Miért affektál nagyon sok Disney-főgonosz úgy, mintha meleg lenne?
Észrevetted már, hogy sok Disney-film főgonosza úgy néz ki és úgy viselkedik, mintha meleg lenne?
Vegyük a férfi főgonoszokat, mint Hádész, Hook kapitány vagy Jafar. Ők mind nőies modorban beszélnek, affektálnak, és nőies külcsínnel rendelkeznek. Könnyen megijednek, beszéd közben nagyon kifejezők, magas a hangjuk, és a kinézetük kifejezetten gyakran foglalkoztatja őket. Általában sminket és teshez álló ruhát viselnek, ami már-már szoknya. Szóval alapvetően nem felelnek meg annak, amit a tipikus (heteronormatív) férfiasságról és férfias magatartásról tartunk.
Ezt hívják úgy, hogy „melegnek kódolás” (queer-coding). És ez, nos, némiképp aggályos.
A melegnek kódolás azt jelenti, hogy egy karaktert olyan fizikai vagy viselkedési tulajdonságokkal ábrázolnak, amelyeket az emberek általában az LGBTQIA+ közösséghez társítanak – annak ellenére, hogy a karakter szexuális irányultsága nincs meghatározva. Ha a karakter férfi, ezek a tulajdonságok tipikusan nőies tulajdonságok. Ha pedig nő, férfiasak.
A jelenség az 1950/60-as évek Amerikájában kezdődött, ahol az LMBTQIA+ karakterek ábrázolása a moziban gyakorlatilag el volt lehetetlenítve. Az 1940-es évektől ugyanis érvénybe lépett Hollywoodban az ún. Hays-szabályzat, amely gyakorlatilag egy cenzúra-lista. Erkölcsi irányelveket tartalmazott, ezek összessége határozta meg, mi kerülhet bele az amerikai filmekbe és mi nem. A szabályzat többek között betiltotta a „szexuális perverzióra való bármilyen utalást”.
És persze szexuális perverziónak számított bármi, ami nem volt heteroszexuális.A cenzúra-szabályok alapján az LMBTQ+ karakterek ábrázolása csak addig volt lehetséges, amíg ezt a tulajdonságukat külön nem említették. Vagy ha mégis, akkor a karaktert a végén legyőzték, és „bűneit” megbüntették. Persze LMBTQ-emberek az 1940/50/60-as években is léteztek, és a filmkészítők időnként vászonra is akarták őket vinni. Mit tehettek hát? Rászoktak, hogy a karakter szexuális irányultságát modorosság, divat és beszéd segítségével fejezzék ki. Sőt, mivel a melegség abban az időben az erkölcstelenséghez kapcsolódott, ezért gyakorivá vált, hogy ők testesítették meg a gonoszt, amelyet a főhősöknek le kell győzniük.
A főgonoszok melegnek kódolása oda vezetett (kritikusabb felfogásúak szerint kifejezetten azt a célt szolgálta), hogy pszichológiai összefüggést teremtsen az emberek (különösen a gyermekek) fejében a „meleg” és a „gonosz” között.A Disney klasszikus korszakában folyamatosan melegnek kódolást alkalmaztak. Sőt, ezt nem is titkolták.
A Kis hableányban Ursulát egy igazi, valóban létező drag queen-ről rajzolták meg. (A drag queen-ek olyan férfi előadók, akik női ruhában lépnek fel. A közelmúltból Conchita Wurst juthat eszünkbe, de ez egy régóta létező művészeti ág.) A szóban forgó transzvesztita előadó neve Divine. Ursula szemöldöke és sminkjei szándékosa hasonlítanak Divine-éira, a viselkedése pedig nagyon is szexuális jellegű, sőt a hangja is mély és férfias.
A melegnek kódolás a férfi főgonoszok esetében még nyilvánvalóbb, megteremtve a „lányos gazember” kliséjét. Az olyan karakterek, mint Hades, Jafar, Zordon, Hook kapitány és János király mind ebbe a toposzba tartoznak.
Ratcliffe kormányzó a Pocahontasból is egy jó példa. Nagyon hiú, szalagokat visel a hajában, megszállottja az aranynak és a csillogásnak, és utálja a fizikai munkát. Még rózsaszínt is visel!A melegnek kódolás még nyilvánvalóbbá válik, ha összehasonlítjuk a hősöket a gonoszokkal. Tegyük egymás mellé Ursulát és Arielt. Vagy Demónát és Hajnal hercegnőt/Csipkerózsikát. Vagy Ratcliffe kormányzót és John Smith-t. Vagy Hadészt és Herculest... Vagy Aladdint és Jafart!
Láthatjuk, hogy a férfihősök abszolút férfiasak (hagyományos elvárások szerint), a hősnők pedig szépek, szelídek és kedvesek. A férfi főgonoszok viszont nőiesek és affektálósak, a nők pedig férfiasak (például túl önállóak) és körmönfontak.
Nem az a kérdés, hogy a felsorolt karakterek melegek-e vagy sem. A probléma az, hogy ezek a filmek kigúnyolják azokat a karaktereket, akik nem felelnek meg a szokásos nemi normáknak.
A gyermekfilmek, különösen azok, amelyek olyan népszerűek, mint a Disney, a gyermekek tanítására szolgálnak. Hangsúlyozzák, mi a jó és a rossz, és milyen magatartás erkölcsös vagy erkölcstelen. Az a tény, hogy a Disney-filmek túl gyakran a főgonoszokat ábrázolják az LMBTQIA+ közösséghez kapcsolódó sztereotípiák szerint, elősegíti a gyűlöletet és az ellenérzést mindennel szemben, amely nem felel meg a heteroszexuális nemi normáknak.
És igen, a melegek időnként tényleg gonosz emberek, ugyanúgy, mint a heterók. A meleg kódolású főhősök hiánya azonban önmagában is nagyon problematikussá teszi a helyzetet. Míg a heterók lehetnek jók és rosszak is, a meleg kódolású karakterek MINDIG gonoszak. Ez a probléma, ez a MINDIG – és nem az, hogy néha a gonosz szerepét osztják rájuk.Persze nem minden Disney-főgonoszt ábrázoltak meleg kódolással a klasszikus mesékben sem. Igaz ugyan, hogy az olyan női főgonoszok, mint Szörnyella de Frász vagy Demóna tipikusan túl önállóak, túl törtetőek és túl kevéssé szelídek/kedvesek (főleg a velük párhuzamba állított hősnővel összehasonlítva), ennyiből azt a következtetést levonni, hogy ők egyértelműen leszbikusnak lennének kódolva, azért talán túlzás lenne. Ami viszont egyértelmű, hogy a jelenség a férfi főgonoszok esetén tényleg létezik.
Ami a modern Disney-filmeket illeti, manapság már változott némiképp a helyzet. Például a Jégvarázs főhősét, Elzát sokak szerint leszbikus karakterként is fel lehet fogni (bár ez kimondva sajnos sosem lett). Az olyan történeteket, mint a Mulán (amiben a nemi tranzíció folyamata is megjelenik, ami egy tipikus tapasztalata az LMBTQ betűszó T betűjének, vagyis a transznemű embereknek), kifejezetten széles körben szeretik, és nagyon előremutatónak tartják az LMBTQ+ emberek is. Lehet tehát rá számítani, hogy amint a világ egyre elfogadóbbá válik az LMBTQ+ emberekkel, a rajzfilmekbe is annál vegyesebb hátterű karakterek fognak bekerülni.
Sőt az is tény, hogy a fent felsorolt klasszikus Disney-főgonoszok mint karakterek kifejezetten eredetiek és izgalmasak. Rengeteg Disney-rajongó kedveli őket. (Mi is, itt a SzabadNem szerkesztőségben!) Igazából a korabeli LMBTQIA+ közösség is elfogadta ezeket a karaktereket. Még hálásak is voltak értük, mert láthatóságot adott a közösségnek (még ha főgonosz formájában is).
Érdekes adalék, hogy Howard Ashman, a Kis hableány forgatókönyvírója nyíltan meleg volt.
Nem olyan nagy probléma, hogy egyes karakterek meleg kódolásúak, bár manapság itt az ideje, hogy néhányukat nemcsak kinézetben, hanem ténylegesen, KIMONDVA IS meleggé tegyék. Az egyetlen probléma akkor merül fel, mikor csak a főgonoszok vannak meleg módon kódolva (ahogy a klasszikus Disney-filmekben), mivel ez fenntartja a homoszexualitás és az erkölcstelenség közötti felfogásbeli kapcsolatot.
Szeressük továbbra is a már létező, klasszikus Disney-főgonoszokat azért, mert egykoron képviseletet adtak az LMBTQIA+ közösségnek. De lépjünk túl ezen a gyakorlaton, és követeljük a Disney-től, hogy hozzanak létre végre néhány igazi LGTBQIA+ főhőst is!
