„A maszk alatt is maszkot viseltem” – coming outja óta először válaszol kérdésekre Hodász András

„Sok ember követett, hallgatott rám, tőlük itt és most bocsánatot kérek” – mondja Hodász András, aki először szólal meg azóta, hogy egy hete bejelentette: homoszexuális. Minthogy kiugrása előtt, katolikus papként Hodász sokáig rigorózusan képviselte az egyház bűnközpontú álláspontját a kérdésben, kíváncsiak voltunk, érintettként mégis mi vitte erre. „Kicsit olyan volt az egész, mintha a Coca-Cola PR-menedzsere lennék: nem én vagyok a termékfejlesztő, nem dolgom az összetevőkről dönteni, az a feladatom, hogy eladjam a terméket.” Elmondja azt is, hogy szeptembertől Youtube-csatornát tervez indítani. Ám kérdés: míg papként megszólalásainak, kormánykritikájának is súlya volt, mi érdekes lenne egy meleg ellenzéki baristában? Exkluzív nagyinterjú.

– Nem lennénk most az apja helyében.

– Édesapám több mint tíz éve meghalt, de édesanyám él – és neki most tényleg nagyon nehéz.

– Amire céloztunk, abban édesanyja nem játszik szerepet.

– Akkor nem értem a felvetést.

– Két éve még azt mondta, hogy „a homoszexualitás fejlődéslélektani elakadás, s döntően az azonos nemű szülővel való érzelmi kötődés hiányára vezethető vissza”. Minapi coming outjával egyidejűleg tehát azt is felfedte, hogy nem volt megfelelő az apakapcsolata?

– Valóban nem volt az, de a helyzet ennél jóval bonyolultabb. A fentiek pedig nem az én gondolataim voltak. A pszichológus Joseph Nicolosira hivatkozva idéztem őket, aki szerint az egész családi struktúra felelős lehet, és van veleszületett komponens is.

– Egyetértőleg idézte.

– Igaz.

– Azt a Nicolosit, aki a fenti kijelentés okán gyógyíthatónak mondja a homoszexualitást.

– Az én hibám az volt, hogy nem vagyok pszichológus, nem vagyok szakember, mégis nagyon határozott véleményt képviseltem egy ilyen szakmai kérdésben. Gondolom, most már érthető, miért.

– Sejtjük, de azért fejtse ki!

– Elolvastam Nicolosi könyvét tudományos értelemben laikusként, személyesen azonban érintett emberként – ahogy ez már világos számomra. Nagyon fellelkesedtem. Feloldást kínált arra a hatalmas feszültségre, amely ott volt bennem. És nem csak bennem: mindazokban is, akik megkerestek engem, a papot – a homoszexualitás problémájával. Nekik is volt végre mit mondanom a gyóntatófülkében, volt hova küldenem őket, hogy segítséget kapjanak.

– Tényleg voltak ilyen „ők”? Vagy végig önmagáról beszélt az ilyen megszólalásaikor?

– Vannak. Fiatalok, családban élő apák és anyák. Nagyon nehéz helyzetek ezek, rettenetes őrlődést okoznak. Most is rám írt egy ilyen ember egyébként azzal, hogy neki működött, most már boldog heteroszexuális párkapcsolatban él…

– Akkor ön miért nem? Ha annyira működik.

– Híres papként azért nem egy könnyű helyzet, talán ez érthető. Nehéz akár egy pszichológusnak is beszélni róla. Az is egy coming out. A mostani terapeutámnál is fél év kellett, hogy egyáltalán fel merjem vetni: lehet, hogy én homoszexuális vagyok. De próbálkoztam Nicolosi módszerével is, imaalkalmakkal is. Furcsa ez: rengeteget imádkoztam másokért, hogy segítsen rajtuk az Isten, és sokan közülük tényleg meggyógyultak mindenféle betegségekből. Csodákat láttam. Amikor viszont én mentem „gyógyulást” kérni, nem történt semmi.

– A sztorik a barátnőjéről, még a papság előttről… Azok igazak voltak egyáltalán?

– Igen. Tényleg jártam lányokkal. Nagyon későn állt össze nekem ez a történet.

– Mikor kezdte sejteni?

– Olyan budai, katolikus közegben nőttem fel, ahol a homoszexualitás egyszerűen nem volt, nem lehetett opció. Ha tehát fel is vetődött bennem a kósza gondolat, rögtön elhessegettem, megmagyaráztam magamnak, hogy ez nem is az.

– Legkésőbb azért a barátnőzés idején kiderült volna, mi a helyzet – ha nem épp a katolikus tanítás szerint él.

– Valószínűleg igen, nem tudom. Katolikus fiatalként azonban fontos volt számomra az egyház tanítása a házasságig őrzött szüzességről. Így persze tényleg nem volt olyan helyzet, amikor kiderülhetett volna. Ez persze nem jelenti, hogy a házasságig őrzött szüzesség rossz ötlet. Rengeteg előadásom volt ebben a témában, és még mindig úgy gondolom, hogy vannak mellette releváns érvek.

– Szóval a katolikus tanítás hozzásegítette, hogy a melegségét eredményesen titkolja önmaga elől is?

– Fogalmazhatunk így is.

– Amikor meg lépni kellett volna, házasodni – akkor ment el papnak.

– Időben stimmel, de az egyik nem következik a másikból.

– Tehát nem azért lépte meg, hogy cölibátust fogadva továbbra se derüljön ki a titok?  

– Dehogy. Ekkor még nem állt össze bennem a kép. Ám természetesen létezik a rejtett motiváció jelensége, ezt nem lehet teljesen kizárni.

– Erre utalt, amikor arról beszélt tavaly: a pszichoterápia alatt rájött, hogy nem isteni elhívás volt, amit akként értelmezett akkoriban?

– Nem mondtam ilyet.

– „A hivatásválasztásom kapcsán feltártunk néhány mögöttes motivációt, amely nem transzcendens eredetű. A kérdés tehát most az: tudok-e úgy élni papként, hogy az ne tegyen tönkre.”

– Igen, ezt mondtam, de ez a mögöttes motiváció nem zárja ki, hogy volt isteni elhívásom is. Isten kedvéért mentem papnak, és vállaltam a cölibátust mint eszményt. Komolyan is gondoltam. Korábban is mondtam már: konkrét istenélményem volt.

– Nem sokkal azután, hogy molesztálta egy pap abban a bizonyos budai katolikus közegben. Nem lehet a homoszexualitás kiváltó oka az az élmény?  

– Akár Nicolosinak van igaza, akár azoknak, akik szerint „vele született”, egyik elmélet szerint sem lehet a kiváltó ok a kamaszkori zaklatás. Viszont talán érthető, ha most már nem nyilvánítok nagyon határozott véleményeket pszichológiai szakkérdésekben… Nicolosival kapcsolatban sem. Nekem nem változtak az érzéseim, de nincs okom kételkedni azok állításában sem, akik visszajöttek hozzám és azt mondták, számukra megoldást jelentett.

– Állítása szerint évtizedekig el tudta nyomni magában a homoszexualitást. Mi van, ha a most már „boldog heteró kapcsolatban” élők is csupán ezt teszik?

– Ez is lehet. Nem tudom. De értem a kritikát. Annyit azért fenntartok korábbi álláspontomból, hogy ha van egy új elmélet, azt érdemes tesztelni, nem pedig azonnal elvetni ideológiai alapon. Vagy éppen rögtön mögé állni ideológiai alapon: ahogy én is tettem katolikus papként Nicolosival, akit rögtön a zászlómra tűztem, hogy íme, van remény, nem muszáj bűnben élni, lehet ezen változtatni is. A kérdést mind progresszív, mind konzervatív oldalról agyonnyomja az ideológiai meghatározottság – és ez nem tesz jót a tudomány fejlődésének.

– Amikor csupán négy éve a köztévén magyarázta, hogy miért kellene engedni a melegek kigyógyítását, akkor már képben volt önmagával kapcsolatban?

– Az utóbbi néhány évben vált egyértelművé számomra.

– Tett ezirányban valami meggyónandót papként is?

– Ezen a fórumon nem szeretnék gyónni.

– Miért nem számolt be molesztálásról, a papság otthagyásáról meg homoszexualitásáról egyben? Adagolás, nyilvánosságfüggés?

– Megértem, ha kívülről így tűnik. Hogy mindig adok valami bombasztikusat, csak hogy rólam beszéljenek. A valóságban viszont ezek véletlen együttállások. A papságból való kilépésem hirtelen döntés volt, még akkor is, ha sok jel mutatott már abba az irányba. A zaklatásos ügy sem valami tudatos előállás volt – cikket írtam a Szemlélekre Pető Attila ügyéről, hiszen akkor született meg az ítélet. Márpedig hitelesíti, nyomatékosítja a cikket, ha olyasvalaki írja, aki maga is élt át hasonlót – ezért vettem bele a saját történetemet. Meg persze dühös is voltam Attila elítélése miatt. A mostani előbújásomat sem én terveztem. Ebben még Deutsch Tamással is egyetértek: úgy gondolom, a szexuális irányultság magánügy.

– Az. De akkor mégis miért állt elő a sajátjával?

– Reakcióként arra, hogy az elmúlt hetekben nagyon megszaporodtak a pletykák, a kommentek, az üzenetek… A szűkebb baráti köröm és néhány egyházi személy tudta már egy ideje, őket beavattam. Lehet, hogy elmondtam olyanoknak is, akiknek nem kellett volna…

– Már nem pap, nem lehet kompromittálni ilyen hírrel. Hagyhatta volna, hadd pletykáljanak.

– Ha ez így lenne, akkor nem menne ekkorát a hír most sem. Nem volt egyértelmű, mi a helyes ebben a helyzetben, ezért átbeszéltem a témát néhány számomra meghatározó emberrel, ezután döntöttem így. Miután megszületett a döntés, beszéltem a családdal, hogy ne érje őket meglepetésként, aztán napokig írtam a bejegyzést, mielőtt élesítettem.

– Ez még mindig nem zárja ki, hogy a nárcisztikus személyiségből fakadó figyelemsóvárgás a valódi mozgatórugó a bejelentése mögött.

– Ennyi év terápia után nem tudom ezt a felvetést egyetlen határozott mozdulattal lesöpörni az asztalról, de úgy érzem, nem ez a meghatározó.

– A coming out időzítésében a másnapi pride volt a meghatározó?

– Ha az lett volna, akkor kimentem volna, de nem mentem. Teljesen rendben van, ha valaki szereti az ilyen vonulást, de nem az én világom. A coming outom időzítésének van egyébként még egy oka. Szeptembertől tervezek indítani egy Youtube-csatornát és szerettem volna elkerülni a helyzetet, hogy elindulunk, aztán mondjuk egy hónapra rá kiderül rólam, hogy meleg vagyok. És akkor azon megy a csámcsogás ahelyett, amilyen tartalmat gyártunk.

– Egy csatorna felépítésében elég jól jött volna egy videó, amelyben bejelenti – nézettség garantált.

– Jobb, ha az indulásra letisztul, ki fordul el tőlem – amit megértek egyébként. Hogy ki haragszik rám, kinek okoz fájdalmat a bejelentésem.

– Mért kellene haragudni önre?

– Sok ember követett, hallgatott rám, hallgatta az előadásaimat, prédikációimat. Nekik is nagyon nehéz lehet most. Papnak lenni olyan kicsit, mintha a család tagja lennél. Akiket összeadtam, akiknek megkereszteltem a gyerekét, akik jártak a miséimre… Az emberekben kialakul valamiféle kötődés a pap irányába. Nekik ez most jogosan okoz fájdalmat, még akkor is, ha igazából én ugyanaz az ember vagyok, akit ők megszerettek, csak most eggyel több dolgot tudnak rólam. Tőlük itt és most bocsánatot kérek, remélem, egyszer majd harag nélkül tudnak rám gondolni. A homoszexualitás a mi kultúránkban mindenesetre még mindig szégyellni való. Olyasmi, amiről keresztény családokban inkább nem illik beszélni, tudomást venni.

– És nem szégyellni való?

– Nem.

– A homoszexuális kapcsolat sem az?

– Nem.

– Osváth Zsolt azt üzente önnek egy videójában a múlt héten: „Isten áldjon téged és a kedvesedet”. Tehát kapcsolatban él.

– Igen, de ez már tényleg a magánügyem.

– Csakhogy csupán két éve még azt mondta meleg vitapartnerének, hogy a férfi–nő–gyerek relációban a Szentháromság jelenik meg, s csak az a megszentelt kapcsolat.

– Továbbra is úgy gondolom, hogy a Szentháromság-analógia jó, és hogy az egyház ebben is igazságot fogalmaz meg. A véleményem abban változott csak, hogy most már nem gondolom a meleg párkapcsolatokról, hogy azok ne lehetnének értékes szeretetkapcsolatok. Ezért nem gondolom szégyellni valónak. A homoszexuális emberek rengeteg szorongást élnek meg, amikor rájönnek, hogy velük valami „nem stimmel”. A szégyen nekünk alapélmény. Keresztény, mélyen hívő homoszexuálisok pedig ennek a sokszorosát élik át. Kár tagadni, hogy a vallás közrejátszik ebben a szorongásban, ahogy az én korábbi szerepléseimnek, a témában adott nyilatkozataimnak is lehetett ilyen hatása. Még akkor is, ha az utóbbi időszakban igyekeztem már áthelyezni a hangsúlyt a homoszexualitást elítélő bibliai igehelyekről arra, hogy az egyház tanítása szerint is empátiával kell kezelni homoszexuális testvéreinket, és kerülni kell velük kapcsolatban minden hátrányos megkülönböztetést.

– De úgy beszélt róluk, hogy „ők”. Miközben tudta, hogy az bizony „mi”.

– Nem kérdeztek rá önök sem, hogy meleg vagyok-e. Azt pedig szerintem nem lehet elvárni senkitől, hogy ne maga döntse el, mikor, hogyan és kinek beszél egy ilyen kényes kérdésről.

– De azért rigorózusan érvelt az egyház bűnközpontú álláspontja mellett. Még a covid-időszakban is, a már említett Mészáros György-vitában. Mit érzett közben?

– Ott én a maszk alatt is maszkot viseltem. Az elmúlt tíz évben, minél többen hallgattak rám, minél láthatóbb lettem a nyilvánosságban, annál inkább éreztem úgy, hogy meg kell felelnem bizonyos elvárásoknak. Gyomorgörccsel olvastam vissza a cikkeket, hogy vajon minden mellékmondatban megfeleltem-e a katekizmusnak, s rettegtem, hogy ha esetleg nem, mit fognak szólni a paptestvérek, netán a bíboros úr. Egyébként ő, amikor elbúcsúztunk, megköszönte, hogy sosem mondtam ellent az egyház tanításának. Erre tehát nagyon figyeltem. Ez a szerep viszont egyáltalán nem tette lehetővé, hogy arra figyeljek, mit érzek. Úgy éltem meg, hogy azzal foglalkozom, amire az eskümet tettem. Én ugyanis a Bibliára tett kézzel esküdtem, hogy az egyház tanítását fogom hirdetni. Ráadásul úgy éreztem, hogy jó vagyok benne. Meg tudtam fogalmazni az üzenetet közérthetően, érdeklődést kiváltva. Kicsit olyan volt az egész, mintha a Coca-Cola PR-menedzsere lennék: nem én vagyok a termékfejlesztő, nem dolgom az összetevőkről dönteni, az a feladatom, hogy eladjam a terméket. Aztán ez a helyzet lassan tarthatatlanná vált. A papságból való kilépésemnek több oka volt, de az egyik az, hogy bizonyos tanításokkal vagy sokkal inkább néhány egyházi gyakorlattal már nem tudtam azonosulni.

– Szóval mégsem igazságok az egyházi igazságok, amelyeket hirdetett?

– Inkább úgy látom, hogy sokszor a hangsúlyok vannak rossz helyen, például, hogy a Biblia tanításából mit emelünk ki, és mit felejtünk el.

– A homoszexualitást elítélő hét igehelyet sokat emlegette. Csak elítélők vannak a Bibliában?

– Ez már érdekesebb kérdés. Jézus például egyáltalán nem beszél erről a témáról.

– A kapernaumi százados története bizonyára megvan…

– Persze. Máténál is ott a történet, részletesebben pedig Lukács 7:1-10.

– Összefoglalná?

– A római százados Jézushoz küld követeket, hogy gyógyítsa meg haldokló szolgáját. Amikor Jézus elindulna, azt mondja: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak egy szóval mondd és meggyógyul az én szolgám.” Jézus pedig, látva a százados hatalmas hitét, meggyógyítja a szolgát.

– Miért volt egy rabszolga annyira fontos a századosnak?

– Ez kétségkívül jogos kérdés. Úgy tűnik, érzelmi kötődés van a százados és a szolgája között. Ez különös, hiszen a szolgák akkoriban fogyóeszköznek, használati tárgynak számítottak. Nem volt szokás aggódni a hogylétük felől. És igen, az is érdekes, hogy a százados miért szégyelli ennyire magát, miért nem tartja magát méltónak… Nyílik itt tere az értelmezésnek, az biztos, de egyelőre nekem is inkább kérdéseim vannak. Sokkal izgalmasabb például az, hogy ha az Isten tudta, hogy meleg vagyok – márpedig a mi hitünk szerint ő mindentudó –, akkor miért hívott el a papságra? Amikor befejezem a munkát a kávézóban és biciklizem haza, ilyesmi kérdések járnak a fejemben. És bevallom: rendkívül élvezem most ezt a szabadságot. Az elmélkedés, a kérdezés szabadságát. Azt, hogy nincs kényszer. Hogy nem baj, ha nem tudom és nem is kell úgy tennem, mintha tudnám. Hiszen most már nem feladatom, hogy másokat meggyőzzek, hogy akár dörgedelmes szónoklatokkal fiatalokat vegyek rá: így vagy úgy éljenek.

– Azért mintha nehéz lenne az elszakadás a klérustól. Épp a Hercegprímás utca egyik kávézójában vállalt munkát…

– Ez jó, erre nem is gondoltam! Ez nyilván véletlen. Elég impulzív alkat vagyok, nem valami kimért, hűvös tervező. Azt sem gondoltam például, még egy éve sem, hogy 2023-ban itt fogok ülni kiugrott papként, vállaltan meleg baristaként. Azt mindenesetre tudom, hogy a Bibliát és Jézust nagyon szeretem most is. Csak úgy érzem, hogy olykor az ő Isten-, ember- és egyházképe eltér attól, amit mi, katolikusok olykor közvetítünk. Most nem az egyház hivatalos tanítására gondolok, hanem arra, ahogy mi, gyarló emberek azt átadjuk.

– Nem fizet túl nagy árat az értelmezési meg mindenféle szabadságért?

– Anyagi szempontból a kávékészítésből nem tudom fenntartani magam – mondjuk ez nem is célom, nem vagyok teljes állásban. Van egy félállásom a Szemléleknél is, egyéni vállalkozóként pedig tudok előadásokat tartani.

– Ha hívják. Csakhogy míg a kormánynak nem behódoló katolikus papként érdekes jelenség volt, mégis mi érdekes van a meleg ellenzéki belvárosi baristában? Az elég tipikus.

– Ki fog derülni, van-e bennem bármi érdekes, amikor szeptemberben elindítom a Youtube-csatornámat. Ha senki nem lesz kíváncsi rám, akkor lehet, hogy abbahagyom, és nem leszek a nyilvánosság része. Nem tudom.

– Hol látja a piaci rést?

– Sokan vannak, akik eltávolodtak az egyháztól, de vágyják az Istent. Az egyházban lévők között is vannak, akik vágynak lelki töltődésre, tartalomra. Kereszténység, szentírás, ima, társadalmi tanítás… Ezek hiánycikkek a Youtube-on. Politikai vitaműsorból ezer van, efféle szabad, minőségi keresztény csatorna viszont egy sincs.

– Egyházat alapít tehát modern eszközökkel?

– Nem, nem áll szándékomban egyházat alapítani. Szólni szeretnék viszont azokhoz, akik nem találják az utat Istenhez.

– Papi pozíciójában megszólalásainak súlya volt, mostantól viszont elég hiteltelenként legyinteni a nemrég még a melegségről bűnként beszélő meleg srácra. Nem lehet, hogy épp coming outjával tett be a lehetőségnek, hogy meg tudja szólítani a célcsoportot?

– Jogos, de azon az áron nem akarok hang maradni a közéletben, hogy rejtőzködnöm kelljen, meg rettegnem a lebukástól. Kapok meghívásokat továbbra is mindenféle közösségektől. Velük szemben is úgy korrekt, ha ennek tudatában tudnak dönteni arról, igénylik-e a társaságomat vagy inkább mégsem. Mondandóm mindenesetre továbbra is van.

– Most már támogatja a melegházasságot is?

– Az egyházi házasságfogalmat az egyház joga meghatározni. Ezt mondtam mindig, most is így gondolom. Az állami házasság mellett viszont van érthető érv, de ezt nem én fogom eldönteni.

– Örökbefogadás, gyerekvállalás? Ha nem korlátozná az állam, tervezné?

– Nem. Abban nem változott a véleményem, hogy elsősorban azt kell nézni, mi a jó a gyereknek. Abban sem, hogy én szerintem nem lennék jó apa. Tehát az biztos nem lenne jó senkinek, ha örökbe fogadnám. Amiben viszont a tapasztalat felülírta a korábbi álláspontomat: látok olyan meleg párokat, akik nagyon szépen nevelnek gyerekeket. Szóval igen, lehet gyerek nagyon boldog ilyen családban is, úgyhogy már nem tartom jól indokolhatónak, hogy pusztán a nemi orientáció alapján zárnak ki a lehetőségből állampolgárokat.

– Még papként megfogalmazott, egyre hevesebb kormánykritikája mögött ott volt a homoszexuálisokat érő vegzálás is? Az örökbefogadás ügye, vagy hogy le kell fóliázni könyveket?

– Nyilván nem esett jól, de szerintem nem ez az egyetlen probléma a jelenlegi kormánnyal. A fóliázás pedig egyszerűen hülyeség. A hatéves gyerek zsebében is mobil van, azon nézi a Netflixet vagy bármit. És akkor könyveket fóliázunk, amelyek „megjelenítik” a homoszexualitást. Remélem, azért a Bibliát nem fogják lefóliázni és megtiltani a kiskorúaknak: a Szodoma és Gomora-sztori elég durva. Amúgy tipikus politikai, nyári gumicsont ez, de hatása sajnos így is van: amikor a politikai vezető réteg fóliáztat, másnap a kocsmában meg a boltban hangosan buziznak.

– Az egyházban nem pont ezt a szót használják önre, mindenesetre halálos bűnben élőnek számít. Isten ellen tudatosan lázadónak. Már nem is áldozhat. Így is eljár misére?

– Igen, minden héten. Hogy elkerüljem a feltűnést, mindig tíz perccel kezdés után érkezem, leghátulra állok és elsőként távozom. Tény, hogy nem áldozhatok, de így is istenélmény számomra minden szentmise. Hiszem, hogy Jézus ott van. És nem lázadok ellene: meghajolok előtte.

– Máshol nincs jelen? Mindenképp oda kell mennie, ahol önt szándékos bűnelkövetőként tartják számon?

– Az egyház számomra jóval több a tanítást meghatározó püspökök kollégiumánál vagy néhány jogi passzusnál. Amikor azt mondom, szeretem az egyházat, Jézusra gondolok és az emberekre, akik őt követik. A rengeteg jólelkű, a szeretetben és a mindennapi szolgálatban alázatosan kitartó emberre, a hétköznapi szentekre. És azokra a melegekre is, akik ott vannak hétről hétre a templomban. Nem csak én vagyok így ugyanis. A gondot pedig sokszor az egyháziak saját szorongásai, elfojtásai okozzák, azok miatt lesznek maguk is szorongatók ahelyett, hogy az empátiára, megértésre helyeznék a hangsúlyt. Esetemben legalábbis ez történt. Hiszem viszont azt is, hogy sokaknak azért segíteni is tudtam az évek során. Hálás vagyok az elmúlt tíz év minden pillanatáért, amit a hívekkel tölthettem, és ha minden jól megy, képes leszek még tenni másokért a jövőben is.

www.valaszonline.hu