Nehéz lesz örökbefogadni homoszexuálisoknak – Székely Zsuzsanna a Mandinernek
Mi változik azzal, hogy belevették az Alaptörvénybe „az anya nő, az apa férfi” kitételt? Hány gyermek szülei azonos nemű párok ma Magyarországon? A hetero- és a homoszexuálisok örökbefogadási lehetőségeiről kérdeztük Székely Zsuzsanna pszichológust. Interjúnk.
Székely Zsuzsanna pszichológus, gyermekvédelmi–örökbefogadási szakember. Négy évtizeden keresztül dolgozott a gyermekvédelemben. Szakterülete többek között a nevelőszülők kiválasztása, az örökbefogadók alkalmasságának vizsgálata, illetve azok felkészítése volt. Egyik alapítója és jelenlegi elnöke az 1993-ban, az örökbefogadó családok érdekében elsőként alakult civil szervezetnek, a Mózeskosár Egyesületnek. 2016-ban Pro Caritate díjat kapott kiemelkedő munkája elismeréseként.
„Az anya nő, az apa férfi” – biológiailag megkérdőjelezhetetlen állítás. Pszichológusként tart ebben a megfogalmazásban kivetnivalót?
Nem, de ez olyan kézenfekvő, hogy nehéz megérteni, miért kell ezzel a politikának is foglalkoznia a biológia tudománya mellett.
Több nyugati országban ezek a fogalmak gumifogalmakká váltak: anya lehet férfi, apa lehet nő is. A nemek és a nemi szerepek összezavarodása (az előbbi újabb, a másik már régi folyamat) milyen hatással van a gyermek személyiségfejlődésére?
Nem tudom, hogy „gumifogalmakká váltak-e”, de én még nem hallottam ilyen anyakönyvi megoldásról Magyarországon. Az első felvetésére, a „nemek összezavarodására” vonatkozó kutatási eredményeket nem ismerek.
Svédországban például 2015-ben egy bíróság úgy ítélt, hogy egy gyermeket szülő transzszexuális férfi a születési anyakönyvi kivonatban „apaként”, választott férfi nevén – tehát nem születési, hanem választott nemén – kerüljön bejegyzésre. Kaliforniában 2016 óta a születési bizonyítványokban nem határozzák meg „apaként” és „anyaként” a szülőket, hanem a gender-semleges „szülő” kitétel szerepel a nevük mellett. Ez nem okoz zavart a gyermek lelkében?
A svéd példájával kapcsolatban azt gondolom, hogy a svéd szakembereknek kell megtalálni erre a megoldást, és a lehetséges válaszokat is a gyerekek számára. Az anyakönyvezés szabályai meg nem tartoznak a pszichológia tárgykörébe. Az pedig nem hazugság, hogy az anya és az apa is szülő. Eddig is használtuk, használjuk ezt a megnevezést. Az ilyen módon való anyakönyvezés mellett azért még anya maradhat az anya, és apa maradhat az apa továbbra is a gyermekek lelkében, tudatában. Általam ugyan kevéssé ismert, egyes amerikai kutatások szerint nem zavarja meg a gyermekek személyiségfejlődését, ha azonos nemű szülőpár neveli őket. Ezeknek a gyerekeknek inkább a környezet viszonyulásából adódnak nehézségeik, ami miatt szorongóbbakká válhatnak.
Az azonos nemű szülőknek a gyermek szexuális irányultságát befolyásoló hatását sem láttam még kimutatva semmilyen tanulmányban.
Az általam ismert homoszexuálisok egyébként mind heteroszexuális szülők mellett nevelkedtek. Nem tanulták el tőlük az ő szexuális orientációjukat, nem azonosultak vele. Az viszont nyilván összezavarná a gyermek gondolkodását, a világ működésének a megértését, ha a környezetében női attribútumokkal rendelkező nőket neveznek anyának a társai, neki meg – kvázi kivételként – egy férfiként mellette élő szülőt kell anyának tekintenie és szólítania.
Milyen néven nevezik azonos nemű szüleiket a gyerekek Magyarországon?
Nálunk, Magyarországon, az azonos nemű párok által nevelt gyermek fejében általában két anya, vagy két apa szokott lenni: anya és anyu, vagy apa és apu.
A különböző mozaikcsaládokban meg akár két anyja és két apja is lehet egyes gyerekeknek. Ilyen helyzetben vannak például az elvált, és újraházasodott szülők gyereke, akinek ekképp van egy vér szerinti apja, a „vasárnapi” apuka, és van egy „mostoha” apja, akivel meg egy családban él kis korától, ezért őt is apának szólítja. És ez a kettősség ezekben a családokban sem zavarja össze a gyerekek nemi identitásának rögzülését kisgyermekkorban.
Az Alaptörvény L) cikk (1) bekezdése már korábban is egy férfi és egy nő életközösségének tartotta fenn a házasság intézményét, és a családfogalmat is részben erre a házasságra építette. Még egyszer, a tisztázás végett: van különbség a hetero-, illetve a homoszexuális párok által nevelt gyermekek fejlődése között?
A gyermek számára a családot a vér szerinti szülő és/vagy a szülői szerepet, a gyermekért felelősséget vállalók jelentik
(a mostohák, a nagyszülők, az örökbefogadók, az egyedülálló szülők, az özvegyek, vagy akár az azonos nemű párok), akik elfogadják, szeretik és gondoskodnak róla. Aki gyermekként nem egy nő és egy férfi házasságán alapuló családban él, hanem a fentebb felsorolt valamelyik felállásban, akkor az a gyerek érezze úgy, hogy neki nincs is családja? Ez nemcsak ezen felnőttek, hanem – ami ennél ártalmasabb – ezen gyermekek kirekesztése, negatív megkülönböztetése is lenne.
Az örökbefogadás intézményénél mégis a házaspárok a preferált örökbefogadók. A törvény betűje miatt csupán, vagy a pszichológiai-gyámhatósági tapasztalat is az, hogy a gyermeknek lehetőleg szüksége van az apa-, illetve az anyaképre?
Lehetőség szerint igen, de ez nemcsak az örökbefogadásban, hanem sok más élethelyzetben sem mindig valósulhat meg (például: özvegy szülők, lányanyák, válás miatt egyszülőssé vált családok,... stb.). A hazai örökbefogadó házaspárok nem minden örökbe adható gyermeket fogadnak el, illetve nem minden gyermeknek megfelelő egy házaspár. Őket szokták az alkalmassági határozattal rendelkező egyedülállóknak örökbe adni – a gyermekek törvénybe iktatott családi neveléshez fűződő joga alapján –, hogy ne maradjanak „állami gondozottak”, „zacisok”, „intézetisek”. Mert ott aztán semmilyen szülői mintát nem láthatnak egész gyermekkorukon át.
Igaz tehát az, hogy a homoszexuális személyeknek leginkább csak olyan gyerekek örökbefogadására van esélyük, akiket a heteroszexuális párok vagy egyedülállók valamilyen okból előzőleg nem választottak?
Az eddig hatályos szabályozás szerint a homoszexuális párok párként nem, csak egyik tagja egyedülállóként fogadhat örökbe.
Az elbírálás is ennek mentén zajlik, a törvényi előírásoknak megfelelően. Vagyis, elsősorban az alkalmassági határozattal rendelkező házaspárok között keressük a gyermek számára legmegfelelőbb, elfogadó szülőt. Utána következhetnek az egyedülállók, akik között – vagy nyíltan vállalva, vagy látensen – lehetnek eltérő szexuális orientációjú szülőjelöltek is.
Úgy tudom, ez a rendszer kijátszható volt: például egy magát egyedülállónak valló leszbikus hölgy örökbe fogadhatott, a környezettanulmány nem feltétlenül mutatta ki, hogy van-e élettársa; a gyerek tehát papíron egy anyával él, a gyakorlatban akár két nővel is.
Korábban sem kijátszásról volt szó, hanem a szexuális orientáció nem képezte az alkalmasság tárgyát.
Sokan azt állítják, hogy a rendszer igazából az elmúlt másfél évben, az igazságügyi tárca tavalyi állásfoglalásának köszönhetően vált transzparensebbé – ennek hatására a jelentkezők nyíltabban vállalhatták szexuális orientációjukat. Így történt?
A transzparencia már másfél évtizede kezdett erősödni.
Az igazságügyi tárca ominózus állásfoglalásában – a Háttér Társaságnak küldött tavaly májusi levelében – ez áll: “az örökbefogadás előtti eljárás lefolytatásának célja annak megállapítása, hogy az örökbefogadó személyisége és körülményei alapján alkalmas-e gyermek örökbefogadására. A szexuális irányultság és nemi identitás nem kizáró körülmény.” Az Alaptörvény módosításával ez az elv már nem lesz érvényes?
Erre a politikusok tudnának válaszolni. Ezt az állásfoglalást eddig még nem vonta vissza a kormány. Egyébként pedig bármelyik heteroszexuálisként megjelenő házaspár esetében is látensen fennállhat a szexuális orientáció mássága.
Az alkotmánymódosítás szövege alapján ön is úgy látja, hogy ezzel teljesen elzáródik az út, hogy homoszexuális emberek gyermeket fogadhassanak örökbe?
A legújabb törvényjavaslat az újonnan jelentkező egyedülállók számára szinte teljesen lehetetlenné teszi az örökbefogadást
azzal, hogy egy egyedülálló csak különleges méltányosság esetén, miniszteri engedéllyel válhat alkalmassá az örökbefogadásra. Mivel a homoszexuálisok is egyedülálló jelentkezőnek számítanak, ez az „ellehetetlenítés” rájuk is vonatkozik.
Ahogy említette, azonos nemű párok eddig sem fogadhattak örökbe, egyedülállóként azonban egy leszbikus hölgy vagy egy homoszexuális férfi megtehette. Évente megközelítőleg hány ilyen eset volt?
A hazai LMBTQ szervezetek szerint kevesebb, mint húsz, örökbefogadott gyermeket nevelő azonos nemű pár van az országban. És ezen örökbefogadásoknak csak töredéke jött létre az utóbbi egy-két évben.
Előbb ön is utalt arra, amivel más szakemberek is gyakran érvelnek, hogy egy gyermeknek jobb helye van egy azonos nemű párnál, mint a gyermekvédelmi rendszerben. Ugyanakkor ezeket a gyermekeket egyrészt vér szerinti szüleik elhagyták, másrészt befogadó szüleik „mássága” miatt folyamatos elutasításban lehet részük. Hány másságot bír el egy gyermek lelke?
„Intézetisnek”, „zacisnak” – ahogy a gyerekek mondják – lenni, vagy örökre az maradni ennél sokkal rosszabb másság és hátrány. Ez ugyanis az előítéletek mellett még azt is üzeni a gyereknek, hogy „nem kellettem senkinek”. Az azonos nemű szülők által nevelt gyermekeket érő diszkriminációt, előítéletet, a környezet negatív viszonyulását viszont nekünk, gyermekvédelmi szakembereknek, pszichológusoknak, a médiának, az oktatásnak, a nevelésnek, a politika szereplőinek együtt kellene csökkenteniük, megváltoztatniuk. Ha már itt tartunk, nem kevés egyedülálló, vagy élettársi kapcsolatban élő nevelőszülő is van a különböző nevelőszülői hálózatokban, akiknek szintén nem ismerjük, nem vizsgáljuk a szexuális orientációját. Én is több, a feladatát évek óta nagyszerűen teljesítő, több gyermeket felnevelő egyedülálló nevelőszülőt ismerek, ahogy sok, a gyermekét szintén sikeresen felnevelő egyedülálló örökbefogadóval is rendszeresen találkozom a Mózeskosár Egyesületben.
Nevelőszülő lehet egyedülálló, élettársi kapcsolatban élő, vagy ez alapján akár meleg is. Örökbefogadó miért nem?
Ha elfogadjuk, hogy a szülő eltérő szexuális orientációja ártalmas a gyermek személyiségére, akkor el lehet odáig jutni, hogy a homoszexuális emberektől elvesszük a vér szerinti gyermekük feletti szülői felügyeleti jogot is, nehogy ártsanak ezzel a gyereküknek.
Van egy másik fontos szempont is: az azonos nemű párok által nevelt gyermek abban a miliőben nő fel, ahol természetes, hogy a nemi identitás választható. Sok pszichológus véleménye szerint azonban az ezzel való szembesülés a kisgyermekkorban nehezen elhordozható teher, akkor a gyermek saját nemi identitásának rögzítése lenne a feladat.
Tapasztalataim szerint sem a heteroszexuális, sem a homoszexuális, vagy transzszexuális szülők szexuális irányultságával és egyéb szexuális viselkedésével sem foglalkoznak még a „saját nemi identitás (tudati) rögzítése” (3-6 év között) korában a kisgyermekek. Viszont a környezeti elvárásoknak, tükrözésnek (hogy annak fogadnak-e el minket, amik vagyunk, ahogy viselkedünk; hogy hogyan minősítenek bennünket), nagy szerepük van már ebben a korban is abban, hogy miként éljük meg nemi identitásunkat: érezzük-e/érezhetjük-e magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ha nem, önértékelésünk, önelfogadásunk sérül, identitásunkban elbizonytalanodunk. Egyébként meg heteroszexuális szülők gyermekei is nevelkedhetnek adott esetben maszkulin anya és feminin apa mellett,
akik a nemi „szerepcsere” ellenére kiegyensúlyozott párkapcsolatban élnek. Ez sem zavarja össze a gyermek nemi identitását, ha szülők a tükröző szerepüket egyébként jól tudják betölteni. Sokszínű a világ, neki ez jutott, ettől nem válik senki mássá.
Az Alaptörvény új kiegészítése az emberi méltósághoz kapcsolódó kérdésnek fogja fel a gyermeknek a „születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát”, illetve azt is, hogy védelmet kapjon a „testi-lelki integritása ellen ható szellemi vagy biológiai beavatkozásokkal szemben”. Nagyon fontos kérdés, hogy egy gyermek ezen jogát csorbíthatja-e bárki, akár a saját szülei is? Garantálható-e, hogy egy gyermeket „békén hagyjanak”, míg felnő; nagykorúsága előtt ne késztessék kívülről identitás-kérdések megoldására?
A nemváltó beavatkozásról, műtétről azt gondolom, hogy csak az egyénnek magának, és minimum csak nagykorúként, valamint több szakma szakértőjének a bevonásával, segítő kísérésével szabadna döntenie. Az egyik, könnyen elfogadható indokom, hogy adódhatnak tévedések, és megbánások is, viszont ezek az invazív beavatkozások kétesen visszafordítható identitásváltozást vonnak maguk után.
Látni, hogy az alkotmány-módosítás ügye vitát váltott ki szakmai körökben is, legfőképpen arra panaszkodnak, hogy ismét elmaradt az előzetes szakmai konzultáció. Orvosolható még ez? A jogszabályi változás milyen zavarokat okozhat az örökbefogadási rendszerben?
Én úgy látom, hogy a törvényi változásokkal szembeni ellenérvek a szakmában legfőképp szakmai alapúak. A gyakorlatban dolgozó gyermekvédelmi szakemberek joggal érzik úgy, hogy a fejük felett, szakmai konzultáció és a gyakorlati nehézségek több szempontú feltárása nélkül, a tartalmat és az iránymutatást hónapról hónapra változtatva adnak be munkájukkal kapcsolatos törvényi javaslatokat a politikusok.
Akik egyedülállóként évek óta sorban állva várnak örökbe fogadható gyermekre, nem csoda, ha elveszítik a szakemberekbe vetett bizalmukat, és most még reménytelenebbnek élik meg a helyzetüket. Már a módosító javaslat megjelenése óta eltelt pár napban is beszéltem olyan örökbefogadásra váró egyedülállóval, aki azon gondolkozik, hogyan lehetne kijátszani a rendszert. Nem hiszem, hogy a titkolódzással, hazudozással, elhallgatással, félrevezetéssel kikövezett folyamat megfelelő irányba vinné az örökbefogadásra váró gyermekek sorsának jövőbeli rendezését. Hogy mi lesz a jövőben az olyan gyerekekkel, akik eddig egyedülálló szülők mellett találtak családra? Bent maradhatnak a gyermekvédelmi szakellátásban nagykorúságukig, ami – tudjuk – senkinek nem jó, vagy ők is elkerülhetnek külföldre örökbefogadó családokba. Ez jobb lesz, amikor már most is évi kétszáznál több gyermeket adunk külföldre örökbe?
Nagyságrendileg egyébként sokkal több gyermek van a gyermekvédelmi rendszerben, mint ahány örökbefogadó jelentkezik? Mik a körülbelüli számok?
A gyermekvédelmi szakellátásban 20-23 ezer gyermek nevelkedik, de adott időpillanatban jogilag csak kis részük – nagyságrendileg három ezer gyermek – örökbe adható. Életkoruk, testi-lelki állapotuk miatt azonban egy részük egyáltalán nem helyezhető el családba. 2019 végén 3186 alkalmassági határozattal rendelkező örökbefogadó várt gyermekre.
Sokan olyan gyermek is van, akik bár családba illeszthetők lennének, de nem találunk számukra alkalmas, elfogadó, örökbefogadó házaspárt és olykor egyedülállót sem. Ők kerülnek a gyermekek nemzetközi örökbe adási listájára, koruk, egészségi állapotuk, bőrük színe, vagy egyéb fejlődési problémáik miatt. A két éve bevezetett, 40 órás felkészítő tanfolyam érzékenyítő tematikája ezen a téren nagyon előremutató volt, és sikeresnek is bizonyult. Sajnálatos, hogy ma már ez sem kötelező a tavaszi törvénymódosításnak köszönhetően.
Melyek a jelenlegi gyermekvédelmi rendszerben tapasztalható legnagyobb problémák?
Az erre a kérdésre adható válasz hosszú kifejtést igényelne, és fontos is lenne ezzel foglalkozni a szakmai vezetés szintjén is. Az biztos, hogy a gyermekvédelemben nem az örökbefogadás területe az, ahol a gyermekek szempontjából a legsúlyosabbak a problémák és hiányosságok. Itt most csak három dolgot emelnék ki: a pénz–, és ezzel összefüggésben a szakemberhiány, főleg a gyermekotthonokban, illetve az ottani áldatlan állapotok, amelyekről sokat olvasni, hallani a médiában is.
