Ugrás a tartalomra
x
""

Egy pillanat a nádasban: a rendező mesélt filmje keletkezésének okairól

Múlt szombattól láthatod nálunk is – voltaképp Magyarországon talán sehol másutt – a Londonban élő finn-brit filmes, Mikko Makela első nagyjátékfilmjét, melynek címe Egy pillanat a nádasban, és amit eddig világszerte több, mint 60 fesztiválon vetítettek.

Azok számára – akik esetlen nem látták – írjuk le, hogy az Egy pillanat a nádasban egy csodaszép románc története a finn nyárközép idején, egy tóparti háznál. Leevi (Janne Puustinen) egy francia egyetemről tér haza, hogy apjának segítsen felújítani a családi házat. Tareq (Boodi Kabbani) menekült Szíriából. Szállásért cserébe segít neki a munkában, és ahogy az idő telik, egymásba gabalyodnak.

Most a rendező saját szavait tolmácsoljuk egyes szám első személyben. Makela arról beszélt, miért készített filmet a queer migrációról.

Mikko Makela (az előtérben) a forgatás alatt

„Egy szeptemberi napon hátra hagytam egy országot, egy életet, ami sosem neveztem sajátomnak.”

A fenti szavak egy rossz versből származnak, amit egy jegyzetfüzetbe írtam több, mint tíz évvel ezelőtt. Megjelöltem a napot, amikor elhagyom anyaföldem, Finnországot az Egyesült Királyság partjaiért. Látszólag, hogy angol irodalmat tanuljak, valójában, hogy elmeneküljek kicsi, konzervatív, pletykás szülővárosom béklyóitól egy olyan helyre, ahol kényelmesen felvállalhattam magam, és újrakezdhettem.

Nekem Helsinki nem volt elég messze, sem pedig elég liberális: az azonos nemű polgári élettársi kapcsolatot pár évvel korábban, 2004-ben legalizálták Finnországban (2017-ig kellett várnunk a házasságegyenlőségre), de az átlagember – legyen bármennyi éves – magatartásában ez mit sem változtatott. LMBTQ fiatalként még mindig nyíltan zaklattak bennünket az iskolákban, és azon a néhány bátor celeben, aki előbújt, országszerte a fenekével kapcsolatban viccelődtek.

Követtem a megannyi LMBTQ ember útját, akik előttem is, és utánam is messze kerültek a vidékies otthon ítélkezéseitől, egyenesen egy vendégszerető, queer város ölelő karjaiba abban a reményben, hogy sokkal biztonságosabban és szabadabban élhetik a saját életüket. Azt feltételezték, identitásukat többé nem kell elrejteniük.

Ebben az úgynevezett queer migrációban – vagyis, hogy egy ellenséges környezetből vándorlunk egy biztonságosabb hely felé – osztoznak az Egy pillanat a nádasban főszereplői. Ezt a romantikus drámát én írtam és rendeztem, és szól egyfelől Leevi-ről – a finn egyetemistáról, aki kapva-kapott a lehetőségen, és új életet kezdett Párizsban, de visszatér a nyáron az apjához, segíteni a család tópart házának felújításában; másfelől Tareq-ről, egy szíriai építészről, aki nem olyan rég érkezett Finnországba menekültként. Tareq otthonról való elvándorlásában a háború és saját szexualitása is szerepet játszott. Végül is, mindkét karakter a szabadságot, az elfogadást és azt a helyet keresi, amit otthonnak hívhatnak. A kies tóvidéken találnak egymásra.

Finnország a nyugati demokráciák közül hozzávetőleg elsőként tapasztalta meg a néppárti erők előretörését nem is oly rég, és az új bevándorlás-ellenes politikát, amiknek előzménye a nagyszámú szíriai és iraki menekültek beáramlása az országba. Így riasztó mértéket öltött a jobboldali szélsőségesek száma, továbbá a faji felsőbbrendűséget hirdetők is előbújtak a sötétből, és felemelték hangjukat a bevándorlás ellen. A finn társadalom egyes részeiben már korábban megvolt ez a hömpölygő xenofób (idegengyűlölő) érzület, és ahogy a jobboldaliak előre törtek, a szakadék csak még tovább mélyült közöttük, és azok között, akik empatikus módon reagálták le a menekültáradatot.

Ebben a közegben voltam kénytelen elkezdeni a munkát egy filmen, ami magát a szűklátókörű finn nemzeti identitástudatot hívta volna ki maga ellen; ami ragaszkodik a fehérbőrűséghez, a heteroszexualitáshoz és a hagyományos nemi szerepekhez, végül pedig egy zárkózottabb társadalom benyomását sugallja. Így filmemben megkíséreltem állást foglalni amellett, hogy a nyugati társadalomban a kiközösítés tapasztalata nem csupán a szexuális hovatartozás miatt, de ennek etnikai, nemzetiségi és nyelvi eredete is lehet.

Bíztam abban, azzal, hogy megcsináltam ezt az intim szerelmi történetet két olyan érett emberi lény között, akiknek reményeik és álmaik hasonlóak (megtalálni a közös nevezőt, egy jobb életet eltérő körülményeik ellenére), lehet, néhányan lesznek olyanok, akik, ha megnézik az Egy pillanat a nádasbant, az előítéleteik mögé is benéznek. Már sürgetett a késztetés, hogy egyrészt feltárjam napjaink eme tapasztalatát, másfelől pedig, hogy nevesítsek és sokdimenziós képet adjak valakiről, akit túl gyakran sztereotipizálunk pusztán az újságok szalagcímei, vagy ami még rosszabb: a xenofób politikai szónoklatok által.

Jelenet a filmből (Janne Puustinen, Boodi Kabbani)

Az Egy pillanat a nádasban döntően azt a pillanatot „járja körül”, amikor a lappangó rasszizmus – nyomás alatt – átcsap nyilvánvaló agresszióba. Gondolkodtam is ezen a forgatókönyv írása alatt, hogy vajon a film tulajdonképp túl pesszimistának mutatja-e majd a Finnországban jelenlévő rasszizmust, ám az azóta eltelt két év olyan, globális politikai irányt vett, hogy a film sajnos még aktuálisabb és valósághűbb lett, mint bármikor. Ez a konkrét történet Finnországban játszódik, de beleillene minden olyan országba, ahol sokan ellenzik a menekültek beáramlását.

Leevi és Tareq románcának ábrázolásával egy nagyon egyszerű, de fontos üzenetet próbáltam átadni, miszerint megvan a potenciál egy fehér LMBTQ+ (queer) között, és a bőrszínük miatt kiközösített emberek között. Jóllehet, sokunk lépéseket tett jogaink megszilárdításáért a világ több pontján, legtöbbünknek azonban még mindig a homofóbia keltette traumával és félelmekkel kell megküzdenie életünk során, és ennek következtében nekünk empatikusan kellene viszonyulnunk azokhoz, akik szintén a saját bőrükön tapasztalták meg, milyen, ha üldözik, vagy kiközösítik. Sokunknak meg kellett tennünk az utat vidéki kisvárosokból és régiókból egy sokkal liberálisabb város felé, és valamilyen szinten meg kellett értenünk, mennyire fontos kiszakadnunk, és menedéket keresnünk – még ha vándorlásunk nem mindig járt anyagi áldozattal vagy az életveszéllyel.

Miközben a film alapvetően a finn társadalomnak szólt, most, hogy szélesebb körben vetítik, a legtöbb mondanivalója Trump- és Brexitellenes, vagyis: nyissuk ki a határainkat, biztosítsuk az emberek szabad áramlását, legyen nemzetközi szolidaritás, és ne csak toleráljuk, hanem tiszteljük az etnikai, szexuális és vallási sokszínűséget.

(Advocate)

Nézd meg az előzetest

Lancois

Drupal 8 Appliance - Powered by TurnKey Linux