Emiatt az indirekt módon terjedő gének, a rokonszelekció révén, elősegíthetik a homoszexuális érdeklődésű utódok születését. A harmadik elmélet szerint az anyaméhben fejlődő fiúmagzatokra az anyai immunválasz is hathat olyan módon, hogy a homoszexualitásra hajlamosító gének fejeződnek ki, illetve a heteroszexualitás génjei csendesebbé válnak. Ezt valószínűsíti, hogy azokban a családokban, ahol egy fiúgyereknek több bátyja is van, gyakoribb, hogy a fiatalabb fivérek a saját nemükhöz vonzódnak. Azt már Scheuring a kérdés-válasz szekcióban fejtette ki, hogy az anyai immunválasz ez esetben a méhben fejlődő magzatnak az anya szervezetétől idegen Y kromoszómája ellen irányul az elmélet szerint, amely reakciót az anyai szervezet a többedik fiúmagzat esetén már kevésbé tudja kompenzálni, mint a korábbi terhességeinél.

Nem lenne viszont szerencsés az egyes tulajdonságok generációról generációra történő átörökítésének kulcsát, az emberi génkészletet tervrajzként vagy kódok halmazaként értelmezni. Ezek alapján ugyanis azt várnánk, hogy a végeredmény afféle szabvány szerint készült, sorozatgyártású, tehát nagyjából egyforma egyed lenne. A genom ehelyett – Varga Máté fejlődésgenetikus, a Qubit állandó szerzője szerint – inkább hasonlít egy receptre, amelynek felhasználása minden alkalommal egyedi, a korábbi „sütésektől” eltérő végterméket eredményez.

A receptmodellből az is következik, hogy még a teljesen egyforma genetikai állományú emberek, az egypetéjű ikrek között is jelentős, például viselkedésbeli eltérések adódnak, aminek oka a környezeti hatásokban keresendő. Utóbbiból, mint azt Varga a Qubiten cikkben is kifejtette, kétfajta is van: az egyiken a testvérek osztoznak ugyan, mégsem teljesen ugyanazok az élményeik. Ez a közös, mégis különböző hatás akár már az anyaméhben is elkezdődhet: az iker embriók idegsejtjeinek a vándorlása az anyaméhen belül is egyedi módon, egyéni eltérésekkel zajlik. A másik környezeti hatás az, amelyen nem is osztoznak, hiszen járhatnak más iskolába, lehet eltérő a baráti társaságuk. Egyes tulajdonságok, például a testmagasság a kutatások szerint 87 százalékban genetikai tényezőktől függ. A homoszexualitás esetében azonban az ikervizsgálatok alapján a genetikai hatások mindössze 33 százalékban járulnak hozzá a felnőttkori viselkedéshez, míg az egyedi környezet hatása 65 százalék körüli. A vizsgált egypetéjű ikreknél a közös környezet (például a család) hatása – különösen a férfiak esetében – elhanyagolhatónak bizonyult. 

A rejtőzködés nem életmódbeli, hanem elfogadottságbeli eltérést tükröz

A homoszexualitás mögött keresendő evolúciós és egyedfejlődési, illetve a nevelkedést kísérő jelenségek után az előadók a társadalmat és a heteroszexuálistól eltérő szexuális orientációval szembeni előítéleteket boncolgatták különböző aspektusokból. A magyarországi homoszexuális férfiak társadalmi valóságát az 1980-as évektől kutató, az eseményriport elején már idézett Tóth László szociológus egy 2020 májusában, az Európai Unió 28 országában végzett, nagymintás kutatás alapján elmondta, hogy Magyarországon a nem heteroszexuálisok 43 százaléka soha nem vállalja fel nyíltan a másságát: a válaszadók 72 százaléka gyakran vagy mindig kerüli, hogy a partnerével kézenfogva sétáljon, az EU-ban ugyanez az arány 61 százalék. Míg Magyarországon a válaszadóknak mindössze 32 százaléka éli nyíltan az életét, az EU-ban az LGBTQI emberek 47 százaléka teszi ugyanezt. 

Heteroszexuálisok és homoszexuálisok országonkénti aránya egy 2021-es globális felmérés szerint

Tóth az adatokra hivatkozva leszögezte, hogy a magyar melegek lényegesen rejtőzködőbbek az európai átlagnál. Mint mondta, a rejtőzködés az 1990-es években is jellemző volt a nem heteroszexuális emberek életére, és az elsősorban a homoszexuális férfiak társadalmi valóságát kutató Tóthnak akkoriban saját hipotézise is volt erről a rejtőzködésről. Úgy vélte, hogy a másságukat nyíltan felvállalók promiszkuisabbak, többször váltogatják a partnereiket, kockázatosabb kapcsolatokba bonyolódnak, mint azok, akik a színfalak mögött élik meg a vonzalmukat. Az elméletét kutatással is megpróbálta alátámasztani, csakhogy kiderült, hogy más tényező állhat a háttérben, mert a homoszexualitásukat felvállalók és az azt titkolók között semmilyen kimutatható eltérést nem tapasztalt visszafogottságban vagy épp a szabados életmódban.

Rosszabbul működik-e egy meleg szervezete, és mi a betegség egyáltalán?

Az est egyik központi dilemmájára Rózsa Lajos evolúcióbiológus adott kimerítő választ: előadásában annak próbált utánajárni, betegségnek tekinthető-e a homoszexualitás. Rózsa szerint erre egy fokkal könnyebb egyértelmű választ adni, mint arra, hogy mi tekinthető betegségnek egyáltalán. Mint mondta, „fel kellene állítani egy olyan kritériumrendszert, amit felhasználva egy marslakó, akinek nincs arról semmilyen előképe, hogyan kell kinéznie egy egészséges embernek, ha a Földre érkezne, sikeresen el tudná dönteni, hogy melyik földlakó beteg és melyik egészséges. Erre az evolúcióbiológus egy öt tételből álló listát kínál:

- Össze kellene vetnie, mely fizikai állapotok ritkábbak és melyek a gyakoribbak, és utóbbiakat tekinthetné egészségesnek.
- Megállapíthatná, melyik szervezet működik zökkenőmentesen és melyik hibásan.
- Felmérhetné, hogy egy adott állapotra létezik-e gyógyszer, és ha igen, azt betegségnek tekinthetné.
- Megvizsgálhatja, mely állapotot utasítja el a társadalom.
- Felmérhetné, mely állapothoz társul betegségtudat. 

Az első ránézésre tetszetősnek tűnő listáról kiderült, hogy ezer sebből vérzik: miközben a felnőtt emberek túlnyomó többségének van legalább egy tömött vagy gyökérkezelt, netán pótolt foga, egészségesnek mégis a teljesen ép fogazatúak számítanak. Csakhogy jelentős kisebbségben vannak. Ami a második kritériumot illeti, a marslakónak sokkal könnyebb dolga lett volna, ha  pár évvel korábban érkezik, mert ahhoz, hogy kiderítse, ki az a Michael Phelps, most már némi kutatómunkát is kellene végeznie. A világ valaha élt legsikeresebb úszója ugyanis épp annak köszönheti 23 olimpiai aranyérmét, hogy Marfan-szindrómában szenved. A Marfan-szindrómások szervezete sok szempontból valóban rosszul működik, szívproblémáik, gyenge érfalaik miatt állandó veszélyben van az életük. Emellett azonban lényegesen hosszabbak a végtagjaik, ujjaik az átlagosnál. Michael Phelps teste rosszul működik ugyan, de ez segítette hozzá, hogy világklasszis úszó legyen.

Phelps Marfan-szindrómájára ugyan nincs gyógyszer, de arra, amit ma figyelemzavaros hiperaktivitásnak neveznek, előbb létezett pirula, mint ahogy az állapotot betegségnek titulálták volna. Amióta az ADHD (attention deficit hyperactivity disorder) megjelent a betegségpalettán, Rózsa szerint, még ha bizonyára vannak is indokoltan kezelt gyerekek, lett egy csomó olyan eset is, amelyben egyszerűen kényelmesebb a felnőtteknek gyógyszert adni, mint elfogadni az érintett gyereket olyannak, amilyen. A társadalmi elutasítás nem csak a homoszexualitás esetében nem jelzi egyértelműen, hogy mi a betegség, és mi nem az: két-három évtizeddel ezelőtt a csontritkulást az öregedés természetes velejárójának tekintették, mára betegségként kezelik. De nem mindig egyformán: 2008-ban, a gazdasági világválságot követően Magyarországon például azért csökkentették a csontritkulásra vonatkozó hivatalos egészségügyi határértéket, hogy kevesebb legyen az olyan beteg, akiknek a kezelését finanszírozza a társadalombiztosító. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a politikai és egészségügyi döntéshozók szerint sem egyértelmű, mikor mi tekinthető betegségnek.

Ami a betegségtudatot illeti, azoknak, akik a saját nemükhöz vonzódnak, évtizedekkel ezelőtt is legfeljebb azért lehetett betegségtudatuk, mert a társadalom nem fogadta el a szexuális orientációjukat. Mára már nem kérdés, hogy a homoszexualitás nem jár betegségtudattal. Rózsa szerint, bár a homofóbok legfőbb érve többnyire az, hogy a homoszexualitás betegség, ez a tétel egyértelműen cáfolható. Mondandója végén pedig az evolúcióbiológus hozzátette, a homofóbia – még ha erkölcsileg elítélhető is – ugyanezen kritériumok alapján éppúgy nem betegség, ahogy a homoszexualitás sem az.

A magyar gyerekek nem azt tanulják meg, mi veszélyes számukra, hanem azt, hogy hol a helyük

A Qubit Live-on elhangzott tudományos tételek és okfejtések mindegyike megállta volna a helyét bármelyik magyar középiskolában vagy az általános iskolák felsőbb osztályaiban is, mégsem hangozhatnak el az osztálytermekben. Hogy miért, azt Rédai Dorottya, a CEU Demokrácia Intézetének genderkutatója vázolta fel: az antigender-őrület a magyar oktatáspolitika szerves részévé vált. Ez szerinte nemcsak abban nyilvánul meg, hogy homofób kérdések sugallják egy népszavazáson, hogy a gyerekeket ma Magyarországon leginkább a korrekt, vagyis a sokszínűséget bemutató szexuális neveléstől kell félteni. Emellett a központi tanterv elavult nemi szerepeket közvetít a gyerekek felé, nem reagál a nemek közötti, globálisan általános tendenciaként érzékelhető változásokra, a nemet eleve csak biológiai fogalomként jeleníti meg – sorolja Rédai. Az iskolai tananyag nyelvezete szexista és heteronormatív, Rédai szerint a tankönyvi felsorolásokban és példákban az, hogy „férfi és nő”, illetve „fiú és lány”, mindig csak ebben a sorrendben szerepel, sohasem fordítva. 

De hogy jön ide a pedofília? – kérdezi Rédai, aki a válaszával inkább hipotézist kínál, mint megfejtést. Szerinte a kormány által sulykolt idealizált és normatív családkép és az egyház védelme miatt kívül kellett helyezni az abúzust a családi fészken és a templomi környezeten. „Ha azt mondják, hogy nem apa a veszélyes, hanem a mutogatós bácsi, azzal el lehet érni, hogy a gyerekekkel való visszaélés kihelyeződik azokból a terekből, amelyekben pedig a valóságban általában történik. Nem mintha nem lenne traumatizáló, ha egy gyerek tényleg találkozik egy mutogatós bácsival, de a saját apja által éveken keresztül ismétlődő jelleggel elkövetett abúzusnál azért könnyebben feldolgozható” – érvel Rédai, aki nyomatékosítja a szakirodalom által unalomig ismételt, ám a politikai cselekvés képességével bírók ingerküszöbét el nem érő tételt, miszerint a szexuális erőszakot átélő gyerekeket az esetek túlnyomó többségében egy közeli rokona vagy ismerőse bántalmazza, nem az utcán járkáló random idegenek.

A 2021-es év embere: Bakos Ádám

Az előadások között ünnepeltünk is, a Qubit Live-on adtuk ugyanis át a 2021-es Qubit év embere elismerésünket Bakos Ádámnak, aki pályaelhagyó közgazdászként hangyafarmerkedéssel foglalkozik. A saját kiadású hangyakalauza és a jelenleg 13 ezernél is több feliratkozót vonzó, hangyás videóiról híres Youtube-csatornája nyomán egyre népszerűbb hangyász a 2010-es évek közepén az interneten barangolva futott bele az első olyan videókba, amelyek a rovarok otthoni tartását mutatták be. Mint rendezvényünkön elmondta, lenyűgözte a rovarok szervezett társadalma, és tudományos alapon szeretett volna az ízeltlábúakkal foglalkozni. Mára professzionális hangyaneveldét üzemeltet, ahonnan egyetemi kutatólaboratóriumok számára is szállít. 

Az év embere díjat a hangyafarmer Bakos negyedikként kapta meg, miután 2018-ban Vas Alexa Zsófiát díjaztuk, aki végtaghiányos kisgyerekek számára tervezett 3D nyomtatással készült, könnyített, színes robotkezet. 2019-ben Sinkovics Ede képzőművészt kapta a díjunkat, ő néhány éve szülőföldjén fogott ipari, gasztronómiai és gyógyászati célú kendertermesztésbe. 2020-ban Török Ákos informatikus érdemelte ki az év embere címet azzal, hogy gyors és olcsó tömeges tesztelési eljárást dolgozott ki.

A Qubit április 27-i rendezvénye az Oriens és Orbán Krisztián támogatásával valósulhatott meg, a szexuális orientáció pszichológiai vonatkozásairól a Pécsi Tudományegyetemen most indítottak kérdőíves felmérést, a kutatók munkáját ezen a linken lehet segíteni.

www.qubit.hu/Balázs Zsuzsanna