A melegek lehetnek az új migránsok

Az utóbbi időben sokasodnak a politikai balhék a szexuális kisebbségek kérdése körül. A nemzetközi trendekből és a legutóbbi lengyel választás tapasztalatából kiindulva lehet, hogy ez nem egy véletlenszerű fellángolás, hanem 2022 felvezetését látjuk, és ez lesz a kampány egyik központi témája. Ebben a cikkben ennek hátterét mutatjuk be.

Szivárványos zászló kitűzése, letépkedése. Könyvdarálás az egyik oldalon, protestvásárlás a másikon. Egymásnak ugró pszichológusok, aláírásgyűjtés pró és kontra. A nők elleni erőszak visszaszorítását célzó egyezmény politikai besározása. Nemváltoztatást ellehetetlenítő törvény, melegek pedofilozása.

Ha úgy érzi, lassan gender és LMBTQI folyik a csapból is, nincs egyedül ezzel: 

a nemi szerepek és szexuális kisebbségek témája a közéleti diskurzus középpontja felé araszol az utóbbi időben. Bár sokszor láttunk már olyat, hogy különböző pártok és csoportok politikai haszonszerzés céljából negatív irányból tematizálják ezeket a kérdéseket, több jel is arra utal, hogy ezúttal nem egy csak marginális szereplők által megtolt és pár hét alatt lecsengő sztoriról van szó.

A jobboldali populizmus világszerte gyümölcsözőnek találja ezt a terepet szavazatszerzéshez, legutóbb az éppen az orbáni politikához közel álló lengyel Jog és Igazságosság kampányában kapott kiemelt szerepet a szexuális kisebbségek elleni nyílt támadás. A 2022-es magyar országgyűlési választás egyre közelebb van, és a 2018-ban mindent vivő migráció után a Fidesznek szüksége lehet egy újabb „mi és ők” típusú szembeállításra. Erre a célra remekül felhasználhatók a „genderideológia” ernyője alá jobbról betuszkolt – egyébként rendkívül sokféle – világnézetek és társadalmi mozgalmak.

Sokasodnak a balhék
A mesekönyvdarálás és annak utóélete csak az egyike a nagy médiafigyelemmel kísért LMBTQI-ügyeknek, amelyek mentén durván polarizálódik a társadalom.

A meleg- és a gendertéma legújabb kori közéleti ralija Kövér László elhíresült mondásával kezdődött tavaly, amikor a házelnök azt fejtegette, a gyereket örökbe fogadni kívánó homoszexuális párok erkölcsi értelemben olyanok, mint a pedofilok. Alig telt el egy kis idő, és jött Boldog István fideszes képviselő nemzetközi szinten ismertté vált Coca-Cola-bojkottja, amiért a cég meleg párokat is szerepeltetett a plakátjain. 

Idén év elején a Varga Judit igazságügyi miniszter politikai hisztériának minősítette a párkapcsolati erőszak elleni Isztambuli Egyezményt, amelyet fideszes körökben „a genderideológia trójai falovaként” tartanak számon, és a kormánynak egy ideje már eszében sincs ratifikálni. A koronavírus első hullámának kellős közepén az keltett általános megütközést, hogy az Országgyűlés a transzneműeket ellehetetlenítő törvényt szavazott meg, mintha nem is lett volna fontosabb dolga az ország irányítóinak annál, hogy kiszúrjanak egy maximum pár ezer fős szexuális kisebbséggel. 

Nyáron a Pride támogatásaként ellenzéki polgármesterek közül többen kitűzték a hivatalukra a szivárványos zászlót, amit aztán a mi hazánkos Novák Előd és egy fradista csoport tagjai leszedtek – fideszes véleményvezérek nemhogy nem határolódtak el a dologtól, egyenesen sztárolták Novákot az akció után. Kormánypárti politikusok ennyire nem mentek messzire (bár jelzésértékű, hogy Kövér László botrányosnak minősítette Karácsony gesztusát), de szimbolikus szinten azért beemelődött a közéletbe egyfajta ellenzászló-programként egy eredetileg 2011-ben indított kezdeményezés: a hagyományos családmodellt, gyerekvállalást népszerűsítő Három Királyfi Három Királylány Mozgalom alapítója, Skrabski Fruzsina a „babazászló” kitűzésére buzdított. „A zászlót eredetileg akkor tesszük ki, ha gyerek születik, de most tegye ki mindenki, aki egyetért a céljainkkal!” – kérte a polgármestereket Skrabski, a gyerekszületés miatt érzett öröm kifejezésére szolgáló jelképet a Pride üzeneteinek ellenpontozására használva. A kezdeményezéséhez rögtön csatlakozott több fideszes polgármester, később Karácsony Gergely is megígérte, hogy szeptemberben kitűzi a babazászlót – a homofób apropó ellenére valószínűleg politikailag viszonylag kellemetlen lett volna abba a szerepbe kényszerülni, hogy „az ellenzéki főpolgármester nem örül a magyar kisbabák születésének”.

Ősszel aztán jött a kisebbségi és hátrányos helyzetű (többek között LMBTQ identitású) hősöket szerepeltető Meseország mindenkié körül kialakult botrány. 

A mi hazánkos Dúró Dóra ledarálta a könyv egy példányát, mert pártja szerint ez a magyar kultúra elleni támadás, a homoszexualitás propagandája gyerekeknek. Az a vélemény és ellenvélemény-cunami, ami ezután következett, még ezen a területen is ritka intenzitású volt, a jobboldali-keresztény hátterű petíciós platformon, a Citizengón aláírásgyűjtés indult a könyv ellen (a cikk írásakor közel 90 ezer névnél járt), a támogatók viszont elkezdték megrendelni maguknak, így októberre többezres példányszámú újranyomást ígért a kiadó. 

A konzervatív állásfoglalásairól ismert Bagdy Emőke pszichológus kifejtette, hogy a mesekönyv krízist okozhat a gyerekekben, mire ezer kollégája aláírásgyűjtéssel jelezte, hogy szerintük a könyv nem veszélyes,mire Bagdy Emőke mellett is indult egy petíció. Emberi jogi aktivisták felolvasást szerveztek a mesékből, aminek megtartása az utcán hangosan ordibáló szélsőjobboldali ellentüntetők miatt végül még online formában is nehézségekbe ütközött. Csepel polgármestere betiltotta a könyvet a kerületi óvodákban, Gulyás Gergely kancelláriaminiszter arról beszélt a kormányinfón, hogy felmerül a „kiskorúak veszélyeztetése” a könyvvel kapcsolatban.

A propaganda teljesen beleállt, de Orbán is felhozza
Közben nemcsak a konkrét események sokasodtak, de a közéleti diskurzus, a jobboldali nyilvánosság szintjén is kiemelt helyre kerül a gender- és LMBTQI-téma. Orbán Viktor már az Európai Néppárt megújításának szükségességéről értekező memorandumában a migrációval egy polcra emelte a kérdést: „Feladtuk az egy nő és egy férfi házasságára épülő családmodellt, és a genderideológia karjába hanyatlottunk. A gyerek születésének támogatása helyett a tömeges migrációban látjuk a megoldást a népesedési problémáinkra” – írta. Sőt, őszi politikai évadnyitó esszéjében is elővette a dolgot: „Az iskolák védjék meg a család eszményét és értékeit, és tartsák távol a kiskorúaktól a genderideológiát és a szivárványos propagandát.” A miniszterelnök a Meseország-balhé kapcsán egy interjúban azt is kifejtette: Magyarország toleránsak, türelmesek a homoszexuálisokkal, de „van egy vörös vonal, hagyják békén a gyerekeinket”.

És ez még csak a kérdés legmagasabb kormányzati szinten megjelenő tematizálása, ezen túl ott van még a propagandasajtó és a számtalan Fidesz-közeli szatellitszervezet világa. Az Origón, Pesti Srácokon, 888-on, a közmédiához tartozó Híradó.hu-n és társaikon 

rengeteget szerepeltetik a gender- és LMBTQI-témát negatív kontextusban, kulcsszavakra keresve látszik, hogy az utóbbi hónapokban sűrűsödnek a cikkek. 

A civil szervezetnek álcázott, valójában fideszes pénzekből működő Alapjogokért Központ rendszeresen állást foglal a témáról, sőt nemrég kiadták a Genderőrület című kiadványt, amit a Meseország mindenkié ellenkönyveként harangoztak be, és szokás szerint médiatámogatást is kaptak hozzá a köztévétől. 

A sorminta hosszan folytatható lenne, de a lényeg talán ennyiből is látszik: a magyar jobboldalon nagyot fut most a „genderideológia”, lassan a migráció szintjére zárkózik a démonizált jelenségek között. De miért ilyen népszerű céltáblák a nemi egyenlőségért vagy a szexuális kisebbségek jogaiért küzdő csoportok? Közel sem csak Magyarországot érintő trendről van szó, ami abból a szempontból is rokona a migránsozásnak, hogy politikai haszonélvezői bizonyos kisebbségi identitások és az „átlagos, normális” többség között zajló kulturális háború képét igyekeznek felfesteni – a tapasztalatok alapján elég sikeresen.

A jobboldal sikerre vitt egy baloldali fegyvert 
Az egész konfliktus gyökere nyugaton az 1960-as évek végéig nyúlik vissza, amikor a baloldali és liberális oldalon elkezdték felismerni, hogy a nagy közös célokért (szabadság, egyenlőség) folytatott küzdelemnek nem mindenki számára ugyanaz a tétje, a különféle etnikai, szexuális és egyéb kisebbségek tagjai gyakran teljesen más problémákkal szembesülnek a mindennapokban, mint a többségi társadalomhoz tartozók (még akkor is, ha makronézetből ugyanabba a politikai táborba sorolhatók). Tehát egy női, egy homoszexuális vagy egy fekete munkás problémái nem azonosak egy fehér férfi munkáséval még akkor sem, ha közben ugyanabban a gyárban dolgoznak, ezért érdemes odafigyelni a különböző eredetű hátrányok megkülönböztetésére, hangot adni a kisebbségi tapasztalatoknak. Ez fokozatosan elvezetett ahhoz, hogy a fókusz a legnagyobb közös osztó felől elvándorolt a partikuláris csoportérdekek, csoportidentitások irányába, és a következő évtizedek meghatározó társadalmi mozgalmai már nem annyira materiális vagy osztályalapon (ahogyan a klasszikus baloldali politikában volt szokás), hanem kulturális és identitásalapon szerveződtek. 

A kisebbségek már nem (vagy nem csak) egyenlő jogokat, de másságuk elismerését és tiszteletét is követelték, különösen mert a gyakorlatban nyilvánvalóvá vált, hogy a különféle szociális és szabadságjogok elméleti intézményesülése az ő hátrányos helyzetüket a gyakorlatban nem képes megszüntetni. 

Az identitáspolitika diadalmenetét aládúcolta, hogy a hagyományos baloldali pártok alól a nyolcvanas évekre fokozatosan kicsúszott a talaj: a klasszikus osztálypolitika kereteit lassan felmorzsolták a társadalmi változások és a neoliberális fordulatnak nevezett jelenség, a jóléti állami intézmények elkezdtek leépülni, a szakszervezetek hatalmát egyre inkább letörték, a Szovjetunió meggyengült, majd felbomlott. Az új célok és szavazóbázis keresése közben logikus és a baloldaliság alapeszményeivel összeegyeztethető elmozdulás volt a kisebbségi jogokért folytatott küzdelmek látványosabb felkarolása a pártok részéről. 

Ám sokak szerint ez az identitáspolitikai irányváltás végül ahhoz vezetett, hogy a balos pártok nem tudják megszólítani többé a hagyományos bázisukat jelentő munkásosztályt, illetve azt a sokkal széttöredezettebb csoportot, ami annak helyét ma betölti. (A témát egyébként évek óta élénk közéleti és politikatudományi vita övezi, és messze nincs konszenzus abban, mennyire hibáztatható az identitáspolitika térnyerése a baloldali politizálás sikertelenségéért vagy a demokrácia hanyatlásáért; bár sok meghatározó gondolkodó érvel emellett, van olyan olvasat is, hogy igazából minden politika identitáspolitika, szóval kár erre kenni bármit és elfordulni a marginalizált csoportoktól.)

A populista jobboldal viszont mindeközben jól ráérzett, hogyan tudja kihasználni ezt az alaphelyzetet, és az utóbbi időben sokkal nagyobb sikerrel használja az identitáspolitikát, mint a baloldal vagy a liberálisok. 

A módszer lényege, hogy az eredeti identitáspolitikai mozgalmak eszköztárát kifacsarják, és az így létrehozott üzenettel megkörnyékezik az érzésük szerint képviselet nélkül maradt társadalmi csoportokat. Így születtek meg a sikeres politikai terméknek bizonyuló, de ha belegondolunk, valójában elég bizarr, kreált identitások: a saját hazájában kisebbségbe szoruló fehér ember, a hagyományos családi értékeket valló fiatalok, akiknek lassan szégyellniük kell magukat, amiért heteroszexuálisok, a férfi, akinek már az udvarlás sem megengedett, különben hímsoviniszta erőszakolónak kiáltják ki. Az ellenségnek kipécézett oldalon pedig az olyan eltúlzott sztereotípiák, mint európai iszlám kalifátusra áhítozó liberálisok, a kamaszok, akik a sok érzékenyítésnek köszönhetően kezdenek azonos neműekhez vonzódni, vagy a genderaktivisták, akik ha egy kisfiú egyszer szoknyát húz játékból, már viszik is levágni a fütyijét. 

A keresztény, nemzeti, fehér büszkeséget hangsúlyozó jobboldali identitáspolitika – melynek gyökerei egyébként maguk is az 1960-as évekbe, a francia identitárius mozgalomig nyúlnak vissza – olyan félelmekre erősít rá és képez belőlük erős csoportidentitást, amelyek magjai sok mindenkiben megvannak, de szándékos gerjesztés nélkül nem feltétlen jönnének ki ilyen élesen. Pszichológiai kutatások igazolják, hogy bár sokaknak van hajlamuk az intoleranciára bármiféle mássággal szemben, ahhoz, hogy ez a gyakorlatban is megnyilvánuljon (pláne hogy erős identitássá váljon), szükség van külső stimulusra. 

„Mintha lenne egy gomb a homlokukon, és amikor azt megnyomják, intenzíven elkezdenek a saját csoport védelmére koncentrálni. Amikor nem éreznek fenyegetést, a viselkedésük általában nem intoleráns. Tehát az a kulcs, hogy megértsük, mi az, ami megnyomja a gombot” – mondta erről egy a jelenséget kutató pszichológus a Guardiannek.

Tovább olvasom az eredeti cikket a telex.hu oldalán...