"Nem érzem magam hátrányban a randizáskor"

A Prizma Közösséggel készített, nem várt helyeken jól sikerült transz előbújásokat bemutató sorozatunkban ezúttal többek között egy falusi szalagavatóra látogatunk el. 

VB: Beszélnél a családodról, milyen közegből jössz? 

S: Nagyon támogató család áll mögöttem, szerencsésnek mondhatom magamat ebből a szempontból: egyáltalán nem féltem attól, hogy kitagadnának a transzneműségem miatt. Kifejezetten családcentrikusan lettem nevelve. 

Édesanyám ágáról Somogy megyei, édesapáméról budapesti vagyok, most egy Pest megyei faluban élünk.  Éveken keresztül hatan laktunk, szüleim és mi, négyen testvérek. Nővérem néhány éve összeköltözött a férjével, bátyám már lassan 10 éve kollégista, úgyhogy leginkább húgommal voltam egy légtérben. Az anyai nagyszüleimre nem mondanám, hogy maradiak vagy elutasítóak lennének az LMBTQ+-témával kapcsolatban, hanem csak simán generációs különbség ez. Nem találkoztak előttem transznemű emberrel. 

Amikor kicsi voltam és a nyarakat náluk töltöttem, akkor nagypapám mindig engedte, hogy barkácsoljak valamit mellette vagy segítsek neki, nagymamámnak pedig leginkább a főzésnél dolgoztam a keze alá. Szerencsére ők sem erőltették a lányos dolgokat, így nem volt probléma soha abból, ha napokig a papám műhelyében voltam. 

VB: Mikor, hogyan fogalmazódott meg benned, hogy transznemű vagy? Milyen kép élt benned ekkor a transzneműségről? 

S: A gondolat körülbelül 16 évesen, 2017-ben merült fel bennem. Így, visszatekintve, voltak már „jelei” óvodáskoromban is, de akkor nem gondoltam arra, hogy ez jelent bármit is. 13-14 évesen kerültem bele az LMBTQ+-közösségbe egy videós által, a transznemű emberekről volt már ekkor fogalmam, de csak úgy nagyjából. (Előtte a „transzi", „travi" kifejezésekkel negatív kontextusban találkoztam.) A következő 2-3 évben jobban megismertem a transz közösséget, belemerültem a cikkek, élettörténetek olvasásába, ha volt új fogalom, akkor annak utána néztem, kerestem a szocmédia felületeken a transznemű aktivistákat, tartalomkészítőket, szóval érdekelt a téma. A saját magam megértésnek folyamata egy nyári napon, a fodrásznál indult be, aki rövid lányosra vágta a hajam, pedig én fiúsat akartam. Ezen elkezdtem komolyabban gondolkodni. Decemberre biztos voltam abban, hogy transznemű férfi vagyok és férfiként szeretnék élni. 

VB: Mikor bújtál elő  a szüleidnek? Mit tudtak ők ekkor a transzneműségről? Hogyan fogadták? 

S: Nemrég tudtam meg, hogy a szüleim nem tudtak rám rendes kislányként tekinteni kb. 2-3 éves korom óta. Amint képes voltam kifejezni, hogy mit szeretnék és mit nem, onnantól nem hordtam szoknyát, masnit, nem akartam babázni, nem vonzottak a lányos tevékenységek. Leginkább fiúbarátaim voltak óvodától kezdve, velük játszottam, bandáztam. Szüleimnek szalagavatóm előtt pár héttel mondtam el (2019. november). Sejtették, igazából ők kérdeztek rá. Édesanyám elsírta magát, édesapám percekig csendben volt, aztán elsütött valami béna (szó)viccet. A humor jellemző a családunkra, nem tudok emiatt haragudni rá, valószínűleg én is hasonlóan reagáltam volna az ő helyében. 

Mindketten nagyon sokat fejlődtek az idő múlásával, édesapám az egyik legnagyobb támogatómmá vált, a születésnapomra a sajátjával egyező nyakláncot kaptam tőle ajándékba.  Édesanyám egy kicsit lassabban dolgozta fel és nyílt meg a témával kapcsolatban, de az elmúlt időszakban egyre könnyebben tudunk beszélgetni, aminek nagyon örülök és büszke vagyok rá.  Nemsokára sor kerül a mellkasműtétemre és elmondhatom, hogy teljesen mellettem állnak és támogatnak mindenben. 

VB: És a közeli barátaid? A tágabb környezeted? Iskolatársak, szomszédok? 

S: A legjobb barátomnak már a legelején elmondtam, hogy miken gondolkozom, ő nagyon támogató volt, nem erőltetett semmit sem, hagyott időt, hogy kiforrjon bennem rendesen. A többi barátomnak viszonylag később mondtam el, olyan december környékén, amikor már kialakult egy kép bennem a későbbi énemről. Mindenki jól fogadta. 

A nagyobb család is meglepően jól reagált, nekik 2020 márciusában mondtam el, mostanra nagyszüleim részéről van néha egy-két névbotlás, keresztszüleim is a keresztfiúknak hívnak. Igazából itt sem volt semmiféle negatív visszajelzés, csak idő kellett mindenkinek. A gimnáziumban az utolsó évben bújtam elő hivatalosan, nyilván a barátaim már tudták ekkor bő egy éve. Az osztályfőnököm is támogatóan állt a helyzethez, tablófotózáskor megkérdeztem őt, hogy probléma lenne-e, ha öltönyben fotózkodnék, azt válaszolta, hogy részéről semmi akadálya, ha valami baj van, akkor számíthatok rá. De nem volt, ahogy szalagavatón sem, amikor öltönyben jelentem meg. Vele is hatalmas szerencsém volt. 

A szomszédaink nagy része nem tudja, hogy transznemű vagyok, mivel nagyjából másfél éve költöztünk. Egy közelebbi szomszéd tudja, kezet fog velem, ahogy férfiakkal szokás, de ennyi, őt sem érdekli. 

VB: Kellett-e konfliktusokat vállalniuk miattad? Ha igen, akkor hogy csinálták? 

S: Nem tudok arról, hogy bármi gondjuk lett volna. 

VB: Transz fiú vagy, aki heteró lányokkal randizik. Milyen tapasztalataid vannak? 

S: A randizás nekem jobban ment élőben, mint online, ugyanis a lányok nagy része visszakozik, amint megtudja, hogy alacsony vagyok. Ami persze nem baj, hiszen preferálnak valamit, én pedig pont nem vagyok olyan. Élőben azért könnyebb, mert nem feltétlen figyelnek az első perc után arra, hogy esetleg alacsonyabb vagyok náluk. Más „negatívumot” nem tapasztaltam, valószínűleg mivel mindig hamar előbújtam a másik félnek, így akinek nem tetszett, az le tudott lépni, de ez sem történt meg sokszor. Akikkel beszélgettem, lányok többsége már hallott a transzneműségről, így csak néhány fogalmat kellett tisztáznom; természetesen a keresztnevemen hívtak, hiszen úgy ismertek meg; volt, aki meglepődött azon, hogy most már ismer transznemű embert; volt, akinek miután elmagyaráztam, azt mondta, hogy ő ezt így nem szeretné és akkor el is váltunk, de ő is teljesen normálisan kezelte. 

A mostani barátnőm számára is előbb vagyok férfi, mint transznemű, az ő támogatása is nagyon jó hatással van az önbizalmamra és egész egyszerűen rám is. Visszajelzések alapján helyesnek, szép mosolyúnak és jó humorúnak tartanak a lányok, a megjelenésemet vonzónak és igényesnek találják egészében. Viselkedésemet tekintően megkaptam már például azt is, hogy mennyivel figyelmesebb vagyok, mint az eddigi (feltehetően cisznemű) srácok. Úgy gondolom, hogy nem kellett más vagy magasabb elvárásokat „teljesítenem”, mint a többi (cisz) fiúnak.

VB: A köztudatban létezik egy olyan sztereotípia a transznemű emberekről, hogy hátrányba vannak a ciszneműekkel szemben, például a párkapcsolatok terén. Neked mi a véleményed erről? 

S: A „hátrány” kifejezést sokan a nemi szervekre gondolva használják, holott személy szerint a pénisz hiányára – ami egyébként pótolható – egyáltalán nem tekintek így. A „hátránnyal” arra célozhatnak az emberek még, hogy a transzneműek először annak a nemnek viselkedési formáit sajátítják el, amelyikbe nevelték őket. Ezt megint nem gondolom hátránynak. 

Sőt, mivel transzneműként muszáj megismernünk magunkat az előbújáshoz, így véleményem szerint néha még előnyhöz is jutunk, mert az így megszerzett önismeret olyan érzelmi intelligenciát is eredményez, ami a kapcsolatainkban fontos segítség mind önmagunk, mind a partnerünk számára.Kisebbségiként (sajnos) nagyon sok lelki támadást, bántást kapunk, amit nyilván nem akarunk tovább adni, szóval tudatosan próbáljuk elkerülni azt, hogy a másikat megbántsuk. Természetesen a ciszneműek is képesek erre, csak őket nem feltétlenül éri a (külső vagy belső) kényszer, hogy mélyre ássanak magukban. Ide illőnek érzem azt a gondolatot is, hogy a nők vonzónak találják a magabiztosságot, hogy például a pasijának nem azon múlik a férfiassága, hogy kifessék a körmét vagy házi munkát kell végeznie. Transzneműként törekedek arra, hogy úgy legyek férfi, hogy közben ezt a toxikus (és törékeny) maszkulinitást egyáltalán ne alakítsam ki a személyiségemben.

VB: Mit gondolsz a passingról / blendingről, mennyire fontos neked? 

S: A passing fontos nekem, a stealth, vagyis hogy a környezetem ne is tudjon a transz voltomról, már kevésbé. Szeretném, ha az emberek többsége férfinak látna engem, de közben nem akarok teljes mértékben azonosulni velük. Mondok egy példát arra, hogy mire gondolok: Este sétálok az utcán, meglátok magam előtt egy lányt, ahogy egy (láthatólag) számára ismeretlen srác zaklatja őt. A lány nem fog bízni bennem, amikor segíteni szeretnék neki, mivel csak egy másik srácot lát, aki szerinte ugyanúgy zaklathatja. Míg egy lány segítségét szemrebbenés nélkül elfogadná. (Ami egyáltalán nem az ő hibája, hanem a férfiaké, akik miatt érzik azt a nők, hogy nincsenek biztonságban egy idegen férfi mellett.)

VB: Mit gondolsz, min múlik a környezeted jó fogadtatása? 

S: Az, hogy ilyen jól fogadták, leginkább rajtuk múlt, hogy ők mennyire hajlandóak átértékelni bizonyos dolgokat, mennyire fontos számukra például, hogy boldog legyek.Ezt a közelebbi családi, ismeretségi körömre értem. Általánosságban pedig az, hogy én mennyire vagyok magabiztos, milyen jól „adom el” magamat.Nekem extrán határozottnak és higgadtnak kell lennem ahhoz, hogy elhiggyék, hogy tudom mi a jó nekem. Ezen túl egy kis magyarázat kell, és hogy elmondjam, hogy mit szeretnék (pl. névhasználat).

VB: Tudjuk, hogy bőven, bőven vannak olyan transz tapasztalatok, amik sokkal rosszabbak a tiédnél. Nekem is többen mondták, hogy emiatt inkább nem kéne beszélni a jó esetekről. Te miért vállaltad ezt az interjút? 

S: Én féltem az elején előbújni, mivel rengeteg rossz tapasztalatot olvastam az interneten. Szerintem azért fontos megmutatni a jól sikerült coming outokat is, hogy a még rejtőzködő transzok a jobb történeteket is lássák vagy legalább tudják azt, hogy az idő tényleg segít az elfogadásban is. Szeretném, hogy a jót is meghallják az emberek, transzok, ciszneműek egyaránt, mert ez az utánam következő transzoknak bátorítás lehet, a ciszneműeknek pedig példa, hogy így is lehet kezelni ezt a helyzetet. 

www.szabadnem.444.hu/Vay Blanka