„Ha nektek jó, akkor nekem mindegy” – ilyen a szivárványcsaládok élete vidéken
Az emberek sokkal elfogadóbbak, az intézmények és a hivatalok pedig jóval segítőkészebbek, mint amire az elmúlt évek LMBTQ-ellenes intézkedései ellenére számítanánk – erről beszélt az rtl.hu-nak nyilatkozó három szivárványcsalád. Vannak, akik egy pár száz fős faluban nevelik a gyerekeiket, mások egy vidéki kisvárosban élnek. Többen közülük először meséltek újságírónak a tapasztalataikról. Hogyan fogadja őket a többi szülő, a jobbos szomszéd, a baba-mama kör, a radikális nézeteket valló edző, a nyolcvanas kutyás néni, a mesterember, a védőnő vagy a gyerekorvos?
Zita és Dóri
„Lett egy pozitív terhességi tesztem. Aztán rá két napra Dórinak is” – eleveníti fel Zita azt a hetet, amikor párjával megtudták: mindketten babát várnak. 2020 nyara volt. Ahogy sok más családnak, nekik sem volt egyszerű az az időszak. Túl voltak a koronavírus-járvány első hullámán és egy költözésen: Budapestről egy kis Komárom-Esztergom megyei faluba települtek. A fővárostól a munkájuk és a barátaik miatt nem akartak végleg elszakadni, de szerettek volna nyugodtabb környezetben élni, és úgy érezték, vidéken a régóta tervezett gyerekvállaláshoz is jobb körülményeket tudnak biztosítani. „Örökbefogadni szerettünk volna. Beadtuk a papírokat, végigcsináltuk a folyamatotot, megkaptuk az alkalmasságit, és már jó ideje vártunk. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a meleg pároknak ellehetetlenítik az örökbefogadást, elengedtük a dolgot, és elkezdtünk abban gondolkodni, hogy akkor saját gyerek” – meséli Zita.
Úgy érezték, nagyon megy az idő, ezért a teherbeeséssel nem felváltva próbálkoztak, hanem egyszerre. „Ahogy távolodott a fogamzás időpontja, elkezdtük érezni a tüneteket. Akkor még nem csináltunk tesztet, de átéltük a tipikus tankönyvi jeleket. Ez először nekem tűnt fel, úgyhogy mondtam Dórinak, mit érzek. Nagyon csendben volt, aztán végül kibökte: ő is" – mondja Zita. A párhuzamos terhességet a pár száz fős kis faluban csinálták végig.
A szomszédok, a védőnő és a háziorvos is nagyon segítőkész volt. „Egy nyitott, világlátott ember. Nagyon örült, rögtön azzal indított, hogy ez szuper. Utána meg, gondolom, kuriózum lett az egészből ezzel a közös terhességgel” – meséli Zita.
Végül két és fél hét különbséggel szülték meg a gyerekeket, akik mostanra már oviba járnak.
Nagyon jól érzik magukat a faluban, aminek a nevét, azt kérték, ne áruljuk el. Régi vágyuk volt egy kertes ház. „Gyorsan rátaláltunk, szerelem volt első látásra” – mondják.
Zita és Dóri úgy sejti, a helyiek közül mindenki tisztában van azzal, hogy ők egy szivárványcsalád. „Ez egy kis falu, nyilván itt mindennek nagyon gyorsan híre megy. Szóval azt feltételezzük, hogy mindenki tud mindent, mert elég könnyen össze lehet rakni, hogy mi a helyzet: együtt megyünk a gyerekekért, ugyanaz a vezetéknevünk, állandóan együtt látnak minket” – mondja Dóri. „Amikor mentünk az oviba beiratkozni, alig csuktuk be az ajtót, az óvónő rögtön mondta, hogy már számított ránk” – teszi hozzá Zita.
A házuk felújításán több helyi mesterember dolgozott. „Például a kőműves falubeli. Itt dolgozott, látta, hogyan élünk, vagyis teljesen egyértelmű volt, mi a helyzet, és ő nagyon meghatározó ember a faluban” – emlékszik vissza Dóri. Zita pedig arról mesél, hogy a konzervatív nézeteket valló szemközt lakó szomszéd is inkább egyfajta törődéssel vegyes aggodalommal reagált, amikor kiderült: érkeznek a babák. „Egyik nap odament Dórihoz, hogy gondolkodtunk-e már azon, hogy ha a gyerekeknek két anyja van, akkor hogyan fognak hívni minket? Hogyan tesznek majd különbséget? Látszott, hogy nagyon foglalkoztatja a dolog.”
A megoldás az lett, hogy anya és anyu.
Zita szüleinek nehezebb volt elfogadni a helyzetet, mondja Dóri. „De megbékéltek a szituációval. Az ismeretségi körükben nem reklámozzák, de tudják, és amiben tudnak, támogatnak minket, velem is mindig kedvesek voltak.” Dóri szülei sokkal könnyebben fogadták az unokák érkezésének hírét, teszi hozzá Zita. „A szülei Pécsen laktak. Amikor megtudták, hogy két gyerek lesz, akkor az édesanyja bejelentette, hogy felszámolják az ottani életüket, és ide költöznek a közelünkbe” – meséli Zita vigyorogva. Ezen felnevetünk. Nem mindenki szeretné, ha a közelébe költöznének a szülei vagy az anyósa és az apósa, de aztán Zita rövidre zárja. „Szerencsénk van a Dóri szüleivel, na.”
De akkor nehéz ma Magyarországon szivárványcsaládban élni? Dóri nem sokat gondolkodik a válaszon. „Nekem inkább izgalmas, kihívásokkal teli. De leginkább azért, mert a szülőség is az. Nem igazán érzem, hogy különböznénk a többi családtól. Ugyanazokkal a problémákkal küzdünk, és ugyanolyan kisgyerekes élethelyzetek adódnak, mint bármelyik másik családban” – mondja Dóri. A szivárványcsaládban élő gyerekek helyzetét ugyanakkor megnehezíti, hogy a törvények csak az egyik, a biológiai vagy az örökbefogadó szülőjüket ismeri el szülőnek, a másik jogilag nem számít annak. Ez a mindennapokban számos élethelyzetben, ügyintézésnél, külföldi utazásnál, öröklésnél, tartásdíj megállapításánál vagy akár a gyerek gyógykezelésénél is gondokat okozhat.
Zitáék azt mondják, eddig nem érte őket hátrányos megkülönböztetés – bár ebben szerintük közrejátszhat az, hogy nevet változtattak, és az egész családnak ugyanaz a vezetékneve.
"Szülőként kezelnek minket, és pont." – mondja Zita, majd hozzáteszi: "Nekünk az a benyomásunk, hogy a magyar emberek sokkal elfogadóbbak, mint amit el akarnak hitetni velünk." Szerintük főleg a gyerekeik miatt fontos, hogy minél nyíltabban élhessék az életüket. „Ők akkor sérülnének, ha elkezdenénk titkolózni. Úgyhogy szerintem tartozunk nekik ezzel.”
Az edző se bánta – Zsuzsi és Szilvi esete
„Az szokott lenni a kérdés, hogy van férjed? Én meg rá szoktam vágni, hogy nem, nincs férjem. Nekem feleségem van” – jegyzi meg Zsuzsi tárgyilagosan, amikor arról kérdezem: párjával mennyire vállalják a külvilág előtt, hogy szivárványcsaládban élnek. „Én nem csinálok ügyet ebből” – mondja, majd hozzáteszi: "Nem reklámozom, nem mászkálok hatalmas szivárvánnyal a hátamon. De ha valaki rákérdez, akkor elmondom, kerüljön ez a helyére” – mondja határozottan. Párjával, Szilvivel két gyereket nevelnek, akik Zsuzsi korábbi házasságából származnak. A kisebb 9, a nagyobb 11 éves. Gödöllő egyik családi házas részén laknak. Megfordult a fejükben, hogy egy kisebb faluba költözzenek, de végül épp azért döntöttek a városiasabb környezet mellett, mert szivárványcsaládban élnek.
Zsuzsi azt meséli, a szülők többsége jól fogadta őket – de azért akadtak kivételek. „Mindkét gyereknek takony, őszi időben van a születésnapja, úgyhogy nyár elején tartottunk egy kerti bulit. Az egyik anyuka jött velem mindenhová, és kérdezgette, hogy hol a gyerekek apja, meg milyen viszonyban vagyunk Szilvivel.” Zsuzsi párja egy ponton ráunt a faggatózásra, és kitálalt. „Ültünk itt a többi szülővel a teraszon, a nő pedig teljesen meg volt döbbenve. Azt mondta, hát ő ezt nem érti, meg ilyennel még nem találkozott. Mondtam neki, hogy akkor most már találkoztál. Na, ő azóta elég távolságtartó” – meséli.
De többen voltak, akiknek a reakcióján éppenséggel Zsuzsi lepődött meg, mert másra számított. „A kisfiam edzője kemény csávó, néha elég radikális dolgokat posztol, és a meleg társadalom sem a szíve csücske. Na, ő teljesen természetesen kezeli, hogy a fiamat felváltva hordjuk edzésre” – meséli. „Vagy van egy erdélyi barátnőm, akinek nagyon nehezen mondtam el, mert volt egy olyan sztereotípia a fejemben, hogy a határon túliak nagyon konzervatívak. Ő meg teljesen kiakadt, hogy ne vicceljek, ő a legelfogadóbb ember a világon. Miközben én azon aggódtam, hogyan fogja feldolgozni” – nevet. Sokan az egészen idős korosztályból is elfogadók, meséli egy korábbi szomszédjukról. „Ági néni elmúlt nyolcvan, sokat sétáltattuk közösen a kutyákat. Szabadszájú, rákérdezős néni, egy séta alkalmával elmondtuk neki. Gondolkodott kicsit. Aztán rávágta, hogy ha nektek jó… akkor nekem mindegy.”
Zsuzsiék a gyerekorvosnál, óvodában, iskolában is nyitottságot tapasztaltak. „A lányom első tanítónője, Marika néni betöltötte a hatvanat. Teljes természetességgel kezelte az egészet. A szeme se rebbent, valószínűleg nagyon sokféle szülővel találkozott már.” Az oviban ugyanakkor néhány szülőt távolságtartónak éreztek. „A dadusok, az óvónénik, mindenki más viszont nagyon kedves volt.” Tőle is megkérdezem, hogy szerinte nehéz-e ma szivárványcsaládban élni Magyarországon. Zsuzsi kivár a válasszal. Érződik, hogy elgondolkodott. „Lehet, hogy szerencsés vagyok, de szerintem nem. De azért ebben benne van, hogy mi egy kész család vagyunk. Én a házasságomból érkeztem ide két gyerekkel. Nekünk mint kész családnak, nem nehéz. De tudom, hogy aki most szeretne gyereket, az nagyon más helyzetben van.”
„Eldöntöttük, hogy hazudni nem fogunk soha” – Judit és Anna
Judit és Anna – a nevüket kérésükre megváltoztattuk – a Szentendrei-sziget egyik kis falujában lakik. Festői környéken: ott tartották az esküvőjüket, úgyhogy ismerték és szerették a helyet, majd amikor kertesházat kerestek, az otthonukat is ott találták meg. Úgy érzik, a dugók hiánya és a nyugalom a mentális egészségüknek is jót tesz, bár attól tartottak kicsit, hogy egy ennyire apró településen hogyan fogadnak majd egy szivárványcsaládot. „Én féltem tőle, hogy ha vidékre költözünk, gázabb lesz a helyzet. De nem” – mondja Judit.
Két gyerekük van, a kislányuk három-, a kisfiuk pedig ötéves, ovisok. „Az intézmények tudják. Beavattuk az óvónőket, a gyerekorvost, a háziorvost. A többi szülő közül azoknak mondtuk el, akikkel közelebbi a kapcsolat. Mondjuk aki nem hülye, szerintem annak is leesik” – meséli nevetve Judit. Többen kifejezetten lelkesen fogadták őket. „Amikor ideköltöztünk, a gyerekorvosunk például teljesen fel volt spannolva. Irtó kedves volt, érződött, hogy izgatja az egész szituáció.” A családalapítás előtt viszont belefutottak olyan szakemberbe, aki elutasító volt. „A szülés előtt volt egy nőgyógyász, aki kisurrant az életünkből. Utólag tudtuk meg ismerőstől, hogy milyen fenntartásai voltak, de másnál nem találkoztunk ilyesmivel” – mondja Judit.
Nem szokták úgy indítani a beszélgetést, hogy ők egy szivárványcsalád, de ha valaki rákérdez, akkor nyíltan beszélnek róla.
"Igazából már gyerekválallás előtt eldöntöttük, hogy erről hazudni nem fogunk soha." – mondják „Családunk van, gyerekeink, előbb-utóbb úgyis kiderülne. Az meg sokkal kellemetlenebb volna, mint felvállalni.” Az intézményekkel jók a tapasztalataik. „Jártunk baba-mama klubba, most pedig már ovisok a gyerekek. A legrosszabb élmény is csak annyi volt, hogy valaki zavarba jött, és próbált természetesen viselkedni.”
A faluban két közösség keveredik. A régóta ott élők között kialakult egy erős katolikus közösség, a városból kiköltözők fiatalabbak és liberálisabbak. „A szülők között vannak, akik erősen konzervatív nézeteket vallanak. Utólag tudtuk meg, hogy volt, aki felzúdult a családi felállásunkon. De szemtől szemben ezt senki sem vállalta fel” – mondja Judit. Anna azt meséli, az egyik vallásos anyuka a játszótéren kezdte el faggatni a családjukról. „Úgy kérdezett rá, hogy egyébként mi hogy élünk együtt? Próbáltam ilyen finom választ adni, hogy mi együtt neveljük a gyerekeinket. De nem akartam kitálalni a kapcsolatunkról vagy a gyerekvállalásról, mert előtte még sosem beszélgettünk mélyebben.” De végül ez a házaspár is elmondta, hogy semmi bajuk a melegekkel. „Szerintem nem kell ahhoz melegnek lenni, hogy például a gyerekvállalásról ne akarjon rögtön kitálalni az ember” – teszi hozzá Judit. Úgy érzik, a falu elutasítóbb volna, ha két pasi nevelne gyerekeket. „A szembeszomszéd, akivel amúgy tökre jóban vagyunk, mindig mondogatja, ha két b…i csávó költözött volna ide, na velük tuti nem barátkozna” – jegyzi meg Anna.
A mindennapokban leginkább azokkal az apróságokkal találkoznak, amikkel a többi szivárványcsalád is gyakran szembesül. „Nemrég a gyerekről kellett anamnézist kitölteni, na az meglepő volt. Az első tíz kérdésre nem tudtam csípőből válaszolni, mert az egész annyira a heteronormatív családmodellre volt kihegyezve, hogy egy kicsit zavarban voltam” – meséli Judit. Az ilyen vaskalapos kérdőívekkel ráadásul az a baj, hogy az intézménynek nem lesz pontos képe a gyerekről és a körülményeiről. Anna esetében a táppénzzel kapcsolatos adminisztráció okozott fejtörést, amikor az egyik gyerek megbetegedett. „A rendelőben az asszisztens vakarta a fejét, hogy hova adminisztráljon engem. Merthogy Judit van beírva anyának és akkor engem melyik rubrikába írjon. A doktornő szólt neki, hogy akkor az apához. „»Mit számít, hogy hova, az a lényeg, hogy ott legyen, probléma megoldva«– mondta a doktornő.”
A népszámlálás szivárványcsaládokkal kapcsolatos adatainak, amiket az rtl.hu kért ki, mindketten örültek. A KSH adatai alapján az elmúlt években több mint háromszorosára nőtt a szivárványcsaládok száma, és egy közepes méretű városban él annyi kisgyerek, mint ahányat azonos nemű párok nevelnek.
"Megmondom őszintén, volt bennem egy kis káröröm, hogy tessék, itt vannak a számok, és azt mutatják, hogy tök sok kisgyerek él Magyarországon olyan családban, mint a miénk. Most már jobban láthatók, nem lehet a helyzetüket a szőnyeg alá söpörni" – mondja Anna. Rákérdezek, hogy a gyerekek mennyit érzékelnek abból, hogy szivárványcsaládban élnek. Egy kis faluban laknak, a kérdés jogosnak tűnik. „Mi azt az elvet követjük, hogy amiről kérdeznek, arról beszélgetünk, nyilván az ő szintjükön. De én már sokszor türelmetlen vagyok, mert semmit sem kérdeznek, természetes nekik” – nevet Anna. És a többi gyerek? „Letojják. Totál nem érdekli őket. Nemrég mesélte az egyik anyuka, hogy a gyereke kérdezősködött otthon, úgyhogy elmesélte neki, hogy Juditék családjában két anyuka van. A kisfia meg annyit mondott rá: jó. És nem foglalkoztatta tovább.”
A szerző önkéntesként részt vett A család az család kampány elindításában.
