Csoda, hogy a homofób magyar pártsajtó még nem ment neki az év egyik legjobb filmjének
Mondjuk, meleggé ettől sem változik senki, de ez az apróság már a Billy Elliotnál sem zavarta a véres szájú buzizókat. Kszi, Simon kritika.
Bár az uralkodó nézet szerint a filmkritikus az a rosszindulatú savanyújóska, aki nem ért semmihez, cserébe bármiről véleményt alkot, azért hadd fogalmazzam itt meg azt a csendes ellenvéleményt, miszerint minden öröme ellenére igenis nehéz feladat ez néha. És nem akkor a legnehezebb, amikor egy előre láthatóan is rettenetes rossznak ígérkező filmet végig kell ülni, aztán pedig személyeskedés és öncélúság nélkül megírni róla, hogy tényleg mennyire rossz. Nem, filmkritikát írni akkor a legnehezebb, ha a szerző semmi mást nem szeretne, csak megértetni az olvasójával, hogy a film, amiről ír, miért és mennyire csodálatos, maradandó emberi élmény, amit kihagyni személyes veszteség – miközben tudja, hogy írása olyan közegbe érkezik, ahol elenyésző kivételtől eltekintve süket fülekre talál majd. A mai Magyarország ilyen, és egyre inkább ilyen közeg, és ez nekem tényleg fájdalom, mert olyan okos, vicces és fontos filmek, mint a Kszi, Simon, nem nőnek minden bokorban, és egy generáció lesz szegényebb, érzéketlenebb, kevésbé humánus azzal, ha itthon nem válik kultfilmmé. Pedig hát nemigen fog: ha az átlag hazai mozinéző meghallja, hogy ún. „melegfilm”, aligha fog tódulni a jegypénztárakhoz, ahogy nem nagyon tódul sosem, például a briliáns Holdfényre sem – és ezen az sem fog sokat változtatni, ha sokan elmondjuk, hogy valójában ez a film épp annyira melegfilm, mint amennyire felnövés-történet, buddy movie, vagy családi dráma.
