Hogyan kezeljük az agresszív ellentüntetőket a Pride-on?
A szerzőnek már van elég baja a szélsőjobbosokkal a neten, ezért AAA néven írt az oldalra
Elérkezett a Pride-hónap, és egyre közelebb kerülünk a felvonulás napjához.
Az utóbbi években a nyugati világban egyre fokozódó dezinformációs és kirekesztő kampány, amely főleg a transzneműekre irányul – de ennek álcája alatt más csoportokat is ér jogi, anyagi és fizikai támadás –, megnövekedett ellenségeskedéshez és társadalmi kirekesztéshez vezetett, és ezzel bátrabbá tette azokat, akik úgy érzik, a társadalom problémáit erőszakkal és ledominálással kell kezelni.
Ez főképp neonácikat, egyéb agresszívabb fasisztákat és vallási fanatikusokat jelenthet, de mások is motiváltak lehetnek, ha úgy érzik, megvédenek valamit, vagy egyszerűen örömüket lelik az ilyen viselkedésben.
Bár az utóbbi időszakban a menet alatt nem történt erőszakos incidens (az oda- és hazaút az más kérdés), érdemes felkészülni az eshetőségre. A szervezők felkészültek arra, hogy megvédjék a vonulókat, de ha mégis olyan összetűzésre kerülne sor, hogy segítségre van szükségük, a vonulóknak is érdemes előre elgondolkodniuk, mit tudnának tenni.
Egyik eszközünk, amellyel megelőzhetjük és deeszkalálhatjuk az erőszakot, az a humor (később példák, egy kis kitérő után).
Segíthet az erőszak elkerülésében és a védekezésben, ha kicsit megértjük, mi vezet valakit a gyűlölködéshez. A kirekesztés és a társadalmi ellenségeskedés oka a gyűlölködő ember félelme, hogy az adott csoport fenyegeti a társadalmi rendet, és ezen keresztül bizonytalanságot okozhat az ő megszokott életmódjában is. Ezt kívánja valamilyen módon kezelni. (Authoritarian Personality, John Duckitt, 2015)
Ennek enyhébb formái a gúnyolodás, a szitokszavak használata, a megalázó viccek, az infantilizáció, a lealacsonyító beszéd, és a végtelenségbe nyúló, sehova nem vezető viták. Extrémebb formái az összeesküvés-elméletek és a pszeudotudományos elméletek terjesztése, a fizikai erőszak, a jogfosztás, és a társadalmi erőforrásoktól való elzárás.
Ez azt jelenti, hogy a gyűlölködő szemében van egy „mi" csoportja és egy „ők" csoportja, és utóbbi az ellenség, ami veszélyezteti a „mi" csoportba tartozók megszokott rendjét, és egyben a gyűlölködő életének a rendjét. Elképzelése szerint ő egy csoportok közötti dominanciaharcban háborúzik, és az LMBTQ+-közösség tagjai és más kisebbségek a háborúban a túloldalon állnak, akár tudtukon és akaratukon kívül. Az egyenlőségre való törekvés is túl messzire megy a gyűlölködő szemében, mert szerinte bizonyos emberek helye a hierarchia alján van, és ebbe bele kell törődniük a rend fenntartása érdekében.
A háborút az erősebb fogja nyerni, és ez fejben dől el, épp ezért fontos a gyűlöletmozgalmak számára az erő fitogtatása és a fölény demonstrációja, a félelemkeltés és a fenyegetés pedig gyakran bevetett fegyvereik. Igyekeznek elszigetelni a kisebbséget a társadalom többi részétől megalázással, hamis narratívák terjesztésével, és azzal, hogy elérik, hogy a kisebbség tagjai féljenek a publikus láthatóságtól.
Mit tudunk tenni, ha a kisebbség a saját eseményén provokációval, esetleg agresszióval szembesül?
Először is: szóljunk a szervezőknek.
Egy verbális vagy fizikai összetűzés inkább az agresszoroknak kedvez, ha már aláásták a kisebbség helyzetét a társadalomban, és a konfrontációt tudják úgy keretezni, mintha a kisebbség kezdeményezett volna, vagy a kisebbségiek nem viselkedtek volna kellően „civilizált" módon a fenyegetéssel szembesülve. A gyűlöletmozgalmak arzenálja széleskörű, és ebbe beletartozik a média manipulációja és az áldozat eljátszása is.
Van példa arra, hogy a gyűlölködők fölényének illúzióját humorral vagy megalázással oszlatja el a célzott csoport, ahogy rámutat, mennyire nevetségesek, és ez a módszer nem okoz kárt senkiben (az agresszor egóján kívül).
Fontos szerepet játszik a saját kreativitásunk, de mások is inspirálhatnak.
Anita Bryant egy narancslé reklámarca volt az Egyesült Államokban, mikor beszippantotta a homofób gyűlöletmozgalom, és hangos szószólója lett. Országszerte turnézott, és azért kampányolt, hogy a homoszexuálisok megszerzett jogait visszavonják. Eközben összemosta a csoportot a pedofíliával, démonizáló nyelvezetet használt a civilizált viselkedés és a vallásosság álcája alatt, és folyamatosan hangsúlyozta, hogy szereti a melegeket, és imádkozik értük.
Sokan átláttak az álarcán, különösen az érintettek. Munkásságáért 1977-ben egy ízletes tortát kapott az arcába.
2012-ben az Egyesült Államokban található Charlotte (North Carolina) városában a neonáci gyülekezőket az ellentüntetők bohócnak öltözve, hatalmas hangzavarral és szóviccekkel fogadták. „Mi vagyunk bohócnak öltözve, és ti tűntök viccesnek”, üzente az egyik szervező.
2014-ben Németországban a Rudolf Hess sírhelyéhez látogató neonáci vonulást kiforgatták a komolyságából. A „Rechts Gegen Rechts” (Jobb A Jobb Ellen) kampány keretein belül a helyi lakosok és vállalatok a menet minden lesétált métere után 10 dollárt ajánlottak fel az EXIT Deutschland programnak, aminek célja, hogy segítse az embereknek elhagyni az extrém szélsőjobbot. A kampány közel tízezer eurót gyűjtött össze. Az útvonalat színes, buta szlogenek díszítették, a végén megköszönték a résztvevőknek a hozzájárulást, és valaki szivárványos konfettivel üdvözölte a befutókat.
A módszer több német és egy svéd városba is elterjedt.
Posie Parker a „nőket védelmező” transzfóbia egyik legjellegzetesebb karaktere az Egyesült Királyságban. Az önmagát feministának sem valló, de genderkritikus retorikát terjesztő Parker mozgalma vonzza a szélsőséges gyűlölködők csoportjait, és emiatt többször botrányba keveredett. Például egyik transzfób gyülekezésén neonácik jelentek meg, hogy támogassák az ügyét, és náci karlendítéssel tisztelegjenek a transzfób tábor előtt.
Egy másik gyülekezőjén Lisa Morgan, genderkritikus aktivista úgy gondolta, hogy publikus beszédében transzfóbiáját legjobban egy Hitler-idézettel tudja alátámasztani.
Parker rengeteg kárt okozott a transzközösségben, áltudományos konteókat terjeszt, és aktívan szítja a gyűlöletet, amely kiterjed az egész LMBTQ+-közösségre. Új-zélandi megjelenésén 2023-ban paradicsomszósszal fogadták. Az eseményt lefújták, Parker pedig elhagyta Új-Zélandot, és ezzel az ottani turnéja megszakadt.
A Washington állambeli Centralia város 2023-as Pride-felvonulásán fasiszták jelentek meg, hogy megfélemlítsék a vonulókat. A vonulók azonban a fasiszták transzparenseinek eltakarásával, fekvőtámasz-versennyel, tánccal és twerkeléssel szegték kedvüket.
Aki valaha használt akár egy kanálhegynyi csillámport is bármire, az tudja, hogy évekig takarítani fogja a legváratlanabb helyekről. A glitterbombát az LMBTQ+-közösség és a feminista mozgalmak találták ki, és több alkalommal bevetették már a tiltakozás eszközeként.
A csillámpornak és a konfettinek is vannak környezetbarát változatai, amelyeket akár otthon is el lehet készíteni (a bolti „lebomló” glitter sokszor valójában nem az. Megfelelő alternatívák pl. a só, cukor, virágszirmok).
A környezetbarát verzió nem okoz olyan tartós fejfájást, de a hazaúton a leglitterezett ember legalább olyan színes és ragyogó lesz, mint a Pride-vonulók. Az biztos, hogy nem mosoly ülne egy, a személyiségét gyűlöletére építő ember arcán, ha szivárványos csillámport kellene vakargatnia a fekete pulcsijáról.
A humor és a gyűlölködők komolytalanná tétele nem az egyetlen önvédelmi stratégia, és nem működik minden esetben, de megfontolandó.
Akkor alkalmazható a leghatékonyabban, ha nyilvános eseményről van szó, ahol képfelvételek készülnek.
A módszer mellett szól, hogy deeszkalálni lehet vele feszült helyzeteket, meg lehet vele torpantani a magukat komolyan vevő gyűlölködőket, és nehéz utána a támadóknak áldozatot játszania. Míg ők utálattal és erőszakos pózolással igyekeznek éreztetni velünk, hogy nem látnak szívesen a társadalomban, mi ezt megtehetjük velük azzal, hogy kifigurázzuk őket, mert ez számukra sokkal szokatlanabb és sokkolóbb, mint azoknak, akiket amúgy is folyamatosan megaláznak. A humor és vidámság társadalmi visszhangja és politikai üzenete pozitívabb, mint egy komoly összetűzésé.
Hátulütője, hogy nem fogja meggyőzni a politikai döntéshozókat, nem ér el érdemi változást a gyűlölködők nézeteiben, és, ha a helyzet eljutott az erőszakig, akkor nem fog megvédeni. Figyelembe kell venni az erőviszonyokat és a célokat, amikor stratégiát választunk. Minden helyzetben mérlegeljünk, hogy mi a legjobb lépés, és ügyeljünk saját biztonságunkra és egymás biztonságára.
Néhány tipp:
– A legjobb védekezés az elkerülés, és ezt bármilyen önvédelmi tanfolyamon is elmondják. Próbáljátok meg elkerülni a provokálókat, konfrontáció esetén a deeszkaláció legyen az első, ha pedig fizikai konfliktusra kerül a sor, akkor az első választás legyen a futás, főleg, ha kevesebben vagytok, mint a támadók!
– Ne lépj konfrontációba egyedül vagy akkor, ha kisebb csoporttal vagy, mint az agresszorok! Igyekezz mindig nagyobb csoporttal maradni, és figyelj a többiekre, hogy ne szakadjanak le!
– Bár a magyar törvénykezés nem sok keretet ad az önvédelemre (TASZ: Mit vihetsz magaddal egy tüntetésre és mit nem? ), néhány dolgot meg tudsz tenni, hogy jobban megvédd magad. Ha lehet, veszély kockázata esetén vastag, nehéz anyagból készített ruhákat viselj, mert ezek jobban állják az ütéseket és a szúrásokat. Legyen nálad egy-két dolog, amiknek kreatív felhasználásával időt tudsz nyerni, vagy el tudod terelni a támadók figyelmét. Ilyesmi lehet bármi, ami nagy zajt tud csinálni, egy vízipisztoly, vagy bármi nem veszélyes tárgy, aminek kreatív felhasználásáról ötleted támad. Vedd számba a holmijaidat!
– Ha viszel telefont, jusson eszedbe: ha valakire sok kamera irányul, az már önmagában fékezheti az agresszív viselkedését, de ha mégsem, akkor bizonyíték lesz róla. A tömegfelvétel és a nyilvános közéleti szereplés eseteiben nem szükséges a szereplők beleegyezése a felvétel elkészítéséhez. (Milyen szabályok vonatkoznak a kép- és hangfelvétel készítésére?)
– Tervezz előre! Hogy fogsz eljutni a helyszínre, kivel leszel, hogy fogsz hazáig eljutni? Kivel tudsz együtt menni, és meddig? Meg tudod úgy tervezni az útvonalat, hogy mindig tömegben legyél?
A jelenlegi politikai környezetben érdemes visszatekintenünk a Pride kezdeteire, ami az elnyomás elleni küzdelemben és a közösségünkben levő szövetségekben gyökerezik.
Akik nem érintettek, nem értik, hogy „miért kell itt vonulgatni”. Nem értik, hogy sokunknak ez az egyetlen nap, amikor néhány órán keresztül olyan környezetben lehetünk, ahol tudjuk, hogy biztonságban vagyunk, és elfogadnak a körülöttünk levők. Nem tudják, hogy a rossz hiányos jogi helyzetünk, a közelmúltbeli jogfosztások és a hergelő propaganda milyen mélyen kihat a személyes életünkre.
Nem érzik a félelmet, a bizonytalanságot és a kétségbeesést, amit egy falusi tizenéves érez, aki nem mer a családja előtt előbújni, és csak azért utazott Budapestre, hogy legalább az év egy napján önmaga lehessen mások társaságában.
Nem értik a stresszt, amit a queer párok átélnek, amikor nem tudják, hogyan lesz valaha családjuk, vagy ha van, hogyan tudják egyben tartani.
Nem tudják, milyen érzés egy társaságban hallgatni, ahogy mások felszabadultan, különösebb átgondolás nélkül beszélnek a saját párkapcsolataikról, míg egy queer embernek mindig mérlegelnie kell, hogy az adott környezetben megteheti-e ezt.
Nem tudják felmérni, mivel jár, hogy soha nem lesz társadalmilag teljes mértékben elkönyvelve és elfogadva a szereteted és a személyed, és hogy ez hány millió módon fogja érinteni az életedet és kapcsolataidat.
Nem érzik át, milyen úgy élni, hogy mindig figyelned kell, nehogy valaki megtámadjon, mert „túl meleg” vagy, állandóan harcolnod kell a tévhitekkel még a szeretteidben és a barátaidban is, és a magyar közvélemény egy torz tükröt tart eléd, amiben nem önmagad látod, mint egy érző, bonyolult emberi lényt, hanem egy karikatúrát, amit el kell törölni a köztudatból.
A queer emberek mindig az emberiség részei voltak. Itt voltunk, itt vagyunk és itt leszünk.
A történelem során sokszor, sok módon üldöztek minket, a közösségnek mégis egyik jellemzőjévé vált, hogy megtaláljuk a humort és a könnyedséget a kegyetlen körülmények között is, és támaszkodunk egymásra.
A magyar keserűségbe pedig kitartó, a helyzetet meghazudtoló vidámsággal lehet a legjobban éket vágni, és ösztönözni másokat, hogy rázzák le magukról a szürkeséget és az apátiát. Ki lenne erre alkalmasabb, mint mi?
