Amikor még nem okozott morális pánikot – a genderfogalom megjelenése Magyarországon

Genderpánik Magyarországon és a világban

Antoni Rita írása

A genderpánik mint politikai ámokfutás Magyarországon 
„Mi legalább tudjuk, ki a fiú és ki a lány!”  
– csattant fel egy strandoló a Balatonnál, amikor megtudta, hogy Orsolya, akivel szóba elegyedett, Kanadában dolgozik. Hála a kormány által hazánkba importált morális pániknak, amely az úgynevezett „genderideológia” állítólagos veszélyeivel riogatja az állampolgárokat, ma már mindennaposak Magyarországon az ilyenfajta fogalmatlan megnyilvánulások. 

Ezek, paradox módon, Orbán Viktor igazát is bizonyítják, aki tavaly év végén arról értekezett, hogy a „gender-dolgot” átlag magyar ember „nem is tudja, hogy micsoda”. A miniszterelnök, hogy még világosabbá tegye, mit gondol a fogalommal dolgozó kutatókról és aktivistákról, a „normális” szót használta. Emellett diszkréten elhallgatta a nyilatkozatából, hogy e tájékozatlanságért – és rosszhiszeműségért! – ő és kormánya is igen sokat tett.  

Gender – g-vel és (ahogy inkább szoktuk) dzs-vel ejtve egyaránt rossz hangzású, idegen kifejezés. Igazán pontos magyarítása nem született. A jobb híján bevett „társadalmi nem” tálcán kínálja a téves elképzelést, miszerint a fogalmat használó tudósok és aktivisták a biológiai nem helyett (és nem mellett) igyekeznek bevezetni. Például Gulyás Gergely 2018-ban azt mondta: nem tartja elfogadhatónak, hogy „nem biológiai, hanem társadalmi nemekről beszéljenek”. Holott a nemiség két külön rétegéről van szó (melyhez harmadikként a „pszichológiai nem”, azaz a nemi identitás csatlakozik). Már csak azért sem lehetne a biológiai nemet elvetve társadalmi nemekről beszélni, mert a társadalmi nemiszerep-elvárások a biológiai nemre épülnek rá. 

A gender „eredetileg egy angolszász szó, amit a második hullámos feminista mozgalmak kezdtek szélesebb körben használni, annak a gondolatnak a leírására, hogy a nemi szerepeinket jórészt a társadalmi környezetünk határozza meg. Megkülönböztették a „sex” szótól, amely a biológiailag determinált különbségeket írta le. Azt akarták hangsúlyozni, hogy abból, hogy valaki XX vagy XY kromoszómapárral születik, még nem egyenesen következik, hogy mi is a dolga a világban. 

A gender tehát nem egy ideológia, nem egy lobbi, nem egy politikai összeesküvés, hanem egy fogalom, amely nemi szerepeink társadalmi beágyazottságát írja le abból a célból, hogy rámutasson például a férfiak és nők közötti egyenlőtlenségekre"– fogalmazott a közelmúltban a CEU Demokrácia Intézetének társigazgatója, Fodor Éva. 

A fogalom valós jelentése azonban nem került be a köztudatba, így a gender kifejezés, pláne a történelmileg is erősen terhelt „ideológia” szóval megspékelve, tökéletesen alkalmassá vált a politikai hangulatkeltésre.  

Az ostor pedig a nőkön és az LMBTQ-embereken csattan. Csak néhány az intézkedések közül, amelyeket a genderpánik motivált a közelmúltban:  

- a társadalmi nemek tanulmánya mesterszak beszántása; 

- a nőkkel szembeni erőszak elleni küzdelem külföldi jó gyakorlatait: a megelőzéshez, beavatkozáshoz és a bűnismétlés megakadályozásához szükséges hatékony intézkedéseket összefoglaló Isztambuli Egyezmény elutasítása; 

- a transznemű emberek jogi nem- és névváltoztatását betiltó 33-as paragrafust tartalmazó salátatörvény elfogadása; 

- az egyedülálló emberek örökbefogadó szülővé válását (szinte) ellehetetlenítő törvény elfogadása, (mely valójában az azonos nemű párok ellen irányul, de járulékos kárként beáldozta a heteroszexuális egyedülálló embereket is) 

és talán a valaha volt legaljasabb: 

- a pedofiltörvény olyan módosítása, amely összemossa a meleg és transznemű embereket a gyermekeket szexuálisan bántalmazókkal, 

továbbá 

- a tiltakozás nyomán csakazértis meghirdetett népszavazás, manipulatív, irányított kérdésekkel (melyek közül viszont egyet már elkaszált a Kúria).  

A genderpánik tehát már nemcsak egy vallási vagy politikai lózung, hanem húsbavágón tört be a mindennapjainkba.  

Hogyan, és honnan jutottunk idáig? Miért tűnt sokáig, sokunk számára valószínűtlennek, vagy legalábbis kérdésesnek, hogy ez a diskurzus hazánkban is gyökeret ver majd? Jelen írásomban –  mely egy 15 részes tematikus cikksorozat első darabja  – a hazai előzményeket igyekszem a szakirodalom, a korabeli sajtóanyagok, továbbá kutatókkal és civil szervezetek munkatársaival folytatott beszélgetéseim alapján, saját személyes tapasztalataimra felfűzve rekonstruálni.    

A cikk folytatását a szabadnem.444.hu oldalon tudjátok elolvasni.