Szivárványcsaládok, közelről
Hihetetlen az a változatosság, ahogy az ember a Földön él. Időben és térben olyan különböző életformákat figyelhetünk meg, hogy csak nagy elővigyázatossággal fogalmazhatunk meg általánosításokat. Az egyik általánosítás, amit mégis bátran kimondhatunk, hogy az ember alapvetően társas lény. A társas létezés formái nagyon különböznek társadalmanként és egyénenként is, de már csak a megszületett gyermek – más fajokhoz képest – különlegesen hosszú ideig tartó kiszolgáltatottsága miatt is, a társas lét elkerülhetetlen az életben maradáshoz. A fajfenntartás, az egyéni és közösségi boldogulás pillére a csoportba rendeződés, a legkisebb ilyen csoport: a család. Az, hogy mit nevezünk családnak, koronként és kultúránként nagyon eltérő.
Egy olyan családszerkezet (ki kivel, hol él együtt, ki miért felelős stb), ami az egyik társadalomban hagyományosnak, átlagosnak, normálisnak számít, az máshol furcsa, akár megbotránkoztató is lehet.
A családokkal sokféle tudományág, sokféle szempontból foglalkozik, de minden felnőtt ember kicsit a téma szakértőjének érzi magát: legtöbben családban nőttünk fel, jó és rossz tapasztalatainkból megalkotjuk saját modellünket az ideális családról. Könnyen beláthatjuk azonban, hogy ezek a tapasztalatok mindenképp csak részleges elképzeléseket nyújthatnak a különböző családok valóságairól.
Ezeket a valóságokat azért érdemes megismerni, mert a család társadalmi képződmény is, azaz egyik oldalról nyilván fontos, hogy mit gondolok arról, kik tartoznak a családomba, de a társadalom – a választott vezetőin keresztül – nagyon erősen szabályozza, hogy jogi értelemben kiket nevezhetek családomnak.
A fejlődéspszichológus professzor, Susan Golombok legújabb, tavaly év végén megjelent könyve (We are family – what really matters for parent and children) az új családformákkal kapcsolatban felmerülő kérdésekre válaszol. Miben és mennyire különböznek a hagyományostól eltérő családok? Milyen ezekben a családokban felnőni, milyen szülőnek lenni, és milyen a szülő-gyerek kapcsolatok minősége? Vajon a család struktúrája, biológiai összekapcsoltsága az, ami számít, vagy valami más?Golombok a könyve elején elmeséli, hogy mi volt az az első impulzus, ami az új családformák kutatása felé terelte még az 1970-es évek végén, egyetemista korában. Egy felhívást olvasott, amiben olyan kutatásra kerestek tudományos munkatársat, ami leszbikus anyák családjában élő gyerekek jóllétét vizsgálja. Ilyen kutatás nem létezett korábban az Egyesült Királyságban, és azért volt rá égető szükség, mert a leszbikus anyák - a férjüktől való válás során - szinte kivétel nélkül elveszítették gyermekük felügyeleti jogát. Ráadásul ebben az időszakban – heteroszexuális párok esetében – szinte mindig az anyáknak ítélték a felügyeleti jogot. A bírák indoklása, miszerint a gyermek érdekével ellentétes, hogy egy leszbikus háztartásban nevelkedjen, igazságtalan volt, és minden tudományos alapot nélkülözött.
Golombok is említi könyvében a legsokkolóbb esetet, amikor egy Floridai bíróság 1995-ben (!) megvonta egy leszbikus anyától gyermeke felügyeleti jogát az apa javára, aki előző feleségét meggyilkolta. Az esetből dokumentumfilm is készült Unfit: Ward vs Ward címmel.
Már ez az első kutatás világosan kimutatta, hogy leszbikus anyák gyermekeinél nem fordultak elő nagyobb arányban pszichológiai problémák, mint a heteroszexuális anyák családjaiban nevelkedőknél.
Susan Golombok ezután számos kutatást folytatott kollégáival együtt LMBTQ+ családok és különböző asszisztált megtermékenyítési forma segítségével gyermeket vállaló családok körében. Kutatási eredményeit figyelembe véve több országban változtattak a törvényi szabályozásokon (például az Egyesült Államokban az azonos nemű párok házassága 2015-ben így vált lehetővé). Jelenleg is segíti felkért szakértőként országok törvényi, családpolitikai, szabályozási munkáját.
Az utóbbi évtizedekben persze rendkívül sokan és sokféleképpen kutatják ezeket a családokat. Ami azonban Susan Golombok írásaiban kiemelkedő, az az új családformákban felnövő gyerekek élményeinek fölhangosítása. A kutatásokból kirajzolódik, nem a család összetétele, hanem a törődés, gondoskodás, stabilitás, a meleg, támogató légkör az, ami számít. De bármennyire is biztonságban és jól érzi magát egy gyerek (vagy egy felnőtt) a családjában, a családot körülvevő társadalmi közegben is funkcionálnia kell. Látszik az is, hogy mennyire megterhelő, stresszes tud lenni, ha el nem fogadó, bántalmazó a közeg, amiben mozognak; mekkora érzelmi súlya van a kényszerű titkolózásoknak, a csúfolódásoknak, de az értetlenkedéseknek is. Ezért van kritikus szerepe a mind több és szakmailag helytálló kutatásnak, és a kutatások eredményeit közlő felvilágosító munkának.
A könyv kilenc fejezete kilenc különböző családszerkezetet tárgyal, amely családokban a családtagok vagy a hagyományostól eltérő felépítésűek, és/vagy a családtagok között nincs, vagy csak részben van genetikai kapcsolat. Bár mind a kilenc fajta családszerkezetről az általa és munkatársai által végzett kutatások alapján ír (ezeknek a gyűjteményét megtaláljuk a könyv utolsó részében), ezt az írást az teszi különlegessé, hogy a kutatások egyszerű ismertetése helyett inkább a családokról, a családokkal való találkozásokról mesél. A történetek leginkább őszinték, szólnak bátorságról, elkötelezettségről, összetartozásról és sok-sok nehézségről is. Aki kifejezetten a kutatásokra, azok módszertanára és eredményeire kiváncsi, annak ajánlom Susan Golombok korábbi, 2015-ben megjelent kötetét (Modern Famillies: parents and children in new family forms).
A tinédzser Hannah például arról mesél, hogy leszbikus szülők gyermekeként mennyire megterhelő, amikor újra és újra el kell magyaráznia a családjáról kérdezősködőknek a fogantatása körülményeit. Több gyerektől is hallhatjuk: sokat könnyítene az életükön, ha az iskolában a hagyományostól eltérő családok is megjelennének, és nem nekik kellene felvilágosító munkát végezniük.
A genetikai kapocs hiánya egy olyan téma, amihez valahogyan viszonyulni kell ezekben a családokban. Louise-t például, akinek 13 éves korában mondták el a szülei, hogy apja nem a biológiai szülője, rettentően felzaklatta a létezésével kapcsolatos igazság. Hirtelen idegennek érezte magát a családjában. A 17 éves Sophie két anyukája viszont mindig nyíltan beszélt vele (életkorának megfelelően) születése körülményeiről. Ő erről úgy mesélt a kutatásban, hogy a donoros fogantatás egy olyan tény, amit mindig is tudott, nem emlékszik egy kitüntetett pillanatra, amikor megtudta volna, és neki ez sosem volt furcsa.
Az otthonukban találkoztak a kutatók azzal az örökbefogadó meleg párral, akikhez a gyermekvédelmi rendszerből érkezett mindhárom gyerekük. Ezek a gyerekek súlyos traumákon estek át, mielőtt hozzájuk kerültek. Diego, az egyik apuka így fogalmaz: “ezek a gyerekek traumatizáltak, traumatikus élmény nevelni őket, és traumát okoznak azoknak is, akiket legjobban szeretnek.” Annak ellenére, hogy rendkívüli kihívás a gyerekek nevelése, mégis sok apró sikerről, sok szép együtt töltött időről és az összetartozás csodálatos érzéséről számolnak be a szülők.Sok új családforma tudatos, felkészült tervezés eredménye. De vannak olyan esetek is, amikor valamilyen változás már egy kész, működő családdal történik. Ilyen például Alma története, akinek bár felesége már házasságuk előtt tisztában volt partnere nemi identitásával, az affirmatív beavatkozásokra csak három gyerekük megszületése után került sor. Sheila, a pár legkisebb, 12 éves lánya a kutatóknak a gyerekek bölcsességével mesél: “Elsőre elég szomorú voltam, mert azt gondoltam, hogy egy másik ember lett belőle, de aztán rájöttem, hogy nem. Ő ugyanaz az ember, csak éppen boldogabb.”
A könyv utolsó fejezetében Golombok röviden összefoglalja, milyen tényezők befolyásolják egy gyerek pszichológiai jóllétét. A kutatások alapján azt kell mondanunk: nem a család struktúrája, nem is biológiai összekapcsoltsága az, ami egy gyermek optimális fejlődését biztosítja. “Ami leginkább számít a gyermekeknek, az a családjával való kapcsolat minősége, a tágabb környezet támogatása és annak a társadalmi közegnek az attitűdje, amiben él.”
Elmondhatjuk, hogy ma Magyarországon nem érezhetik magukat biztonságban a szivárványcsaládban élő gyerekek és felnőttek. A társadalmi attitűd erősen befolyásolható, és fájdalmas azt látni, hogy az előítéletek nemhogy csökkennének, inkább erősödnek. Azok az érvek, amiknek az alapján a kormány súlyosan diszkriminatív, az alapvető jogokat sértő törvényeket alkot, tudományosan megalapozatlanok. Ezért tartom rendkívül fontosnak, hogy Susan Golombok és más felkészült kutató és gyakorlati szakember munkáit minél szélesebb körben megismerjük. Hogy lehetőségünk legyen valódi kérdésekről tények, adatok, nem feltételezések, félelmek és babonák mentén gondolkodni, beszélgetni.
Egy nem hagyományos családot alapító ember sokszor találkozik azzal a váddal, hogy önző, nem a gyerek érdeke az első számára, hanem a sajátja. A vád logikai, etikai abszurdítását érdemes lenne közelebbről is megvizsgálni (önző vagy, ha szegény vagy, ha nincs lakásod, ha sérült vagy stb), de azt hamar beláthatjuk, hogy a gondolatmenet végén az áll: csak a normáknak 100%-ig megfelelő emberek alapíthatnak családot, élhetnek teljes jogú életet, (amely ideológiával már találkozhattunk a történelem folyamán).Végül hadd idézzek Susan Golomboktól:
“A családok folyamatosan változnak formájukban, de funkciójukban nem. Pontosan ugyanannyira számít egy gyereknek a családja, mint bármikor máskor számított a történelem során. Azok a gyerekek, akik meleg, támogató, biztonságot nyújtó családban nőnek fel, nagyon valószínű, hogy virulni fognak, bármilyen legyen is a családjuk szerkezete. Azoknak a gyerekeknek viszont nagy valószínűséggel érzelmi és viselkedéses problámákkal kell megküzdeniük, akik ellenséges, elhanyagoló, instabil környezetben nevelkednek, a családi struktúrától függetlenül. Csak azért, mert emberek nem hagyományos módon alapítanak családot, ez nem teszi őket kevésbé alkalmas, szerető szülőkké. Kutatásaink épp az ellenkezőjét bizonyítják. Amikor ezek a szülők a nehézségek ellenére családot alapítanak elkötelezett és mélyen bevonódott szülőkké válnak.”
Sándor Vica, családtudományi és családterápiás szakember
