Az LMBTQ az új migráns, de a többségi társadalom ne a kisebbségtől várja a megoldást
Az LMBTQ az új migráns? címmel rendezett csütörtök este nyilvános beszélgetést a Szabadság Körei nevű civil bázisközösség-építő szerveződés, amelyet Perintfalvi Rita teológus alapított egy évvel ezelőtt.
Az esemény apropóját az úgynevezett panasztörvény adta, ami arra adna lehetőséget a magyar állampolgároknak, hogy névtelenül bejelentést tegyenek a hatóságoknál a gyermeket nevelő, azonos nemű párokról.
A szervezők szerint azonban az LMBTQ-közösség csoportjait eddig is számos megalázó támadás érte, és a gyűlöletkeltő propaganda a migránsokhoz hasonló bűnbakot képzett a közösség tagjaiból, akiktől félni kell, és akiken le lehet vezetni az indulatokat.
A rendezvény meghívott vendégei, Pál Márton, az #acsaladazcsalad mozgalom társalapítója, a Szivárványcsaládokért Alapítvány kurátora és Székely Kriszta, a budapesti Katona József Színház rendezője Kanicsár Ádám újságíró moderálása mellett arról beszélgettek, hogyan értékelik a hatalomnak az LMBTQ-közösséggel kapcsolatos intézkedéseit, és milyen megoldást látnak a homofóbia egyéni és rendszerszintű megnyilvánulásai ellen.
Az elmúlt tizenhárom év
A moderátor első kérdésére, hogy hogyan élték meg a Fidesz-kormány több mint egy évtizedét, Pál Márton azzal indított: férjével a jelenlegi politikai kurzusban váltak szülővé, de a most hatéves kisfiuk örökbefogadásához képest a jelenleg tizenöt hónapos kislányuk tavalyi örökbefogadása már érezhetően keményebb menet volt. (Erről ebben a cikkünkben olvashatnak részletesebben.)
Székely Kriszta úgy fogalmazott, ő indulatos humorral próbált ellenállni bizonyos politikai megnyilvánulásoknak, és sok élménye van arról, mit jelent jelenleg a közösség tagjának lenni. Felidézte, hogy tizennyolc éves korában a melegség témája jóval definiálatlanabb volt a mostaninál, akkor még mindenki „a sötétben tapogatózott”, mégis kevesebb szorongás tapadt az érzéshez, mint manapság.
Szerinte a magyar történelemből kiindulva naivitás volt azt gondolni a rendszerváltás idején, hogy a szexuális kisebbségek kérdésében könnyen konszenzusra jut majd a magyar társadalom, és hogy zökkenőmentes lesz a melegek elfogadása, de ekkora zökkenőre azért nem számított. Kérdés, hogy ezt az egyre növekvő hegyet képes lesz-e a társadalom megmászni.
Perintfalvi Rita pedig arról beszélt, ő nem tagja ugyan az LMBTQ-közösségnek, a megkülönböztetett kisebbségekhez nagyon is tud csatlakozni, miután magyarországi egyeteme egyértelművé tette neki, hogy nőként nincs helye a teológusi pályán. De a témára akkor figyelt fel igazán, amikor egy huszonéves katolikus fiú elmesélte neki, hogyan akarta őt a papja a melegségéből kigyógyítani. Perintfalvi szerint a homoszexuálisok sokáig láthatatlanok voltak a vallási közösségekben, ezért is próbálja az ügyüket képviselni, még ha a kormánymédia sátánistának is nevezi ezért.
Nem LMBTQ-propaganda, hanem homofób uszítás
Az eseményen három meghívott aktivista is szót kapott. Gyémánt Ágnes 2016-ban hozta létre az LMBTQI-személyek szülei, hozzátartozói nevű Facebook-csoportot, amely az érintett szülők fórumaként működik. Gyémánt Ágnes egy leszbikus kapcsolatban élő lány édesanyjaként gonosznak nevezte a kormány melegekkel kapcsolatos törvényeit, és azt mondta: „El nem tudják képzelni, hogy milyen érzés egy szülőnek, amikor az ő gyerekéről mások ítélkeznek és bántják. Ezek a törvények bántalmaznak és fájdalmat okoznak.” Szerinte minden egyes rendelet megalázza a közösség tagjait és családjukat, akik – 5-7 százaléknyi érintettel és a hozzátartozóikkal számolva – összesen 1-1,5 millió embert jelentenek Magyarországon.
„Nem LMBTQ-propaganda folyik itt, hanem homofób uszítás” – mondta.
„Transznemű nőként élek Budapesten, nem vándoroltam el, nem is célom, hogy elmenjek az országból. Édesapa vagyok, két gyermekem van” – ezt már Magasházi Mónika transzjogi aktivista mondta, aki szerint az elmúlt tizenhárom évet a jogi tranzíció ügyén keresztül lehet a leglátványosabban bemutatni. A transznemű emberek egészen 2015-ig kérvényezhették az államtól, hogy az okmányaikban is megváltoztathassák a nevüket és a nemüket, 2018 végétől viszont befagyasztották a kérelmeket, majd a 2020 májusában egy salátatörvényben benyújtott, 33-as paragrafus néven ismert jogszabály alapján a kormány kizárólag a születési nemet tartja nyilván, az orvosi és szociális tranzíciókkal nem foglalkozik.
Magasházi Mónika a bürokratikus helyzetek bemutatásán keresztül szemléltette, transz nőként milyen kínos pillanatokat él át minden alkalommal az ügyintézők előtt, mikor hivatalos iratait bemutatja. „Azáltal, hogy a kormány nem adja meg a lehetőséget a hivatalos nem- és névváltásra, a transznemű embereket folyamatos előbújásra kényszeríti.”
Az aktivista szerint sorstársai többségének mindez óriási stresszhelyzetet jelent, és végül Szél Bernadett a 33-as paragrafus parlamenti vitájakor elhangzott, a kormányhoz intézett mondatát idézte:
„»Önök mindig a valóságot akarják betiltani, de a valóság itt van közöttünk, és mindig szembe jön.« Tehát jelentkezem, itt vagyok, engem nem lehet betiltani.”
A Szimpozion Egyesület vezetőségi tagja, Modolo Ákos pedig arról beszélt, a szervezet aktivistái több mint húsz éve járták a hazai középiskolákat és beszélgettek a diákokkal az LMBT-identitásról, a 2021-es propagandatörvényt – amellyel névleg a kiskorúakat védenék az „ideológiai neveléstől” – így gyakorlatilag rájuk szabta a kormány. De azzal, hogy ezt a lehetőséget elvették tőlük, és a témát tabusították, a probléma nem szűnt meg, a tanárok pedig a legjobb szándék mellett sem tudják az LMBT-specifikus kihívásokat kezelni. Az egyesület ezért most az iskolákon kívüli alternatív utakat próbál találni a tanárok, a szociális munkások és a pszichológusok felkészítéséhez, és az országos helyett a helyi aktivizmusra koncentrálnak.
Tényleg az LMBTQ az új migráns?
A rendezvény provokatív címét az elhangzottak tükrében is minden megszólaló indokoltnak tartotta, és Perintfalvi Rita szerint 2015-ben pont úgy tette meg a kormányzat a menekülteket bűnbakká, mint most az LMBTQ-közösséget, ami pedig nagyon hasonló ahhoz, ahogyan korábban a fasizmus tette meg azt a zsidókkal. Ha ugyanis a politika nem tud és nem akar valós válaszokat adni a gazdasági, társadalmi problémákra, akkor a legegyszerűbb keresni egy csoportot, amelyre rá lehet fogni az összes problémát. Ilyenkor beindul a gyűlöletspirál, mert zsigeri ösztönök élednek fel olyan emberek ellen, akikkel kapcsolatban a többségnek nincs is személyes tapasztalata.
Székely Kriszta ezután úgy fogalmazott, ő nagyon sötéten látja a helyzetet, véleménye szerint a hatalom szándékosan hagyja minőségi oktatás és felvilágosítás nélkül, vagyis tartja tudatlanságban azokat az embereket, akiknek bizonyos lehetőségek híján esélyük sincs arra, hogy tudáshoz jussanak. Ezt a réteget a hatalom politikai tőkeként használja és szavazókész állapotban tartja, a gyorsan kifáradó témák korában pedig muszáj újra és újra „valami végtelen butaságot kitalálnia”. A színházrendező azt is kijelentette: a helyzet minden sötétsége ellenére itt él, és nem is hajlandó elköltözni innen.
Ezzel szemben Pál Márton örök optimistának nevezte magát, aki annyira azért nem naiv, hogy ne tudná: ezt a rendszert nem lehet megváltoztatni vagy ész érvekkel hatni rá. De abban továbbra is hisz, hogy az olyan kiállásokkal, mint amilyen az #acsaladazcsalad kampánya volt, igenis lehet lassítani a folyamatot, és „lehet tenni az ellen, hogy teljesen egy elmebajba kerüljünk”.
Ha a törvényhozókat nem is lehet meggátolni, a társadalom véleményének változásait a kormányzat is követi, ebben pedig az érzékenyítés az egyedüli eszköz, ami szerinte működik. Majd rámutatott arra az ellentmondásra, hogy abban, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben sokkal láthatóbbá vált a melegközösség, nagy szerepe volt a velük szembeni támadásoknak is. Ennek viszont nagy ára van. „Marhára unom, hogy azt a szerepet játszom el, amit adnak nekem. Iszonyatosan elfáradtam ebben.”
Homofóbok-e a magyarok?
„Nem gondolom, hogy bárki születésénél fogva bármilyen -fób lenne – ezeket a szocializáció során sajátíthatjuk el” – hangsúlyozta ezután Székely Kriszta. Szerinte a magyar társadalom viszont egy billenékeny ponton áll, és információ hiányában sok embert lehet arra billenteni, hogy a leegyszerűsített gondolatokat fogadja el. A rendező valószínűleg a woke-mozgalom jelenségére gondolt többek között akkor, amikor azt mondta: a magyar kormány a nyugati világban felerősödő vitákat is ügyesen csatornázta be a saját propagandájába. Az érettebb társadalmak – sok esetben teoretikus – vitáival pedig egy kevésbé érett társadalomban alaposan fel lehet tüzelni az indulatokat.
Az #acsaladazcsalad-kampány sikerének kulcsa Pál Márton szerint a gyerekek voltak, akik kapcsot jelentettek a többségi társadalomhoz. És amikor a tenyérre rajzolt figurák kampányába váratlanul Ördög Nóra műsorvezető és a magyar futballválogatott kapusa, Gulácsi Péter is beleállt, és a példájukat több mint 100 híresség követte, üzenetük rengeteg emberhez eljutott. Pál Márton úgy látja, a melegek örökbefogadásával kapcsolatban a magyarok 40 százaléka támogató, másik 40 százalékuk mereven elutasító, és 20 százalékuk bizonytalan – tevékenységeikkel utóbbiakat célozzák meg.
A transzfóbia már jóval nagyobb hátrányból indul, mert a velük szembeni ellenérzések sokkal jobban rezonálnak a társadalommal, Pál Márton szerint ezért mossák össze a genderkérdést az LMBTQ-val, „ami egy nagyon tudatos és rendkívül gonosz dolog”. Ehhez jött még a homoszexualitás pedofíliával való összemosása. Perintfalvi Rita szerint saját könyve, az egyházon belüli szexuális visszaélésekről szóló Amire nincs bocsánat megjelenése után a kormány joggal tartott attól, hogy ha mélységükben tárulnak fel az esetek, az egyházak hiteltelenné válnak, és nem lesznek alkalmas propagandaeszközök. Ennek hozadéka az is, hogy míg Pető Attila és Hodász András eseteiről a kormánymédia hallgat, a tanítványával viszonyt folytató pedagógus ügye csak úgy ömlik belőle.
Kivel érdemes párbeszédet folytatni?
Az esemény egyetlen vitája abban a kérdésben merült fel, érdemes-e szóba állni a melegekkel szemben ellenséges emberekkel vagy a jelenlegi hatalommal szimpatizálókkal? Pál Márton szerint egyszerűen nincs más megoldás, mint a párbeszéd, és ezen a ponton elmesélte az este legerősebb történetét.
Pár éve a férjével a Balatonon vitorláztak, és a vízen elkísérte őket egy vitorlásoktató is. Amikor az oktatónak világossá vált, hogy egy meleg párral van dolga, tett pár megjegyzést a pride-ra, és láthatóan nagyon rosszul viselte a helyzetet. Másnap Mártonék már a kisfiukat is magukkal vitték a hajóra, a nap végén pedig az oktató azt mondta nekik:
„Tegnap nagyon berúgtam, hogy végig tudjam csinálni a mai napot, mert nagyon elítéltem azt, amik vagytok. De ma azt láttam, hogy ez a gyerek boldog, és családként tudtok működni.”
Pál Márton szerint 9,5 millió emberrel ugyan nem fognak tudni vitorlázni menni, de ha idővel és beszélgetésekkel még egy keményen homofób ember véleménye is megváltoztatható, aki beláthatja, hogy ők is csak egy olyan halálosan unalmas család, mint bármely másik.
A többség felelőssége
A moderátor zárókérdésére, hogy akkor mégis milyen eszközei lehetnek a mindennapi aktivizmusnak, Perintfalvi Rita azt válaszolta, inkább a többségnek szeretné üzenni, hogy ne várja el a kisebbségtől, hogy mindig ők küzdjenek a saját jogaikért. „Vegyük mi észre őket, tegyük meg mi az első gesztust feléjük.” Hasonló gondolatot fogalmazott meg Székely Kriszta is, szerinte nem az a kérdés, hogy „mi, melegek, vagy mi, romák tettünk-e eleget a saját érdekünkben.”
Nem a kisebbségeket érdemes tehát számon kérni ez ügyben. „Nagy ereje van annak, amikor valaki nem magából fogalmaz, hanem kiáll valakiért” – mondta a rendező, és hozzátette: az is fontos, hogy közben mindenki vigyázzon a saját mentális és érzelmi egészségére.
