KESERVES GYEREKKORA VOLT A NŐK BÁLVÁNYÁNAK: JEAN MARAIS ÉLETE
Ha létezett volna valamiféle közvéleménykutatás a hatvanas években, hogy ki a legsármosabb férfi a világon, Jean Marais nagy valószínűséggel előkelő helyen végzett volna a listán.
Mintha ecsettel festették volna a tökéletes, férfias arcvonásait. A francia sármőrért lányok, asszonyok rajongtak, ám ő a hosszú, sikeres életútja során mégis leginkább egy férfiszerelemben találta meg a boldogságot. A filmjeiben amúgy nem kért kaszkadőrt, mert egyszerűen imádta a kamerát és a veszélyt. Számtalan jelenetben kockáztatta az életét. Amikor a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején több filmje is a magyar mozik kínálatába került, vagy olykor az egyre inkább elterjedő televízióban mutatták be, valóságos kultusz alakult ki körülötte. Ő volt „a férfi” aki eljátszott bármit ripacskodás nélkül. Akkoriban már óriási sztár volt, a franciák büszkesége. Hosszú utat kellett megtennie addig, és talán segítette őt a Teremtő, a szerencse, no meg Jean Cocteau, a szürrealizmus első számú poétája, a korszak neves művésze.
Jean Marais 1913-ban született, Cherbourgban, hogy aztán már egészen korán szembe nézzen a valósággal. A valóság pedig erőszak, a zűrzavar és szegénység formájában köszöntött rá. A születése után néhány hónappal az édesapja megsimogatta fia fejét, átölelte az asszonyt, és elment a frontra. Az I. világháború vérzivatarába. Végül hazatért, csakhogy egészen más emberként. Az átélt borzalmak hatására lelkileg teljesen kifordult önmagából, szellemileg megroggyant, és a fiát sem ismerte meg. Azt kérdezte folyton, ki ez a gyerek? Az idegei felmondták a szolgálatot és erőszakos lett, nap, mint nap verte a gyerekeit. Csoda-e, ha az anya, a kis Jeannal és két testvérével elmenekült, és meg sem állt a nagyszülőkig. De a hányattatások ott sem értek véget. Pénz nem volt, jövőkép nem létezett, az anya pedig folyamatosan a boltokból lopott. Mire a fiú középiskolás lett, megedzette az élet, de az életszeretetét senki és semmi nem vehette el.
Bivalyerős volt kívül és belül, és tudta, hogy hatással van a környezetére. Bármire képes volt, hogy felfigyeljenek rá. Középiskolásként például női ruhába öltözött, és megpróbálta elcsábítani egyik ellenszenves tanárát, hogy ezzel is borsot törjön az orra alá. Kirúgás lett a jutalma. Akkoriban talán már eljátszott a gondolattal, hogy színész lesz, ám mégis fényképész-segédnek állt, mondván, nem árt az, ha az embernek van egy jó szakmája. Ám közben már jelentkezett filmforgatásokra, de ekkor még csupán epizódszerepeket kapott. Aztán 1937-ben gyökeres fordulatot vett az élete. Ekkor ismerkedett meg Jean Cocteau-val, a költő-rendező zsenivel, aki amint meglátta Jean Maraist, azonnal beleszeretett.
A fiatal színész A kerekasztal lovagjai című darabjának egyik szerepét játszotta. A költő és színésze között életre szóló szerelmi kapcsolat kezdődött, mely mindkettejük számára tökéletes érzelmi és művészi együttműködést jelentett. Marais Cocteau múzsája volt – szinte mindegyik filmjében ő játszotta a főszerepet –, az idősebb férfi pedig apafiguraként, barátként és szeretőként volt jelen társa életében. Kapcsolatukat nyíltan vállalták, annak ellenére, hogy a közvélemény akkoriban még igen ferde szemmel nézett a homoszexuális kapcsolatokra. Egy történet szerint a megszállás alatt a színész alaposan lekevert egyet egy német tisztnek, aki „elzsidósodottnak és elnőiesedettnek” nevezte Cocteau egyik darabját.
Kettejük nem is annyira titkolt kapcsolata 1949-ig tartott, ám azt követően is megmaradt közöttük a munkaviszony. Miközben a nők bárhol sikongatva fogadták Jean Maraist, ő Cocteau oldalán érezte magát jól. Pontosabban ott is… Még a II. világháború alatt ugyanis elvette feleségül Mila Parély színésznőt. Rövid kapcsolat volt ez, és talán épp Cocteau miatt ért véget. Onnantól kezdve a franciák büszkesége meglehetősen visszavonult a közvélemény elől, óvta a magánéletét, és soha nem beszélt a hódításairól. A szép és a szörnyeteg volt az első filmje, amivel megalapozta hírnevét, és onnantól kezdve válogathatott a szerepek között. Mi is láthattuk A királyasszony lovagjában, a Kétfejű sasban, a Napóleonban, a Monte Cristo grófjában. Talán A Púpos volt az a film, amellyel a legnagyobb sikert aratta itthon. De jött a Kapitány, a Vasálarcos, és persze a Fantomas-filmek, amelyekben Louis de Funés társaságában szórakoztatták a nagyérdeműt.
Jean Marais 1996-ban a Lopott szépség című filmben játszott utoljára. A filmben van egy jelenet, amelyben gyakorlatilag elköszön a közönségtől, mintegy kikacsintva a nézők felé, s mintha önmaga paródiája lenne, kigúnyolva vagy sok-sok öniróniával megmutatva mindazt az arcot, amelyet a karrierje során megmutatott. Jean Marais két évvel később, 1998. november 8-án, alig egy hónappal a 85. születésnapja előtt, szívelégtelenségben hunyt el. Nyolcannégy esztendőt kapott a sorstól, de az a 84 év az sűrű volt. Nagyon sűrű.
Nyugodj békében, Jean Marais!
