Száz éve is voltak nemváltó műtétek, és nemcsak nyugaton, de nálunk is

A nemváltó műtétek leginkább a mostani évtizedben kerültek be az újságokba és a közbeszédbe. Emiatt úgy tűnhet, hogy a nemváltás egy viszonylag új dolog – bár arra a pletykára talán mindenki emlékszik, hogy Amanda Lear énekesnő férfiként született –, ami majd begyűrűzik Magyarországra is, ha nem figyelünk eléggé. De valóban újak ezek a műtétek? Bizony nem: már majdnem száz éve, hogy az első operációkat elvégezték, a múlt század harmincas éveiben pedig már Magyarországon is sikerrel műtöttek férfit nővé, nőt férfivá. Néhány esetet idézünk fel a korabeli lapokból az Arcanum Digitális Tudománytár segítségével.

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk nagyrészt az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

A dán festőnő, aki eredetileg férfi volt, belehalt a műtétbe

A nemváltó műtéten átesett leghíresebb személy valószínűleg a dán festőnő, Lili Elbe volt. 1882-ben született Einar Magnus Andreas Wegener néven, férfiként anyakönyvezték, férfiként is nőtt fel. Képzőművészeti tanulmányai során találkozott Gerda Gottliebbel, egymásba szerettek, hamar össze is házasodtak. A néha Andreas Sparre néven is említett Einer Wegener a felesége modelljeként öltözött először női ruhába, ami egy idő után a festészeten túl is szokásává vált, sokkal természetesebben érezte magát, mikor nőnek öltözött, nőként viselkedett.

A házaspár nyolc év házasság után, 1912-ben a sokkal nyitottabb szemléletű Párizsba költözött. Itt Wegener némi turpisságot bevetve már a nyilvánosság előtt is viselhetett női ruhát, a legtöbbször felesége sógornőjének, azaz saját húgának adta ki magát. Az 1920-as évektől pedig már Lili néven mutatkozott be a társasági eseményeken. Felesége sikeres festőnő lett, furcsa, mandulavágású szemű, elegáns ruhákba öltözött nőket ábrázoló festményeivel futott be, amelyekhez férje állt modellt.

Lili egyre nehezebben viselte, hogy két személyiséggel él egy testben, kétségbeesésében már kitűzte az öngyilkossága pontos dátumát is. Végül elhatározta, hogy teljesen nővé válik, ezért 1930-ban Németországba utazott, hogy alávesse magát egy nemváltó műtétnek. Ez a beavatkozás akkoriban igencsak gyerekcipőben járt, olyannyira, hogy a legtöbb forrás szerint ő volt az első férfi, akin a műtét minden stációját végrehajtották.

Két év alatt négy operációt végeztek el a férfin. Először eltávolították a heréit, másodszorra petefészket ültettek be. A harmadik beavatkozás során eltávolították a péniszét és a herezacskóját.

Új személyazonossága révén hivatalosan is felvehette a Lili Ilse Elvenes nevet. 1930 végén elvált feleségétől is, ami nem volt egyszerű, lévén házasságkötése óta más lett a neme és a neve is. Végül maga a dán király érvénytelenített a frigyet egy külön rendeletben. A pár a válás után is közeli kapcsolatban maradt, annak ellenére is, hogy Lili beleszeretett egy műkereskedőbe. Házasságot tervezett, gyereket akart szülni, ennek érdekében 1931-ben a negyedik műtétje során méhbeültetést hajtottak végre rajta, illetve hüvelycsatornát alakítottak ki. Szervezete azonban rosszul reagált, kilökte a beültetett méhet, a műtét helye pedig elfertőződött. Lili Elbe 1931. szeptember 13-án, három hónappal a műtét után meghalt.

Történetét a szélesebb magyar nyilvánosság 1932 végén ismerhette meg, amikor a Magyarország című lap hatalmas hírverés után karácsonyi, december 25-én megjelent számában kezdte közölni feljegyzéseit A férfi, aki nővé változott címmel.

„Egy drezdai német professzor nagyszerű, bátor műtéte lehetővé tette, hogy a súlyos beteg és kétségbeesett dán festő, Sparre András (Wegener Einar) tulajdonképpeni természetének megfelelően folytathassa tovább életét,az operáció segítségével testileg is nővé változott Sparre Andrásból Elbe Lili lett.”

A pár történetét David Ebershoff írta meg A dán lány című könyvében, amiből 2015-ben film is készült Eddie Redmayne és Alicia Vikander főszereplésével.

Kun Jolán, a férfivá operált debreceni gépírónő

Kun Jolán 1898-ban a Debrecen melletti Hosszúpályiban született, leányként anyakönyvezték. Nemét első látásra ugyanis nem tudták meghatározni, de mivel az „nem éppen fiúszerű” volt, szülei lányként nevelték. Jolánkát szoknyában járatták, Jolán maradt az iskolában is, és akkor is, amikor húsz éves korában kiütközött a bajusz az orra alatt.

Később az arca is szőrösödni kezdett, és az érett férfivá nőtt Jolán is érezte, hogy ő nem lehet leány, de mivel így szokta meg mindenki, restelkedésből nem mert szólni senkinek. Azonban eljött a pillanat, amikor a gépírónőként dolgozó Jolán szerelemre lobbant, szerelmének tárgya pedig egy másik leány volt. Kölcsönös vonzalmuk miatt a szerelmesek elhatározták, hogy orvoshoz fordulnak segítségért. 1935-ben beutaztak a városba, hogy a debreceni sebészeti klinika professzorától tudják meg:

„Kun Jolánon olyanféle elváltozás van, mintha például valakinek a természet csodálatos aberrációja folytán az orrlyukai nem az orr végében lennének, hanem az orr tövében.”

Vagyis ahogy az már hosszú évekkel ezelőtt kétségtelenné vált, Jolán tulajdonképpen férfi. A professzor nem tartotta szükségesnek a komoly operációt, csupán plasztikai műtétet javasolt. A klinikán azonban kitört a botrány, a professzor Jolánt a női osztályon akarta elhelyezni, a női betegek azonban megneszelték, hogy az új beteg tulajdonképpen férfi, ezért nem voltak hajlandóak maguk közé engedni. A férfiak közé viszont Jolán nem kívánkozott. „Dehogy fekszem én be annyi férfi közé, hogy ezeknek világcsúfja legyek!” – mondta az orvosnak, majd megszökött a klinikáról. Öngyilkosságot is megkísérelt, a Nagyerdőben egy késsel mellbe szúrta magát, de szerencsére idejében rátaláltak és felépült.

Végül megbékélt sorsával, szerelme rábeszélésére visszatért Debrecenbe, ahol hét hónapig feküdt a kórházban. Négy operációt hajtottak végre rajta, míg 1936 áprilisában egy Kun Jolán nevű férfi lépett ki a debreceni klinika kapuján.

Az ügy jogi kérdéseket is felvetett, ha Jolán papíron nő maradt volna, gyermekének két anyja lett volna. Ezért Budapestre utazott, hogy jogilag is rendbe tegye életét és új névvel, Zoltánként megnősülhessen. Kérelmét jóváhagyták, így 1937-ben Tiszafüredi Zoltánként végre elvehette szerelmét. A házaspár azonban nem élt jól, kapcsolatuk megromlott, Zoltán bánatát szerelmes versek írásába és mulatozásba fojtotta. Bíróság elé került kifizetetlen számlái miatt, 1938-ban ismét sikertelenül próbált öngyilkos lenni, felakasztotta magát. Élettörténetét Így akarta a Végzet! címmel írta meg.

Krámer Aladár 18 évesen hivatalosan is Gizi lett

Krámer Mór budapesti kefekötő gyermekét Aladár néven anyakönyvezték 1915-ben. Egy Vágóhíd utcai szükséglakásban négy testvére mellett felcseperedő fiú mindig is a lányok közé vágyott, a fiúktól inkább tartott. Lányos játékai voltak, leginkább babázott, főzőcskézett. Elérve a pubertáskort 11 évesen kijelentette, hogy nem hajlandó többé fiúruhában járni. Szülei elfogadták a kis Ali döntését, onnantól kezdve leányholmit vásároltak neki. Valaki egyszer elnevezte Gizinek, a név rajta is maradt, a környéken később sokan nem is tudták, hogy Gizi nem lánynak született.

Aladár tizennyolc évesen jelentkezett a Szövetség utcai poliklinikán. A kórházban hamar híre ment, hogy egy fiút nővé fognak operálni, a betegek felfokozott érdeklődése miatt egy kétágyas különszobában helyezték el. Szobatársnője azonban elkotyogta a dolgot, így az egész klinika tudomást szerzett a nagy eseményről. Ahány járni tudó, lábadozó beteg csak volt, mind meglátogatta a fiút, elhalmozták virággal, befőttel, olvasnivalóval.

A operációt egy 1933. júliusi szombaton ejtették meg, Aladárból végre biológiailag is Gizi lett. Egy beteg kérésére, hogy szeretne-e majd férjhez menni, a 18 éves Gizi pedig annyit válaszolt: „Egyelőre lány szeretnék lenni.”

Férfivá lett Gera Valéria, a pelyhedző bajuszú, jóképű napszámos

Gera Valéria 1892-ben született egy kisteleki napszámos családba. 10-12 éves kora körül kezdte érezni, hogy valami nincs rendben vele: mintha lassan fiúvá kezdene válni. Földműves szülei szégyellték, titkolták a dolgot, továbbra is női ruhában járatták, lányként nevelték. A felserdülő Valéria azonban irtózott a fiúk ölelésétől, táncolni sem járt el a többiekkel, emiatt kissé bolondnak is tartották. Izmos teste, pelyhes bajuszkája sem okozott komolyabb feltűnést, több pelyhedző állú, jól megtermett, erős parasztasszony élt a faluban.

„Kutyaéletem volt. Így nyöggödtem harminckilenc éves koromig a falumban, nagyon sokat sírtam éjszakánként” - vallotta később. Egyre jobban irigyelte azokat a legényeket, akik férfimódra éltek, jártak, évődtek a lányokkal, forgatták őket a bálban. „Én viszont nem is mertem a lányok szemébe nézni, pedig akadt néhány, akivel elmókáztam volna szívesen”.

Szülei halála után, 1931 őszén azonban elhatározta magát, és bevallotta titkát a plébánosnak, aki a helybéli orvoshoz irányította. Az ő tanácsukra aztán a ráncos szoknyás parasztasszony meg is jelent a szegedi egyetem bőrgyógyászati klinikáján, hogy előadja kívánságát, azt szeretné, „ha az orvosok operáló kése kikorrigálná a természet tévedését, és megszabadítaná – a szoknyától és a fejkendőtől”.

Így is történt, a sebészeti klinikán rövidre nyírták kontyba font haját és legnagyobb örömére a férfiosztályon helyezték el. Három hónap alatt két műtéten esett át. Betegtársai hamar napirendre tértek esete felett, a csengő baritonú beteg történetét természetesnek találták, mindenki megszerette a klinikán. „Készséges barátja, kiszolgálója szobatársainak, önfeláldozóan virraszt a megoperált, lázas betegek mellett, megigazítja a takarót a nyugtalankodókon, friss vizet hoz a szomjazóknak, szükség esetén felzörgeti az ügyeletes orvost” – írták róla. Valéria pedig „tele hittel, reménységgel, kiegyensúlyozott boldogsággal várta, hogy nekiindulhasson a férfiéletnek”. Falujába nem vágyott vissza, tartott a csúfolástól, további műtétei után pedig már Gera Jánosként jelentkezett egy újságnál, ahol örömmel siettek segítségére. Szereztek neki egy hivatalszolgai állást, Budapestre költözött, ahol meg is nősült. Gera Valéria, pontosabban már Gera János a Magyar Hírlap kérdésre, miszerint jobb-e férfinak lenni, mint nőnek, így felelt:

„Mindenki úgy éljen, ahogy a természet elrendelte. Ha asszony valaki, akkor nem nehéz az asszonyélet. Ha férfi, akkor a férfiélet a könnyű. Csak az nehéz, ha valaki nem élhet úgy, ahogyan a természet kívánja. Ez rettentőn nehéz. Örökös kínszenvedés. Mentsen meg ettől mindenkit a jó Isten.”

Hogyan fogadta a nemváltást a sajtó, mit szóltak az emberek?

A lapok tudósításai alapján az emberek általában pozitívan, de mindenekelőtt érdeklődve fogadták az ilyesféle operáción átesetteket. A fentebb említett Kun Jolánt ugyan elüldözte a „népszerűsége” otthonából, a fővárosba költözött, „Debrecenben ugyanis már nem bírt megmaradni, a városban mindenfelé ujjal mutogattak rá”.

A téma az írókat is megihlette, 1933. februárjában Nem érdemes nőnek lenni címmel mutatták be Halász Imre három felvonásos művét Fejes Teri és Békeffi László főszereplésével. A darab kedvcsináló reklámjában így fogalmaztak: „Sparre András – Élbe Lili esetét tárgyalja ez a rendkívül szellemes és mulatságos vígjáték”.

A bulvárlapok meglepően tárgyszerű és sokszor lelkendező tudósításaival szemben a korabeli vicclapok sokszor gúny tárgyává tették a nemváltást. A vállalhatatlan non-píszí viccek arra mindenképpen rámutatnak, hogy a mai világ Facebook-kommentjeiben ugyan kevesebbszer hasonlítják a négereket majmokhoz, a feleségeket cselédhez, de a nemváltással kapcsolatos mostani sztereotípiák nem újkeletűek.

Ahogy Az Ojság írta viccrovatának bevezetőjében: „Nem akarjuk a csiramirigyet a falra festeni, de ha ez így megy tovább, nemsokára napirenden lesznek az alábbi jelenetek”:

– Gratulálok, Kohn, te egy százszázalékos nő lettél. Úgy látszik, kitűnően sikerült az operáció.
– Egy frászt sikerült. Operáció előtt elfelejtettem szólni az orvosnak, hogy egy fiatal siksze szeretnék lenni és egy vén zsidóasszonyt csinált belőlem.

Egy másik, Lili Elbe kapcsán lehozott korabeli vicc is mutatja, mennyivel könnyebb az ismeretlen felett pálcát törni, mint elfogadni azt:

– Olvastad, Lacikám? Egy Wegener nevű dán festő nővé operáltatta magát.
– Tévedés.
– Hogy-hogy tévedés?
– Úgy, hogy az a festő nem Wegener, hanem degener.

Ám inkább Krámer Aladár, pontosabban már Krámer Gizi édesanyjának szavaival záruljon ez a cikk, aki gyermekének műtétje után azt mondta a Pesti Napló újságírójának: „Tetszik tudni, mi már hosszú évek óta lánynak tartjuk, nekünk ő már régesrég Gizi. Ha egyszer odahúz, akkor miért ne legyen lány? Tessék csak elgondolni, milyen szerencsétlen lenne, ha az egész dolog továbbra is titokban maradt volna és szegényke csak szenvedett volna. Ha egyszer úgy van, hogy inkább lány, mint fiú, hát legyen egészen lány.”

www.telex.hu/A cikk az Arcanum támogatásával készült.