Meseország egyelőre csak Bécsben mindenkié

Aligha utaztunk volna Bécsbe egy magyar nyelvű bábszínház bemutatójára. Csakhogy olyan magyar meséket mutattak be szombaton, amelyeket Magyarországon csak 18 évnél idősebbek nézhetnének meg és eddig egyetlen színház vagy színtársulat sem tűzte őket műsorára. A Labrisz Leszbikus Egyesület kiadásában 2020-ban megjelent Meseország mindenkié című mesekönyv a leggyakoribb olvasatban érzékenyítő – más olvasatban homoszexuális propaganda, megint más olvasatban pedofil – antológia (amely külföldi kiadásának támogatása miatt Demeter Szilárd a Petőfi Kulturális Ügynökség egyik kuratóriumát is feloszlatta).

Eddigi első és egyetlen helyszínként Bécsben kapott zöld jelzést arra, hogy színházi átiratban mutassák be gyerekeknek és felnőtteknek. A kortárs szerzők meseátiratait tartalmazó gyűjtemény meséiből hármat dolgoztak át színpadra, ezeket Pille Tamás rendező és a könyv szerkesztője, Nagy Boldizsár közösen választotta ki.

A könyvvel megegyező című Meseország mindenkié a Svung – Bécsi Magyar Színház két felvonásos előadása. A független társulat ebben a bábjátékban a szexuális másság, a fogyatékkal élők és az etnikai hovatartozás témájához nyúlt bátor kézzel. Az előadás a hagyományos bábjáték keretein belül marad, de élő szereplőkkel is dolgozik.

A Svung társulata a bemutató után, középen Pohl Balázs és Pille Tamás 

Pille Tamás eredetileg Magyarországon szerette volna bemutatni a darabot, de a színházak, melyeket az adaptáció ötletével megkeresett, nem vállalták a kockázatot, vélhetően azért, mert tartottak az állami támogatások megvonásától.

A szombati premierközönség egy része – köztük a könyv projektvezetője és a szerzők – Budapestről érkeztek a bemutatóra, a többség azonban Bécsben él. Gyereket csak keveset lehetett látni a nézőtéren. Érthető az óvatosság a szülők részéről, az elmúlt évtizedek legterheltebb mesekönyvéről van szó; elsősorban a könyv megjelenését kísérő politikai-közéleti kísérőjelenségek okán, mint amilyen például Dúró Dóra könyvdarálása volt. Nyilván nem tenné ki senki a gyerekét a szélsőjobbos trolloknak sem, akik miatt az Átriumba tervezett felolvasáson végül épp a közönséget, vagyis a gyerekeket és szülőket kellett, saját biztonságuk érdekében, távol tartani. Az elsőre bizarr döntés utóbb indokoltnak látszott, mivel ordas eszméket kántáló, kirekesztő szövegeket kiabáló szélsőségesek jelentek meg a színház közelében.

A fagylalt végül visszanyalt: a kötet körüli botrányok hatására a mesekönyv a hazai sikerlista élén kötött ki, eddig több mint 30 ezer példányban fogyott el, és tíznél több nyelvre fordították le.

A Meseország történetei közül az alábbi hármat mutatták be Bécsben:

Kasza Kriszta: Trivadar, a háromfülű nyúl
Pengő Edit: Az elrabolt királykisasszony
Efi: Légy szerencsés, Batbaján!
Az első állatmese, a második egy klasszikus kosztümös mese átirata, a harmadik a Hamupipőke modern feldolgozása a jelenben.

A tájszólásban beszélő királylánytól a normcore sárkányig

Premierről nem szerencsés cikket írni, és ha itt önmagában csak a darab lenne fontos, nem is tennénk ilyet, a Meseország mindenkié viszont mára – ahogy Rédai Dorottya projektvezető, a Labrisz Leszbikus Szervezet ügyvivője fogalmazott nemrég a Telexnek – valamiféle tiltakozásnak az eszköze lett, túlnőtt saját magán. Ennélfogva a bemutatója sem csupán egy önmagában álló színházi esemény, hanem minimum egy állásfoglalás.

Nem vagyok bábszínházkritikus, de elég sok bábszínházi előadást láttam az utóbbi években a Bábszínházban, fesztiválokon, vásárokban. A Svungban látottak abszolút belesimulnak az eddigiek közé. Az ismert archetípusok mellett van a darabban persze jó pár szokatlan arc: tájszólásban beszélő királylány, szoknyát hordó királyfi és erős, de azért szívesebben cukiskodó, normcore sárkány. Aki olvasta a könyvet, az tudja, hogy nem véletlenül lett minden és mindenki kicsit megcsavarva.

Az alkotók korábban elmondták, hogy pedagógiai motivációból jelentették meg a könyvet, emiatt – és ilyen témáknál amúgy is – roppant nehéz elkerülni, hogy a megfogalmazás ne legyen helyenként kicsit didaktikus.

A darabban érzésem szerint kicsivel több az üzenetszerű megfogalmazás, mint a könyvben.

Ízlés dolga, hogy valaki szereti vagy sem, ha egy-egy mese végét egy morális összefoglaló vagy egy erős, visszatérő kijelentés zárja. Én nem igazán, simán rábíznám a gyerekekre az átéltek értelmezését, a felnőttekre meg pláne. De ez kábé az egyetlen kifogásom a darab megtekintése után, talán még a látványvilágon lehetne polírozni kicsit. Amúgy érthető történetek, értelmezhető, lendületes színészi játék, kedves, beazonosítható figurák.

Az első felvonásban két mesét játszanak el klasszikus bábszínházi eszközökkel; a másodikban jön a Hamupipőke-átirat, a Légy szerencsés, Batbaján! Itt kúszik be egy kis színészi játék is (Lóránt Krisztina, Bajka Kinga Csengele, Feig Simon Zakariás, Naim Tichiti és maga a rendező, Pille Tamás), és a darab interaktívvá válik, a közönséget bevonják. A gyerekeket nem kellett sokáig biztatni, hamar a színészek közé vegyültek, a felnőtteknek ez kicsit lassabban ment.

Bécsben tehát senkit nem zavarnak a meseországos történetek, itt inkább az a kérdés, hogy lesz-e közönsége a darabnak, és kik lesznek ők: a gyerekek vagy inkább a felnőttek? A választ majd az elkövetkező hónapok hozzák meg, a következő előadás mindenesetre telt házas. És ha csak a számokat nézzük, nem valószínű, hogy üres széksorokkal futnak majd az előadások: egy 2021-es felmérés szerint bő 23 000 olyan ember él Bécsben, aki Magyarországon született, és az itt élő magyarok száma az elmúlt öt évben tíz százalékkal nőtt. Ez a létszám összesen annyi, mint Tata lakossága. Ausztriában jelenleg annyi Magyarországon született ember él, amely Szombathely és Székesfehérvár lakossága között van félúton. A számok pedig emelkednek.

Olyan ez, mint amikor a ’80-as években jöttek az emberek Bécsbe a pornóújságért

„A magyar gyermekvédelmi törvény nem engedi, hogy ezt az előadást Magyarországon gyerekeknek adjuk elő, mert rákerülne a 18-as karika” – mondja a bemutató után Pille Tamás színész-rendező, aki rendezéseiben évek óta a gyermek- és ifjúsági közönséget célozza meg.

„Ezért a darabot előadhatjuk ugyan Magyarországon, hiszen szólásszabadság van, hahaha, de csak a felnőttek nézhetik meg. Ha egy fesztiválon egy koncerten elhangzik egy vulgáris szó, azt hallhatja egy gyerek, de a háromfülű nyúl történetét nem hallgathatja meg. Ha mégis bevinné valaki a gyerekét magával egy ilyen előadásra, az olyan lenne, mint a disznóvágás az ’50-es években. Olyan ez, mint amikor a ’80-as években jöttek az emberek Bécsbe a pornóújságért. Most az oson titokba ide, aki meg akarja nézni a háromfülű nyulat a gyerekével.”

De hogy került pont Bécsbe a Meseország mindenkié?

„Amikor itt, a Svung színháznál kopogtatni készültem, már nyílt is az ajtó, de akkor még nem ezzel a mesével kopogtattam, hanem épp menekülőre fogtam Magyarországról. Szeptembertől dolgoztunk gyerekelőadásokon és tavaszra tervezte a társulat vezetője, Pohl Balázs a bemutatókat, ekkor kaptam én is lehetőséget arra, hogy rendezzek. A Meseország ötletét mindenki nagyon jónak találta.” A darabban résztvevő csapat a helyi svungos színészekből és anyaországi bábszínház-színészeiből tevődik össze.

„Hazugság lenne, ha azt mondanám, hogy Dúró Dóra nem dobott azon, hogy ez a könyv ennyire népszerű legyen, amit ezúton is nagyon köszönök neki. Amikor elolvastam, láttam, hogy ez egy aranyos könyv és egyáltalán nem baj, ha találkoznak ezekkel a témákkal a gyerekek, hiszen a valós életben is találkoznak ilyen helyzetekkel. Mindenképp jó, ha elmagyarázzuk nekik, hogy nem baj, hogy a haveromnak fiú barátja van, sem az, hogy a néni vagy a bácsi a kerekes székben ül, sem az, ha valakinek nem olyan fehér a bőre, mint nekem” – mondja Pille, aki egyébként hároméves kortól ajánlja a meséket.

A 21 fős Svung társulat 6 éve működik Bécsben. „Elsősorban a bécsi magyaroknak játszunk” – mondja ezt már Pohl Balázs társulatvezető, a Meseország dramaturgja.

„Voltak olyan magyar hangok itt, hogy Balázs, te milyen bátor vagy, hogy megcsináljátok ezt a Meseország mindenkiét!” Mire visszakérdeztem, hogy „Miért? El fog vinni egy fekete autó vagy meg fog valaki verni? Mi ebben a bátorság?”

„Nagyon kár, hogy ezt Magyarországon nem lehet megtenni”

Megkérdeztünk néhány szülőt is a bemutató után

„Nagyon tetszett. A hároméves kislányom megérti ugyan a hétköznapi magyart, de nem voltam biztos benne, hogy ezt a nyelvezetet is érti-e majd. Ismerem a könyvet, pedagógus vagyok, nekem nagyon tetszett és szerintem jól fogták meg a darab alkotói a meséket. Az első két mesét szerintem már az óvodások is értelmezni tudják, a harmadik talán kicsit nagyobbaknak való, mert szükséges hozzá egy szókincs és az is, hogy értelmezni tudják, miről van szó. Szeretem, ha a gyerekek visszakérdeznek, mert az azt jelzi, hogy megfogta őket a téma, otthon szoktunk részletesen beszélgetni, de a kislányom már a szünetben is mondott néhány dolgot az első két meséről és abból láttam, hogy megértette, miről van szó.”
Ausztriában élő magyar anyuka 1.

„Nagyon boldog vagyok, hogy ez a darab összejött. Borzasztóan szomorúnak és szánalmasnak tartom, hogy 2023-ban Magyarországról Bécsbe kell jönnie valakinek ahhoz, hogy ilyen darabot láthasson. Talán csak a mesék végén volt sok kicsit a szájbarágás, nekem elég, ha a gyerekem később megkérdezi, hogy ez hogy is volt? Aztán megbeszéljük. De ez nem változtat a lényegen, hogy tök jó, hogy van és valaki felvállalja, és nagyon kár, hogy ezt Magyarországon nem lehet megtenni.”
Ausztriában élő magyar anyuka 2.

„Én nem beszélek túl jól magyarul, de az anyukám magyar. A kisfiam nem tud magyarul, de nagyon tetszett neki, és látszott rajta, hogy szívesen szerepelt volna a darabban. Értettem a történeteket és nagyon tetszettek. A gyerekek valószínűleg úgy hároméves kortól értik, de szerintem nyugodtan megnézhetik kisebbek is. Vannak rokonaim Magyarországon, akik elég kritikusak ebben a témában, ezért is csodálkoztam, hogy eljutott hozzánk ez a darab. A politikusok részéről nagyon diszkriminatív a hozzáállás Magyarországon. Ausztriában is vannak ilyen hangok, remélem, hogy nem erősödnek fel.”
Bécsben született anyuka, akinek az édesanyja magyar

www.telex.hu/ Vincze Barbara Fotó: Ajpek Orsi / Telex