Lefóliázott könyvek, szivárgó vér – Nyáry Krisztián beszélgetése a transzjogi aktivistával
A Transzegészségközpont és a Népszava együttműködésében elindított Magaslabda podcast második adásában Magasházi Mónika transzjogi aktivista Nyáry Krisztián íróval, irodalomtörténésszel a Líra kreatív igazgatójával lapoz bele képletesen lefóliázott könyvekbe, és próbálják közösen megfejteni, miről is szól ez az egész.
Úgy két hónapja fogalmazódott meg a fejemben a gondolat, hogy milyen jó lenne ismert emberekkel beszélgetni arról az áldatlan állapotról, ami hosszú évek alatt kialakult Magyarországon. Sajnos, az „áldatlan állapot” a közélet nagyon sok szegmensében felfedezhető, mintha egy olyan test feküdne a műtő- (vagy bonc? – ez már csak nézőpont kérdése) asztalon, amelyből ezer seben át szivárog a vér. Ezt a vérzést az Orbán-kormány nem akarja elállítani, inkább gúnyos mosollyal az arcán szorítja hideg kezét a magyar társadalmat jelképező páciens torkára. Az egyik ilyen sebet pedig a családbarát és békepárti kormány ejtette a magyar LMBTQ közösségen 2017-2018 táján. Azóta pedig a vér szivárog, a hideg kezek pedig egyre jobban szorítanak.
Nyáry Krisztián íróval, irodalomtörténésszel a Líra kreatív igazgatójával megpróbáltuk értelmezni mit mond a törvény, Krisztián mondott példákat arra, hogy a tapasztalatai alapján a bolthálózatok ezt hogyan próbálják betartani, illetve azt is elmondta, hogy az ellenőrzések milyen módszer alapján történnek. Arra az esetre is próbáltunk választ találni, ha valaki online rendel egy fóliás könyvet, akkor azt vajon milyen csomagolásban kell elküldeni és be lehet-e helyezni egy templom melletti csomagautomatába. Megkerestük a vesszők szerepét a törvényi szövegkörnyezetben és arra is megpróbáltunk válaszokat találni, hogy vajon hány felnőtt lehet ma a magyar társadalomban, aki azért lett meleg vagy transznemű, mert ilyen tartalmakat olvasott fiatal korában. Krisztián elmondta saját példáját is, hogy mit olvasott 11 éves korában, és ez hogyan befolyásolta a későbbi felnőttkorát. Megbeszéltük azt is, milyen szerepet kellene kapnia az iskoláknak és a szülőknek a felvilágosításban és végezetül még J. K. Rowling és Kovács Ákos műveit vizsgáltuk, hogy van-e a művészi vélemények kinyilvánításának valamilyen határa.
Az Orbán-kormány teljesen megfertőzte magyar társadalmat az anti-gender üzeneteivel, összemosva a homoszexualitást a pedofíliával, a transznemű emberek nem- és névváltásának állami szabályozását meghozó rendelet helyett annak kvázi betiltásával. Ebben az országban megtörténhetett (minden nagyobb társadalmi felháborodás nélkül), hogy egy könyvet nyilvánosan ledarálnak, másokat fóliákba csomagolnak, fotókat kordonok mögé száműznek, egy múzeumigazgatót kirúgnak.
Sokszor gondolkodom azon, hogy Dúró Dóra, Semjén Zsolt, vagy Rétvári Bence vajon miért nem állt ki még soha ebben a témában egy szakértői beszélgetésre senkivel. Miért van az, hogy közpénzmilliárdokból fröcsögik a hazugságokat úgy, hogy a közösség (mi, LMBTQ emberek, szakértők, szervezetek) még csak válaszlehetőséget sem kaphatunk? Hogyan lehet az, hogy a jobboldali, közismert emberek eddig közül bárkit kerestem, senki nem akarta elfogadni a felkérést, hogy leüljünk és szakmai érvek, kutatások, statisztikák, és nem utolsó sorban saját tapasztalatok alapján beszélgessünk ezekről a kérdésekről? Írásos megkereséseimet vagy elutasították vagy válaszra sem méltatták. Most az olvasó hangosan felkiálthat: „Jajj, drágám, de naív vagy!” Igen, tudom, de mégis bosszant, hogy a magyar társadalom nagy része erre a párbeszédre igényt sem tart!
Elhiszik azt, hogy egy 10 éves kisfiú homoszexuális vagy transznemű lesz attól, mert elolvas egy ilyen történetet? Önök szerint hány felnőtt homoszexuális, transznemű van ebben az országban, aki azért tartozik ezekhez az LMBTQ közösségi csoportokhoz, mert a „Melegség, megismerés” edukációs program majd húsz évig járta az iskolákat és felvilágosította a diákokat? Vagy ezek a felnőttek esetleg elolvastak már olyan szépirodalmi művet, ahol megjelenik két férfi szerelme, testi kapcsolata is? Nem is hallottak erről a programról, amiről beszélek? Érdekes, pedig működött – még a korábbi Orbán-kormányok alatt is! –, és senkinek semmilyen baja nem volt ezzel. Sem a fiataloknak sem a szülőknek, sem a pedagógusoknak.
Ma a gyermekeket védő, családbarát kormány elzárja az információ elől a fiatalokat. Elzárja őket nemcsak az iskolai felvilágosítástól, hanem a könyvektől is és a múzeumoktól is. Az ismeretet és a valós életet műanyagfóliák mögé űzik, mert abban a hitben vannak, hogy az „LMBTQ vírus” így a papírlapok között marad. Ha ezt így elolvassuk, és esetleg arra a felismerésre jutunk, hogy ezt mondjuk – azóta megszűnt – OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet) falai között találta ki pár ember, akkor talán nem is járnak messze az igazságtól. Ez a kormány inkább azt támogatja, hogy ezek a fiatalok tájékozódjanak a YouTube-on, a TIkTokon, keressenek mindenféle megbízhatatlan forrásokból válaszokat a kérdéseikre. Önök szerint melyik árt többet a gyerekeknek? Ha strukturált, szakmai, átgondolt, jól felépített válaszokat kapnak az órákon és az életet bemutató szépirodalmi könyvekből, múzeumokban kiállított, az életet bemutató képekből tájékozódnak, vagy az internet sötét bugyraiban ők maguk keresik a kérdésekre a választ? Egy biztos, a fiatalok a kérdéseikre válaszokat akarnak kapni és a válaszokat meg is fogják találni! A kár, amit a kormány okoz a kormány a fiataloknak, a pedagógusoknak, a szülőknek számomra egy szinten van azzal, ha kiderül egyes egyházi személyekről, hogy fiatalokat molesztálnak. Utóbbi esetben felháborodik a magyar társadalom, az előbbit viszont némán tűri, sőt még egyet is ért vele. Pedig gyerekekről van szó mindkét esetben!
A Transzegészségközpont és a Népszava együttműködésében elindított Magaslabda podcast második adásában Nyáry Krisztián íróval, irodalomtörténésszel a Líra kreatív igazgatójával lapoztunk bele képletesen a lefóliázott könyvekbe, és próbáltuk közösen megfejteni, miről is szól ez az egész propaganda.
