„Buzinak lenni jó!” – Sosem látott fotók liberális fideszesekkel és szandál-zoknis ellentüntetőkkel a magyar LMBTQ-mozgalom hőskorából
„Két szakállas fickó – szőke és barna – 32/185/78 és 35/187/75 – olyan partnert keresnek, aki 35-40 éves, és utazást, zenét, sportot kedveli; bajuszos, szakállas, szőrös testű, és a fehér és fekete kendőt nem veti meg. Jelige: »farmer és bakancs«” – így szólt egy társkereső hirdetés a Mások című, szamizdatnak indult melegmagazin 1990-es számában. Pont ugyanabban, amelyben az első magyar demokratikus választásra készülő pártokat végigkérdezték a szerkesztők, hogy mit gondolnak a melegjogokról. Az egyik válasz így hangzott: „A Fidesz annak a liberális jogfelfogásnak alapján áll, amely szerint amit a törvény nem tilt, azt szabad. Ennélfogva a homoszexualitás – miként a heteroszexualitás sem – jogi úton nem korlátozható.” Számos egyéb érdekesség is kiderül a kilencvenes évek magyar LMBTQ-közösségét bemutató fotókból és dokumentumokból, amelyeket Hanzli Péterrel, a Háttér Társaság történészével, archivistájával idéztünk fel.
„Egy szabad társadalomban valamilyen értelemben mindenki egy kisebbséghez tartozik” – ezt az életbölcsességnek is felfogható választ adta a Fidesz 1990-ben, az első demokratikus választás előtt a Mások című magazin kérdésére. Magyarország első, LBMTQ-közösségnek szóló lapjában a későbbi kormánypárt leszögezte: „A Fidesz annak a liberális jogfelfogásnak alapján áll, amely szerint amit a törvény nem tilt, azt szabad. Ennélfogva, a homoszexualitás – miként a heteroszexualitás sem – jogi úton nem korlátozható”.
A rendszerváltás nemcsak a többségi magyar társadalom, hanem a hazai LMBTQ-közösség számára is a változás reményét jelentette. A Mások a nyolcvanas évek végén csupán szürkezónás szamizdatként jelenhetett meg, hamarosan viszont beszerezhető lett a sarki újságárusoknál is. A melegek korábban rejtőzködve, parkokban vagy nyilvános vécékben ismerkedtek – hamarosan viszont megjelentek a melegbárok az ország több városában is. A rendőröket az államszocializmus idején igyekezték elkerülni a melegek: a rendszerváltás után már beadványokat írtak hozzájuk, ahogy több minisztériumhoz, illetve az Alkotmánybírósághoz is.
Volt is miért kampányolni, a szabadság ugyanis nem hozta el automatikusan a társadalmi és a jogi elfogadottságot. Még évek kellettek hozzá, hogy megtartsák Budapesten az első Pride felvonulást 1997-ben, és még több idő ahhoz, hogy engedélyezzék az azonos neműek számára a bejegyzett élettársi kapcsolatot – 2009-ben. Közben viszont a Mások lapjain informálisabb, mai szemmel megmosolyogtató tartalmak is megjelentek. Íme néhány példa a kor társkereső hirdetései közül:
- Harmincéves nagypapa unokát keres. „Cukrosbácsi” jeligére.
- Férjhez adnám jómódú, 25 éves, csinos, de roppant félénk és gátlásos barátomat. Ajánlatokat „Valaki kell neki is” jeligére. Korzó-kalandorok, Egyetem-isták (sic) kíméljenek!
- Két szakállas fickó – szőke és barna – 32/185/78 és 35/187/75 – olyan partnert keresnek, aki 35-40 éves, és utazást, zenét, sportot kedveli; bajuszos, szakállas, szőrös testű, és a fehér és fekete kendőt nem veti meg. Jelige: „farmer és bakancs”.
- Kisportolt egyenruhásoknak, bodybuildingeseknek kínál tartós barátságot, szexkalandokat enyhén sportos, megbízható fiú, 32/176/67. „Egészséges életmód” jeligére.
Az LMBTQ-közösség rendszerváltás körüli és utáni helyzetéről lapunknak Hanzli Péter, a Háttér Társaság történésze, archivistája beszélt.
A Háttér Társaság számos képet az rtl.hu rendelkezésére bocsátott az archívumából, amelyek a kilencvenes és a korai kétezres évek magyarországi LMBTQ-életét mutatják be. A teljes galériát itt lehet végignézni.
Ismerkedés a csempebárokban, Zsuzsi kutyával
„A rendszerváltás előtt szinte láthatatlan volt az LMBTQI-közösség a társadalom előtt” – mondta az rtl.hu-nak Hanzli Péter. Felidézte: "akkoriban a sajtóban szinte csak a Magyarországra a nyolcvanas évek közepén betörő AIDS-járvány kapcsán írtak a meleg közösségről, és akkor is bulvárosan, a kellő hozzáértés hiányával. Az állam sem kapkodott nagyon, hogy észrevegye a melegeket, vagy hogy kezdjen valamit a főleg körükben terjedő betegséggel. Csupán a rendőrség vezetett listát azokról, akikről tudta vagy sejtette, hogy saját nemükhöz vonzódnak. Papíron ez az ő védelmükben történt, ám a gyakorlat a közösség tagjainak nagy részét feszélyezte."
A melegbárok hiányában ekkoriban a parkokban, köztereken „korzózva” vagy a nyilvános illemhelyeken, a „csempebárokban” ismerkedtek egymással a melegek. Az előbbi helyzet egyik ismertebb módszere volt a „Zsuzsi kutya”, amikor azzal az ürüggyel szólítottak le valakit, hogy „Elveszett a Zsuzsi kutya, nem láttad errefelé?” Amennyiben a leszólított fél ismerkedésre vevő, a kódot értő homoszexuális volt, szívesen segített megkeresni „Zsuzsi kutyát”. A nem beavatottak pedig csak sajnálkoztak, hogy nem látták.
A történész szerint itthon először akkor irányult nagyobb figyelem az LMBTQ-emberekre, amikor 1982-ben bemutatták Makk Károly Egymásra nézve című filmjét, „az első olyan kelet-európai filmet, amely leszbikus témával foglalkozott”.
Ugyanebben az évben egy magánszemély levelet írt Kádár Jánosnak, amelyben kérte, hogy a kormány engedélyezze egy homoszexuális-szervezet létrehozását. Választ nem kapott, viszont házkutatást tartottak nála, és lefoglaltak több újságot, könyvet.
Aztán „1985-ben létrejött egy szűkebb mag, ami nagyjából egy tucatnyi embert jelentett, leginkább meleg férfiakat. Azon tanakodtak, hogy valamit kezdeni kellene az AIDS-szel. Ambrus Péter szociológus ötlete volt, hogy hozzanak létre egy szervezetet.” Hamarosan meg is alakult a Homérosz Egyesület, amely elsősorban az AIDS-szel kapcsolatos figyelemfelkeltésre fókuszált – nem véletlenül az Egészségügyi és Népjóléti Minisztériumhoz fordultak a bejegyeztetésért.
Közben a színfalak mögött is folyt a közösségépítés: 1989-ben megnyílt az első klasszikus értelemben vett melegbár, a Lokál, ahol – igaz, csak egy rejtett pincehelyiségben – már közösségben is meg tudták élni a melegek a romantikus kapcsolatokat. 1987-ben – titokban – egy nemzetközi LMBTQ-konferenciát is szerveztek Budapestre. Igaz, erről aztán tudomást szereztek a hatóságok, mivel teljesen véletlenül november elejére, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójára tették az eseményt. A rendőrség igazoltatott is minden résztvevőt.
Kinyílik a világ
„Olyan nem volt a kilencvenes években, hogy valaki biztonságosan sétálhatott volna kézen fogva a párjával” – mondta Hanzli a rendszerváltás utáni időszakról. Ekkor még gyakran történtek homofób támadások, úgynevezett „buziverések” a köztereken, de a nyilvánosság előtt már több lehetőség volt a jogokért való kiállásra. A kilencvenes évek közepétől emelték fel igazán a hangjukat a diszkrimináció ellen, illetve amellett, hogy a melegek bármely munkahelyen dolgozhassanak. A parlamenti naplóból kiderül, hogy az országgyűlés 1996-ban például parázs vitát folytatott arról, hogy a melegek lehetnek-e tanárok.
Hanzli szerint „az első indítványok a beleegyezési korhatárról szóltak, ez a téma meghatározta a kilencvenes éveket”. Ekkoriban a törvény heteroszexuális kapcsolatoknál 14 éves korra tette a beleegyezési korhatárt, míg a homoszexuális kapcsolatoknál 18 év volt ez a kor: ez a kettős mérce végül 2002-ben szűnt meg. A közösség másik fontos témája az együtt élő azonos nemű párok „jogi alátámasztása” volt. A Polgári törvénykönyv végül 1995-ben kezdte el szabályozni az azonos neműek élettársi kapcsolatát, a ceremóniával járó, bejegyzett élettársi kapcsolathoz való jogot viszont már csak 2009-ben kapták meg.
Közben LMBTQ-szervezetekből is egyre több alakult: a Homérosz rövid életű vidéki társulásokat hozott létre például Győrben, Pécsett és Miskolcon, valamint tőlük függetlenül Szolnokon elindult az M-Csoport, bár ők inkább a bulik szervezésére, mint a közéleti ügyekre szakosodtak. Hanzli szerint „a vidéki egyesületek sokkal kevesebb embert tudtak elérni, mivel főleg a falvakban és a kisvárosokban rejtőzködőbben éltek az LMBTQ-emberek”. A fővárosban viszont megjelentek az első zsidó, keresztény, illetve női LMBTQ-csoportok: a Labrisz Leszbikus Egyesület például 1999-ben alakult meg.
1996-ban a Háttér Társaság programjaként telefonos lelkisegély-szolgálat is indult a közösség tagjai számára.
A 2001-es felvonulás résztvevői a Parlamentnél, az az évi szlogent („édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!”) hirdető molinóval. Fotó: Takács Bencze Gábor (Mások újság) / Háttér Társaság
Út a Pride-ig
„Már a kezdetektől felmerült egy nyilvános esemény gondolata. A példakép a Pride volt” – idézte fel Hanzli. Azonban a rendszerváltás után még több évnek el kellett telnie, hogy ez az esemény megvalósuljon. A homofób indulatok felkorbácsolása viszont a közélet része volt:
Pintér Sándor akkori budapesti rendőrfőkapitány például egy olyan kijelentésével vált hírhedté, amely szerint „a prostituáltakon kívül a homoszexuálisoktól is” meg szeretné tisztítani Budapest utcáit" – hogy a korszak két leghírhedtebb, mindenkit is utáló politikusáról, Csurka Istvánról és Torgyán Józsefről ne is beszéljünk.
Az első többé-kevésbé nyilvános LMBTQ-esemény a Mások által szervezett Pink Piknik volt 1992-ben, amelyen olyan melegek is szívesen részt vettek, akik nem feltétlenül akarták, hogy családjaik meglássák őket a sajtóban megjelenő fotókon.
Ezt követte 1993-ban az Első Budapesti Homoszexuális-Leszbikus Filmfesztivál, majd 1997-ben sor került az első Budapest Pride-ra is, amelyen a becslések szerint 200-500 résztvevő vonult fel a Capella Cafétól a Belgrád rakparton, a Duna-korzón, a Vörösmarty téren és a Váci utcán át. Hanzli így emlékezett vissza: „Az első felvonulás esetében nem beszélhetünk még ellentüntetőkről, hiszen a nézelődők igazából azt sem tudták, miről van szó.”
A következő évben, 1998-ban viszont megjelent a legelső ellentüntető, aki egy „Buzi go home” feliratú táblát tartott fel a Vörösmarty téren. Külön érdekesség, hogy ez a férfi később meggondolta magát:
2008-ban, amikor komoly fizikai támadások érték a felvonulókat, „Buzi don't go home” címmel juttatott el bocsánatkérő levelet az egyik LMBT-szervezethez, a Szimpozion Egyesülethez.
