Nővé operálva, de férfiként öltözve mutatkozott, közben feltalálta az elektronikus zenét: Wendy Carlos élete
Már gyerekkorában tudta, hogy férfitestbe született nő, először a kortárs zenét, majd Bachot, végül magát alakította át. Operációi után tíz évig bújkált, mire összeszedte a bátorságát és kiállt a nyilvánosság elé, éppen a Playboyban. Közben olyan filmek zenéit készítette el, mint a Mechanikus Narancs, a Ragyogás és a Tron. Ő Wendy Carlos, az elektronikus zene ismeretlen hőse.
Először csak Malcolm McDowell felemásra sminkelt arcát és sátáni félmosolyát látjuk, aztán, ahogy a lencse gyújtótávolsága lassan, nagyon lassan – amilyen lassan csak egy Kubrick-filmben lehetséges – csökken, úgy bukkan fel a pohár tej, a drúgok, az asztalként funkcionáló meztelen nők, végül az egész rettenetes, nyomasztó Karóva tejbár. A Mechanikus Narancs első perce alighanem a filmtörténelem leghatásosabb kezdő képsora (de a top10-ben biztosan benne van), de a filmőrülteknek mégsem a képek ugranak be először, amikor erre az egy percre gondolnak. Hanem a zene. Ez pedig a világ első szintetizátorművészének munkája, aki Walter Carlosként kezdett dolgozni a filmen, és Wendy Carlosként fejezte be; mellesleg ugyanis transzszexuális volt, a világon az egyik első, aki ismert emberként nyíltan vállalta mindezt.
Carlos (fiútestben élő) kislányként is elképesztő tehetség volt, hiába született egy Rhode Island-i kisváros munkáscsaládjába, gyerekkorától kezdve folyamatosan zenélt és bütykölt mindent, ami a keze ügyébe akadt. A család tele volt hobbizenészekkel, az anyja például tudott zongorázni, de hangszerre nem futotta. A Carlosról szóló legendárium része, hogy apja papírlapra rajzolt neki zongorabillentyűket, azon „játszott” a gyerek; anyja zongoratanárként figyelte, és néha a kezére koppintott, ha úgy érezte, melléütött. Kicsit előreszaladunk, de ez nagyjából megmagyarázza, miért nem ragaszkodott a zongora hangjához, amikor Bach műveit szintetizátorra ültette 1968-ban.
’53-ban, tehát 14 évesen épített egy egyszerű, de működő számítógépet – ez is sokat elmond technológiai affinitásáról, hiszen akkoriban még a felnőttek többsége sem tudta, mi az a computer. Ezzel megnyert egy ösztöndíjat, később pedig nyitva álltak előtte az ország legjobb egyetemei. ’62-ben fizikát és zeneelméletet végzett a Brown Egyetemen, itt már órákon kívül, de tanulgatta az újonnan megjelent elektronikus hangszereket. Szintetizátorról még szó sem volt, digitális eszközökről meg pláne, elektronikus zene alatt a teremint és leszármazottait kell érteni – ezekkel legfeljebb a kísérleti kortárs zenészek próbálkoztak akkoriban, illetve sci-fi filmek és sorozatok zenéihez és hangeffektjeihez használták őket.
A Columbia Egyetemen már kifejezetten zenei kompozíciókkal és elektronikus hangszerekkel foglalkozott, Leonard Bernsteinnek segített híres, Philharmonic Hallba szervezett elektronikus koncertjében, és olyan híres kortárs zeneszerzők jobbkeze volt, mint Vlagyimir Usacseszkij és Otto Luening. Egy technológiai vásáron találkozott Robert Mooggal, aki éppen az általa fejlesztett (és saját magáról elnevezett) szintetizátorával házalt. Carlos persze azonnal felismerte, hogy az eszközben hatalmas lehetőségek rejlenek, csak éppen tökéletesíteni kell. Összebarátkoztak, a nő pedig meggyőzte Moogot, hogy adjon hozzá olyan (a korát finoman szólva meghaladó) funkciókat, mint az érintésérzékeny kezelőfelület és a hangmagasság-csúszka. A moduláris – tehát különböző alkatrészekből szabadon összerakható – analóg szintetizátor azóta is minden zenész és dj fétisének tárgya a Kraftwerktől Giorgio Moroderen át Tiëstóig.
Élete nagy barátja azonban nem Moog, hanem Rachel Elkind jazzénekes volt, aki ahelyett, hogy zenei karrierjét hajkurászta volna, a Columbia Records elnökének titkárnője volt. A kiadó éppen elindította Bach to Rock nevű kampányát, amellyel a barokk zeneszerzőt népszerűsítették: azt tervezték, hogy a leghíresebb műveit – borzalmas zeneiújságíró-klisével élve – modern köntösben újra kiadják. Az ötlettel az volt az egyetlen apró bökkenő, hogy egy szál albumuk nem volt a projekthez, még kislemezük sem, Bachhoz addig ugyanis egy rockzenész sem nyúlt. Carlos és Elkind előadták, hogy ők bizony átírják a legismertebb műveket Moog szintetizátorra. A Columbia nem volt túl lelkes, minimális előleggel, de teljes művészi szabadsággal engedték útjára a két nőt, nem is várva, hogy bármi lesz belőle. (Valószínűleg ezt az ajánlatot sem kapták volna meg, ha Waltert már Wendynek hívják.)
Tudták, hogy nem lesz egyszerű, de az Carlost is meglepte, milyen kemény munka várt rá. Szó sem lehetett arról, hogy egyszerűen feljátsszák a műveket, mintha zongora előtt ülnének. A Moog ugyanis monofón hangszer volt, azaz egyszerre csak egy hangot volt képes kiadni magából, azt sem mindig pontosan. Carlos minden reggel egy méretes csavarkulccsal ütlegelte a szintetizátort, hogy helyrerázza az áramköreit, ám így is percenként kellett újrahangolni az egész berendezést. Ráadásul el kellett engedni az aktuális hanghoz tartozó billentyűt, mielőtt leütötték volna a következőt, hiszen csak így volt képes megszólaltatni azt; „játszani” rajta furcsa, elidegenítő élmény volt, azaz minden, csak nem élvezetes – emlékezett vissza később Carlos.
Átütő siker lett: a Switched-on Bach címre keresztelt album azonnal a Billboard tizedik helyére került az eladások alapján, ami egy klasszikus (hát még egy szál kísérleti hangszerrel készített) lemez esetében példátlan. A klasszikus albumok szekciójában pedig három teljes éven át uralta a toplistákat. A kritikusokat enyhén szólva megosztotta; ez alatt azt kell érteni, hogy húszból tizenkilenc a haját tépve őrjöngött, nagyjából úgy, ahogy a dzsesszrajongók őrjöngenének, ha egy Sziget-nagyszínpados house dj Miles Davis- és John Coltrane-feldolgozásalbumot adna ki. Minden huszadik azonban elismerte: azt írták, nem csak a klasszikus zene népszerűsítésében van hatalmas szerepe Walter Carlosnak (ezen a néven jelent meg a lemez), de albuma a saját lábán megálló, művészileg is érdekes kísérlet, a furcsa szintetizátorhangzás pedig egyszerre gépi és emberi, ez pedig valahogy tökéletesen passzol Bachhoz. Természetesen nekik lett igazuk. Legfeljebb a gyermeteg borítót kifogásolták, ez magának Carlosnak sem tetszett, a hülye arcot vágó „Bach” mögött ugyanis nem megfelelően kötötték össze a szintetizátor moduljait, és volt alkatrész, amelyet sehova sem dugtak be.
Az alkotót sokkolta a siker. Nem azért, mert nem készült fel rá, vagy meglepte, vagy nem tudott mit kezdeni a sajtóval, hanem azért, mert éppen akkor semmi máshoz nem volt kedve, mint elbújni a világ elől. A hatvanas évek végén ugyanis be kellett látnia, hogy nem élet ez így, muszáj önazonosan, nőként folytatni, testileg-lelkileg. Korábban az országban összesen ketten vállalták nyilvánosan, hogy transzszexuálisok, és egyikük élete sem volt játék és mese; Carlos ráadásul tudta, hogy nem csak a társadalom értetlenkedésével és megvetésével kell majd szembenéznie, hanem a megerősödő radikális feminista mozgalommal is, ennek több neves és hangos képviselője is transzellenes volt ugyanis. Arról nem is beszélve, hogy perfekcionista zeneszerzőként, hónapok kemény munkája után attól is rettegett, hogy ha coming outol, vagy egyáltalán megmutatja magát, eltereli a figyelmet az albumáról: nem szintetizátorművészként tekintenek majd rá, hanem transzszexuálisként.
Először szűk körben, társadalmilag alakult át nővé: nőként viselkedett, női ruhákat hordott, a Bach-album kiadásakor már hormonkezeléseket is kapott, a teste, a hangja is átalakult, 1971-re pedig, hála az albumból befolyt pénznek, sort kerített a műtétekre is. Az azonban, hogy elszánta magát és saját maga előtt is vállalta identitását, nem jelentette azt, hogy a külvilágnak is megmutatta volna magát. Az összes (nagyon kevés) nyilvános szereplése alatt rettegett, alig mert kijönni a hotelszobájából, a közönség és a sajtó persze annál kíváncsibb volt, ki lehet ez a zárkózott, furcsa művész. Abszurd és szomorú epizódokkal teli időszak volt ez:
Carlos, miután nővé operáltatta magát, továbbra is csak férfiként mert mutatkozni, pajeszt ragasztott és borostát rajzolt magának, szemöldökét is úgy húzta ki, hogy minél férfiasabb legyen.
Az utcára és emberek közé is így járt; egyszer egy banki ügyintéző azt mondta neki, hogy sajnos nem tud segíteni, a számlatulajdonos, Walter Carlos aláírása kell ugyanis. Amikor a nő – függetlenül attól, hogy már Wendyként gondolt magára – azt mondta, hogy „de hát én vagyok Walter”, az irodista furcsán pislogott. „Ja jó, bocsánat, csak nekem valahogy nem tűnik egy Walternak, ennyi.” Wendy szerint ennél jobban senki nem foglalhatta volna össze a helyzetét.
Akkoriban a nézők legfeljebb furcsállották a zavarba ejtő megjelenésű zenészt, mai szemmel azonban van valami szívfacsaró a BBC egyik 1971-es felvételében, amelyben már nővé operálva, de férfinak maszkírozva mesél a szintetizátor csodájáról.
Férfiként találkozott Stanley Kubrickkal is. A Wendy mellett hűségesen kitartó Rachel Elkind a rendező nagy rajongója volt, végül sikerült eljuttatni hozzá a felvételeiket, Kubrick pedig azonnal repülőre parancsolta őket. Carlos beöltözve, álpajesszal járult elé, de a megszállott Kubrick addigra már annyira belefeledkezett következő filmje, a Mechanikus Narancs előkészületeibe, hogy fel sem tűnt neki a furcsaság. „Ha meztelenül mentem volna, legfeljebb annyit kérdezett volna, nem fázom-e”, mesélte később Carlos. Végül ő készítette a film bizarr klasszikuszene-átiratait, amihez az Örömóda kedvéért még vokódert is bevetett, a szintetizált Ludwig Van Beethoven pedig annyira illett a film szociopata „főhőse”, Alex kalandjaihoz, hogy Kubrick – szokásától eltérően – felkérte, hogy legyen a következő filmje, egy bizonyos Ragyogás zenefelelőse is.
Ezeket már maga Carlos mesélte. Egy évtizednyi rettegés és bujkálás után ugyanis végül elszánta magát, és bejelentkezett a Playboy egyik újságírójánál – pontosabban megkérte Rachel Elindet, hogy hívja fel –, hogy interjút adna. Arthur Bell persze ugrott a lehetőségre, ám a beszélgetés finoman szólva nyögvenyelősen ment. Wendy csak úgy vállalta, hogy Rachel végig ott van mellette, hosszasan sztorizgatott a semmiről, amikor pedig Bell riporterként kezdte faggatni, lefagyott és kihátrált a helyzetből. Ez ment heteken keresztül: több száz oldalnyi szöveg jött össze, de sok értelme nem volt, úgy tűnt, a nő mégsem áll készen, hogy elmesélje a történetét. Bellt végül szenteste elütötte egy taxi; megúszta könnyebb sérülésekkel, de az orvosa így is ágynyugalomra ítélte. Ahogy Wendy meghallotta, mi történt, feléledt benne a gondoskodó ösztön: elegáns női ruhába bújt és ő ment el az újságíróhoz – és elmesélt mindent.
Hála az interjúnak, ha nem is egy csapásra, de szépen lassan változni kezdett az, ahogy a társadalom a transzszexuálisokra tekintett. Wendy elmesélte többek közt azt, hogy sosem volt kérdés számára, hogy nő, már gyerekkorában sem; sőt, éppen azt nem értette, hogy a szüleinek miért nem nyilvánvaló a helyzet. Egyébként tudtak a műtétről, de a lányukkal inkább megszakították a kapcsolatot. Ha mégis beszéltek, Walternak hívták. Mesélt arról, hogyan próbálta fel anyja ruháit kiskorában, hogyan próbált nem tudomást venni saját nőiségéről kamaszként, hogyan traumatizálta egy életre, hogy borotválkoznia kellett, és hogyan sistergett a féltékenységtől, amikor az egyetemen egy lánnyal randizott: a partnere megélheti a szexualitását, ő pedig nem. A hormonkezelést és a műtétet ő választotta, de a transzszexualitását nem – és nem is kívánja senkinek. Azt mondta, nem akar az ügy bajnoka lenni, sőt, szeretné, ha a kivételként tekintenének rá: az, hogy neki sikerült, nem azt jelenti, hogy most már boldog és kiegyensúlyozott, csupán azt, hogy sok-sok sorstársával szemben ő végül nem lett öngyilkos.
Wendy Carlos azóta is hivatkozási alap: az összes az elmúlt évtizedekben felbukkant dj és szintipop-sztár rá hivatkozik, amikor arról beszél, hogyan ismerte meg az elektronikus zenét. Elkészítette a Tron filmzenéjét is – ennek folytatásához évtizedekkel később stílszerűen már a Daft Punk francia robotduó szállította a technót – folytatta az analóg, majd a digitális szintetizátorok fejlesztését és perfekcionista műgonddal rendezgeti örökségét. A most 81 éves művész visszavonultan él New Yorkban, az életéről és arról, mit gondol a világról, azóta sem tudni sokat.
Még úgy sem, hogy tavaly megjelent róla egy vaskos életrajzi könyv, méghozzá egy komoly zenekutató, Amanda Sewell tollából, az Oxford Press kiadásában, azaz minimum hivatalos biográfia, gondolhatnánk. A baj csak az, hogy Sewell nem készített interjút Carlosszal, és meg sem kérdezte, mit gondol az elkészült szövegről, azaz a zeneszerzőnek semmi köze nem volt a róla megszülető könyvhöz. A kutató állítja, többször kereste, de a zenész válaszra sem méltatta; Carlos pedig egy rövid közleményben intézte el a könyvet azzal, hogy „kamu”, „a fikciós polcon a helye”, és bár tudja, hogy a szólásszabadságba (legalábbis Amerikában) belefér az ilyesmi, és az évtizedek alatt egyébként is vastag páncélt növesztett, azért mégiscsak szíven ütötte, hogy kiadtak róla egy könyvet, amit olvasva egy ponton sem ismert magára.
Transz- vagy egyéb genderügyi aktivista mindenesetre azóta sem lett.
