„A szivárvány karakterek jelentették számomra az elfogadást”
A meleg, leszbikus és biszexuális történeteknek igenis helye van a filmekben. Ezek a személyes történetek pedig, melyeket az LMBTQ-közösség tagjai meséltek nekünk, be is bizonyítják ezt.
A nemrégiben megszavazott úgynevezett „homofób” vagy „pedofil törvény” tiltja a 18 év alattiak számára a homoszexualitás vagy a nemváltás ábrázolását a tömegmédiában, műsorokban, valamint reklámokban. A Cosmopolitan szerkesztősége azonban – ahogy azt kiadónk hivatalos közleményében is olvashattad – kiáll a döntés ellen.
Hiszen annak következében mostantól elvileg 18-as karikát kellene kapnia többek között a Szex és New Yorknak, a Bridget Jones naplójának, a Lokinak (és ezáltal visszamenőleg gyakorlatilag az összes olyan Marvel-filmnek, amiben szerepel a most már hivatalosan is biszexuális csínytevés istene), de még a Shrek 2-nek is. Ez egy dolog – mert felnőtt, heteroszexuális és cisznemű emberként sokunknak maximum csak az esztétikai érzékét zavarná az a piros karika a képernyő sarkában. Csakhogy rengeteg olyan sorozat és film van, amiben a legapróbb reprezentáció is óriási hatással volt az LMBTQ fiatalok útkeresésében és abban, hogy könnyebben elfogadják magukat. Ezt elvenni tőlük pedig szerintünk egyszerűen nem fair.
Csak épphogy ott van
A 19 éves S.B. számára már a filmekben felbukkanó, LMBTQ+ kapcsolatokra tett „kisebb utalások és jelenetek” is megnyugvást jelentettek, mert mint mondja, „nem éreztem egyedül magam a »problémámmal«, ahogy a családom nevezte az ilyen embereket. Egy sajnos kissé elítélő családban felnőve a médiában megjelenített »szivárvány karakterek« jelentették számomra az elfogadást.”
Ezek az apró utalások egészen a filmtörténet kezdete óta jelen voltak az alkotásokban, pontosan azért, mert Hollywood tudta: hiába korlátozza őket az úgynevezett Hays-kódex (ami egyfajta öncenzúra volt 1934 és 1968 között), a meleg, leszbikus és biszexuális karakterek nem maradhatnak láthatatlanok. De miután ez a bizonyos kódex tiltotta sok minden mellett a homoszexualitás ábrázolását, ezért különböző trükkökhöz folyamodtak az ilyen szereplők ábrázolásakor. Elsősorban a (kifejezetten káros) sztereotípiákra hagyatkoztak – tudod, mint a piperkőc agglegény vagy a fiús csaj. Ez a kódex eltörlése után is megmaradt, de manapság már nem a queer identitás kódolt megjelenítése a cél. A queerbaitingnek nevezett gyakorlat – amikor csak a sorok között bukkan elő egy-egy LMBTQ-szál, mint az új Star Wars-trilógiában Poe és Finn kapcsolatában – ma már arról szól, hogy úgy mutassanak queer történeteket, hogy az ne keltsen felháborodást a homofób nézők körében sem.
És hiába találkozhatsz még ma is sztereotip ábrázolással, mint mondjuk a Modern családban, ez a sorozat S. B. számára még így is igazi „comfort show”. A lány már általános iskola hetedik osztályában rádöbbent, hogy a lányok is érdeklik, de csak később, 17 éves korában merte elmondani a barátainak, hogy biszexuális – ekkorra vált teljesen biztossá önmagában. Ez idő alatt, sokat jelentettek neki és jelentenek most is az olyan szériák, mint az Eufória, és úgy gondolja, hogy „szükség van a karakterek széleskörű megjelenítésére a médiában, hogy valós képet kapjunk.”
A reprezentáció számít
Ezzel tökéletesen egyetért a 42 éves Péter is, aki több LMBTQ civil szervezetben tevékenykedik (Szimpozion Egyesület, Háttér Társaság), illetve a Háttér Archívum és Könyvtár vezetője. Szerinte nagyon fontos, hogy „az LMBTQ emberek, főleg a fiatalok lássanak maguk előtt hozzájuk hasonló embereket, és azt, hogy LMBTQ emberként is lehet teljes értékű életet élni. Hogy lássák azt, nem betegség és nem bűn az, amit éreznek, hogy nincsenek ezzel egyedül a világban, és hogy nekik is jár a boldogság lehetősége.”
Egy másik, oldalunknak névtelenül nyilatkozó lánynak – akit nevezzünk csak Anonymusnak – pontosan ez volt a tapasztalata, mert „amíg sehol nem láttam ilyet, és a környezetemben sem volt homoszexuális vagy transznemű ember, addig az is azt erősítette bennem, hogy csak én lógok ki a sorból, és velem van a baj.” A sokszínű, esetleg iránymutatást adható történetek és példák hiányát egyébként Péter is megérezte, mikor 16 évesen tisztázódott benne, hogy meleg: „A 90-es évek közepe volt, amikor alig állt rendelkezésre ezzel a témával kapcsolatban bármi információ, alig volt regény vagy film, amiben ilyen szereplők jelentek meg volna, és nemigen volt ismert ember, aki coming outolt.”
Így azok a produkciók, melyekben egyáltalán volt meleg karakter, még ha csak egy sematikus mellékszereplő is – mint Simon, a festő a Lesz ez még így se című filmben –, már önmagukban kulcsfontosságú élményt jelentettek Péternek. Ahogy Anonymus számára is: ő 12 évesként kezdett el érdeklődni egy másik lány iránt, 16 éves kora óta pedig nyíltan vállalja önmagát. „A Kegyetlen játékokból a csókjelenet megvan Sarah Michelle Gellar és Selma Blair között? Meghatározó volt számomra, mert az volt az első ilyen jelenet, amit TV-ben láttam. Akkor döbbentem rá, hogy léteznek olyan filmek és sorozatok, amik a témával foglalkoznak, vagy esetleg megjelenik benne egy meleg karakter.”
Jó, jó, de még nem az igazi
Ahogy idővel egyre több hasonló alkotás vált elérhetővé az LMBTQ fiatalok számára a mozikban, úgy okozott annál több pozitív pillanatot számukra, így többek között Péternek is. „Jelentős élmény volt a Maurice című Forster-regény filmes feldolgozása, Hugh Grant és James Wilby főszereplésével. Ez azért is volt fontos film számomra, mert elsőként mutatta meg, hogy boldog végkifejletet is kaphat egy meleg főhős.”
A helyzet ugyanis az, hogy hiába érkeztek leszbikus, meleg vagy biszexuális főhősről szóló sztorik, az LMBTQ-filmeknek nem a szivárványos reprezentáció volt a közös jellemzőjük: hanem a szenvedés. A moziban jóval gyakrabban halnak meg a queer karakterek, mint heteró társaik és sokkal kevesebbszer jár nekik a happy end. Igen, a szégyen, a félelem és a visszautasítás olyan dolgok, amiket az LMBTQ közösség tagjai gyakran átélnek, mégis – ahogy Anna, a qLit leszbikus magazin társ-alapítója és ügyvivője is fogalmaz – az ilyen filmek „egy útkereső LMBTQ fiatalnak iszonyú riasztó képet festenek, hiszen mind azt sugallják, hogy ennek az útnak csak rossz vége lehet.” Ezért az, ha a queer emberek boldogságát mutatják be, már egyből forradalminak számít – pedig az LMBTQ-történetek annyival többek a gyötrődésnél.
Elfogadó környezet a tévében
Péter és Anonymus egyaránt a Fiúk a klubból című sorozatot emelik ki emlékezetes tévés produkcióként, ami egy csapat meleg srác életét meséli el, míg Anonymus a leszbikus és biszexuális nők szerelmi életével foglalkozó L Wordöt is meghatározónak tartja. „Nagyon sokat jelentett, hogy végre az én »természetes« közegem, azok a kapcsolatok, melyekkel azonosulni tudok, megjelennek egy filmben vagy sorozatban” – magyarázza Anonymus, a közösség keresését pedig mindannyian átéljük.
Hiszen az, hogy egy-egy popkulturális alkotás miatt érzed úgy, hogy tartozol valahova, szexuális orientációtól függetlenül bárkinek ismerős lehet. Akár úgy, hogy a sorozatot nézve te is egynek érzed magad a szereplők közül – ahogy ezt sok rajongó a Jóbarátok: Újra együttben is említette –, akár egy fandom tagjaként, legyen szó a Harry Potterről vagy a Trónok harcáról. Anna, aki, mint mondja, 22 éves korában „villámcsapásszerűen” szeretett bele egy lányba, így „amikor belecsöppentem az LMBTQ világba, közösség híján először én is a popkultúrához fordultam.” Ő azonban sokáig keresgélt, míg megtalálta a neki való produkciókat, melyekkel valóban úgy érezte, hogy azonosulni tud.
„Számomra a Redvás Amal című svéd film volt biztató, mert fiatalokról szólt, valódi érzelmeket és valódi problémákat mutatott be, és még reményt is adott a végkifejlet. Az órák és a Ha a falak beszélni tudnának 2 pedig amiatt volt maradandó, mert változatosan tudta ábrázolni a nemi szerepeket – és ehhez kapcsolódóan a szexuális orientációt” – mondja Anna, aki igazi szakértője a témának: a qLitnél rendszeresen jelentet meg olyan cikkeket, melyek LMBTQ-szálat tartalmazó sorozatokkal, filmekkel foglalkoznak.
Csináljuk jól!
Az, hogy léteznek ilyen alkotások, nemcsak az LMBTQ közösségnek nyújthat hatalmas segítséget: a többségi társadalom érzékenységét is növelheti, ha diverz történeteket láthat (esetleg olvashat vagy egy dalban hallhat). Mert a melegek, leszbikusok és biszexuálisok éppúgy a világunk fontos tagjai, mint bárki más. Lehet persze, hogy épp pont te vagy a queer főhős, vagy a te életedben mellékszereplő az illető, de a lényeg az, hogy ezt a sokszínűséget a környezetünknek és Hollywoodnak is tükröznie kell.
„Az a jó – mondja Anna –, hogy a legváltozatosabb műfajú alkotásokban (kosztümös dráma, romkom, thriller, bűnügyi, animáció) megjelenik már az LMBTQ szál, vagyis sokféle közönségeket elér, és most már a legtöbb esetben egy szereplő leszbikussága, melegsége, LMBTQ mivolta – egyszóval szexuális orientációja – nem »téma«, hanem mellékes tény.”
És miután az LMBTQ emberek tényleg semmi többet nem szeretnének, csak ugyanazokat a jogokat, mint mindenki más, a természetesen kezelt LMBTQ-szál már egy fontos lépés előre. Mert végre egyre több komplex, kidolgozott karakterre látunk példát, akinek a sztorija nemcsak a gyűlölet-bűncselekményekről, öngyilkosságról vagy csak úgy önmagában az identitásukról szól. Persze nem azt mondjuk, hogy mostantól nem ábrázolhatnák az LMBTQ-emberek küzdelmeit. A lényeg inkább az, hogy ahelyett, hogy – Péter szavaival élve – másodrangú állampolgárokká redukálnának egy teljes közösséget, inkább aktívan tennénk azért, hogy biztosítjuk róla őket: az ő életük és az ő történetük is igazán számít.
