Ugrás a tartalomra
x

Miért lesz jobb ország Magyarország, ha ki lehet ülni egy szivárványos padra?

Magyarországon egy LMBTQI embernek kétszer meg kell gondolnia, hogy megfoghatja-e az utcán a párja kezét, és ezzel szabadon kifejezheti-e azt, amire mindannyian vágyunk: kapcsolódást, szeretetet, biztonságot. 

A Nemzeti Együttműködés Rendszere évek óta szisztematikusan csorbítja a szexuális és nemi kisebbségek jogait, az Alaptörvénytől kezdve a két éve hatályba lépett propagandatörvényen és a jogalkalmazási gyakorlatán át rendszerszinten tesz azért, hogy másodrendű állampolgárok legyünk. A gyűlöletkeltő kampányok, a melegséget a pedofíliával összemosó mondatok, a kiradírozásunk a média nagy részéből, a fiatalok elzárása az életkoruknak megfelelő szexuális oktatástól, a könyvek lefóliázása egyéni és közösségi szinten is hozzájárul társadalmi kirekesztésünkhöz. 

Ebben a szörnyen nyomasztó kontextusban próbál a magyarországi LMBTQI közösség és szövetségeseik pozitív változást elérni – egészen látványos sikerrel. Az IPSOS felmérése szerint már 10-ből 6 magyar gondolja azt, hogy az azonos nemű szülők ugyanolyan sikeresek lehetnek a gyereknevelésben mint a heteroszexuális párok, 10 év pedig alatt másfélszeresére emelkedett azok száma, akik támogatnák a házassági egyenlőséget. Míg 2018-ban csak minden ötödik magyar ismert személyesen LMBTQI embert, addig ez az arány idén már a teljes lakosság 50%-a volt a Medián januári eredményei szerint. A Policy Solutions értéktérképe pedig azt találta, hogy a jelentős kormányzati gyűlöletpropaganda ellenére sem változott negatív irányba a magyarok melegekkel kapcsolatos attitűdje. 

A kormányzati politika célja a nyilvánosságból való kiradírozásunk. Nem jelenhetünk meg filmekben, nem mehetünk az iskolákba órákat és képzéseket tartani, és le kell fóliázni azokat a könyveket, amik rólunk szólnak. Azért akarnak kiradírozni bennünket, mert azok vagyunk, akik.  
A kormányzati politika sokszor nem direkt tiltással éri el hatását, hanem olyan nehezen értelmezhető, zagyva jogszabályokkal, amelyeknek az alkalmazása nem jogilag kötelező határozatokban dől el, hanem az emberek fejében. Sokszor még olyan esetekben is igyekeznek végrehajtani egy végrehajthatatlan jogszabályt, amit nem érint a törvény, mert attól tartanak a könyvesboltosok, tanárok, újságírók és reklámszakemberek, hogy másnap ők kerülnek a propagandamédia célkeresztjébe. 

Egy ilyen társadalmi kontextusban a szimbolikus akcióknak kettős jelentése és értelme van. Egyrészt megmutatja az embereknek, hogy szabad ma Magyarországon egy köztéri padot szivárványszínűre festeni. Sőt, nemcsak szabad, hanem a jog (még mindig) azt védi, aki a köztéren nyilvánosan, önkormányzati engedéllyel, arcát felvállalva, büszkén szivárványosra fest egy padot. Másrészt minden egyes közterületen rajzolt szivárvány és kilógatott zászló azt üzeni a közösségünk tagjainak, hogy nem vagyunk egyedül és nem kell bujkálnunk. Pontosan ugyanezt üzeni minden évben a Budapest Pride fesztivál és felvonulás is.  

Lehet, hogy valaki még nem bújt elő a közösség tagjaként, de egy köztéri szivárvány azt mutatja neki, hogy ő is idetartozik. Vagy még nem beszélt erről a munkatársaival vagy a barátaival, de pont a pad ügye megerősítőleg hathat rá. A szimbolikus akciók eredménye, hogy beszédtémává teszik az LMBTQI közösség ügyét. 

Ez a helyzet pedig választás elé állít mindenkit. Csendben maradunk vagy kiállunk a megtámadott közösségért? Felhasználjuk-e a lehetőséget, hogy arról beszéljünk, mi kell a társadalmi elfogadáshoz és ehhez mit tudunk hozzátenni? Vagy azt választjuk, hogy egyenlőséget teszünk szélsőségesek jogsértő és egy civil szervezet engedélyezett akciói közé. 

Sokan a 2022-es kirekesztő homofób és transzfób népszavazást is szimbolikus politizálásnak tartották. Nem is állt bele komolyan egy ellenzéki párt sem abba, hogy a kormányzati gyűlölködéssel szemben elmondja, hogy milyen egy szabad, nyitott és boldog Magyarország, ahol mindannyian biztonságban élhetünk. Akkor is az volt az uralkodó narratíva, hogy beszéljünk a “valóban fontos” dolgokról, és ne idegenítsük el magunktól a potenciális szavazókat. Nem volt egy kimondott siker. 

Az viszont civil szervezetek koalíciójának és több mint 400 aktivistának a sikere volt, hogy a magyar választók 58%-a nem a kormány elvárásainak megfelelően szavazott az április 3-i népszavazáson. Az, hogy másnap nem egy olyan országban kellett felébredniük, amelyik népszavazáson szentesítette a homofób és transzfób kirekesztést. 

Van a szimbolikus akcióknak még egy hozadéka: lépésről lépésre többen látják, hogy milyen LMBTQI embernek lenni és egyre többen mernek előbújni családjuknak, barátaiknak. Egyre közelebb vagyunk egy olyan társadalmi többség kialakításához, amiben kétharmados lesz az azonos neműek házasságának és az örökbefogadásnak az elfogadottsága. Az, hogy ettől jobb lesz az újonnan épülő akkumulátorgyárban dolgozni LMBTQI emberként, nem tudom. De az biztos, hogy a kialakuló társadalmi többséget egy populista autokrácia nem hagyhat figyelmen kívül. 

A pad átadásakor mondott beszédemben azt emeltem ki, hogy ez egy találkozóhely azoknak, akik egy nyitott, szabad és boldog Magyarországon szeretnének élni. Egyelőre a Tompa utca padja csak minden másnap fejezheti ki ezt, de a többi nap is lehetőséget ad arra, hogy szülőként, barátként, kollégaként, véleményformálóként egy jó szót szóljunk az LMBTQI és minden más kirekesztett közösség érdekében. Ilyen közösségből van Magyarországon bőven: romák, menekült emberek, hajléktalan emberek, bántalmazott nők, fogyatékkal élők és mások.  

Addig, amíg a szimbolikus akciókban nem a kiállás fontosságát látjuk, hanem azt, hogy az valakiknek nem fog tetszeni, és emiatt inkább nem csinálunk semmit, nem is fog semmi változni. 
Nem csak a pad miatt lesz jobb LMBTQI embernek lenni Magyarországon 2023-ban. De a pad nélkül egy kicsit biztosan rosszabb lenne.

www.amnesty.444.hu/Vig Dávid

Drupal 8 Appliance - Powered by TurnKey Linux