„Befutottam a második helyre, azzal a céllal is, hogy képviseljem a magyar LMBTQ-társadalmat”
A sport összehoz másokkal. A sport láthatóvá tesz és segít leküzdeni az előítéleteket – de ha az LMBTQI-emberek lehetőségeit vizsgáljuk, gyakran az előítéleteknek lejt a pálya. Megnéztük a Kapd el a ritmust – a sportvilág queer felforgatása című dokumentumfilmet.
Dagad a botrány az LMBTQ-embereket támadó módosító törvény miatt: a pedofília-ellenes jogszabály összemossa a nemi identitást a pedofíliával. Korlátozza a nemváltoztatás vagy homoszexualitás megjelenítését és népszerűsítését, továbbá tilos ilyen reklámokat elérhetővé tenni a 18 év alattiaknak.
Takács Mária – az Eltitkolt évek és a Meleg férfiak, hideg diktatúrák rendezője, aki korábban már mesélt lapunknak arról, hogyan indult a hazai melegmozgalom – 2019-ben fejezte be legutóbbi dokumentumfilmjét, ám annak utóéletét már elsöpörte a Covid-járvány. A Kapd el a ritmust! az új szabályozás szerint már tizennyolc pluszos film, amelyet a Pride-hónap keretein belül nemrég kerekasztal-beszélgetéssel együtt vetítettek le a szervezők.
A sportvilág még mindig elmozdíthatatlan a binaritás talajáról, de mi van, ha valaki sportolóként nem tendál nagyon erősen a férfi vagy a női tengely felé?
Erre a kérdésre számosan keresték a választ az elmúlt hetekben, elég csak arra gondolni, mekkora hullámokat vetett az a hír, hogy az új-zélandi transznemű atléta, Laurel Hubbard részt vehet az olimpiai játékokon.
Laurel Hubbard
A Kapd el a ritmust! szereplői négy országból származnak, mindannyian másként határozzák meg magukat, másként fogalmazzák meg a sporttal kapcsolatos motivációikat is, az azonban közös bennük, hogy az identitásuk hatással volt a sportkarrierjükre, vagy fordítva: épp a sport identitásképző erejéből építkeztek LMBTQ-emberként. A film kiváló érzékkel mutatja meg, hogy a queer-identitásban milyen elképesztő szerepe van a sportnak, főleg egy amatőr közegben, ahol a szabadságérzés teljes megélése egyáltalán nem kérdés, hiszen kizárólag a teljesítmény és a közösség számít.
Takács Mária már az elején leszögez két fontos tényt:
1, az LMBTQI-emberek közel 90 százaléka szerint a homofóbia és a transzfóbia problémát jelent a sportban,
2, az elmúlt harminc évben a világon nagymértékben megnőtt az amatőr LMBTQ-sportklubok száma, amelyek biztonságos teret nyújtanak a sokféle identitású sportolóknak.
A Kapd el a ritmust! stábja napokig követte a szereplőket, akik nem csak a magánéletükbe engedtek betekintést: néhányan arról mesélnek, hogyan bontakozhatnak ki teljes önazonosságukban az amatőr sportegyesületekben, néhány pedig arról, hogy vágták el a lehetséges sportkarrierjüket az identitásuk körül felmerült problémák. Az önmagukkal kapcsolatban hosszú időn keresztül érzett bizonytalanság, majd mára a büszkeségük megélésének működése azonban szinte mindannyiukban közös.
A glasgow-i Natalie Deans már azelőtt is kipróbált néhány sportot, mielőtt Takács Mária kamerái megtalálták, de végül a boksz mellett tette le a voksot: az első alkalomra úgy emlékszik vissza, hogy szédült, rosszul volt és kis híján elhányta magát, de azután, hogy egyszer egy edzésen sikerült felemelnie 95 kilót, megállíthatatlan lett. Úgy véli, mindegy, hogy leszbikus-e vagy sem, a férfiak által dominált sportokban, ahogy a bokszban is, nőként többet kell teljesítenie ahhoz, hogy komolyan vegyék. Az egyesületben, ahová jár, rá sem hederítenek a leszbikusságára, miután felteszik a bandázst, senkit nem érdekel, hogy „Leszbikusok léteznek, tedd túl magad rajta” pólóban edz. Más kérdés, hogy apjának, akinek vannak rasszista vagy homofób megnyilvánulásai, sosem tudott igazából előbújni.
Natalie Deans
A film két magyar szereplője, Hegedüs Csaba és Török Benjámin Forest gyerekkorukban nem sportoltak, egyikük sem volt elragadtatva az iskolai futóköröktől, és csak később, tinédzserként, illetve fiatal felnőttként találtak rá a szenvedélyükre. Csaba jelenleg futóedzéseket tart és örömmel öltözik be néhány bulira drag queen-nek: 16 éves koráig nem is hallott arról a szóról, hogy homoszexuális, ám a visszajelzések alapján próbált úgy viselkedni, ahogy elvárták tőle: gyerekként sokáig elnyomta magában, hogy szeretett beöltözni vagy körmöt festeni, így ma már igyekszik ezeket a számára kedves tevékenységeket visszahozni az életébe.
Benjámint a filmben két futóversenyen is követhetjük. Ahogy ő fogalmaz, az a célja, hogy bebizonyítsa, semmi különbség nincs közte és egy heteró ember között, ha a teljesítményről van szó: ugyanúgy képes lefutni 220 kilométert, mint mások, a részvételével és az eredményeivel pedig az LMBTQ-embereket is képviselheti. Nélkülöző családban nőtt fel, az apja gárdista volt, így otthon nem coming outolt. Úgy gondolta, ha kitudódik, annak súlyos következményei lettek volna.
A film legkülönlegesebb szereplői a német Michaela Jessica Tschitschke és a bolgár származású Pol Naidenov. Utóbbi evezős karrierje 1998-ban kezdődött, női csapatban: összességében női identitása volt, vagy inkább csak elfogadta ezt a szerepet. Nem voltak másodlagos nemi jellegei, férfias alkat volt. Időnként hallotta, hogy a másik csapat evezősei arról pletykálnak, mit keres egy fiú a lánycsapatban. „Egyszer versenyeztünk, és az egyik lánynak megvolt a menzesze. Nem nézett ki túl jól a csónak a verseny után. Ezt mindenki megérti, aki hasonlóan nehéz sportot űz. Abban a pillanatban eszméltem rá, hogy velem ilyesmi sosem történt” – meséli Pol, akinek egy országos verseny miatt beszélnie kellett az edzőjével arról, hogy interszexuális, mire az edző lemondta a részvételüket. Pol megrendítően mesél a kamerák előtt arról, hogy tizennégy éves korában meg kellett operálni őt sérv miatt, később azonban kiderült, hogy ekkor valójában kasztrálták. Csakhogy a kasztrálás menopauzát idézett elő nála, húszéves korára pedig olyan mértékben csökkent a csontsűrűsége, és olyan ízületi fájdalmai lettek, hogy nem tudta folytatni a karrierjét. Ennél is megrázóbb, hogy ekkorra Pol már eldöntötte, hogy férfiként szeretne élni, a szülei pedig rájöttek: súlyos hiba volt az operáció.
Pol Naidenov
A transznemű Jessinek is komplikált gyerekkora volt Kelet-Berlinben. A szülei azt várták tőle, hogy férfiasan viselkedjen, hiszen annak született, de ahogy ő fogalmaz: nem tudott megfelelni a fiúkkal szemben támasztott elvárásoknak.
Későn bújt elő, harmincéves volt, amikor közölte az anyjával, hogy transznemű. Korábban, amikor már elkezdte a tranzíciót, női igazolvánnyal teremhokizott és versenyezni szeretett volna, de a sportszövetség nem adta meg neki a játékengedélyt. „Előírták, hogy néhány beavatkozást végeztessek el: távolíttassam el a péniszemet” – mondja Jessi a kamerák előtt, ám a diszkriminatív előírás miatt felhagyott a teremhokival. Hónapok kellettek, mire kiheverte az ügyet, ezután pedig kipróbálta a focit. A klub, amelyet a párjával együtt fedezett fel, ajtót mutatott neki, de még mielőtt végleg abbahagyta volna a sportot, rátalált a Discover Football sportklubra, ahol ma már ő az edző a nyitott edzéseken.
Michaela Jessica Tschitschke
Jessi nem érez semmilyen fölényt a női csapatban azért, mert férfiként született: úgy véli, ha volt is bármilyen előnye, az a hormonterápiának köszönhetően már eltűnt. (A témával kapcsolatban egyelőre kevés kutatás született, a Telex és a 444 a Hubbardről szóló cikkében írt a jelenlegi állásról). Jessi szerint, ami a transzneműeket illeti, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság új szabályozása már biztató, – a versenyzőnek igazolnia kell, hogy egy éven keresztül 10 nmol/liter alatt volt a tesztoszteronszintje, - az LMBTQ-emberek számára még mindig könnyebb az amatőr sport közegében létezni, hiszen ott ezt egyrészt senki sem ellenőrzi a hormonszinteket, másrészt nem irányul rájuk akkora figyelem, mintha az élvonalban versenyeznének. A július 23-án kezdődő olimpia egyébként történelmi jelentőségű, hiszen 142 nyíltan LMBTQ-sportoló vesz majd részt rajta - erről itt írtunk bővebben.
Rossz optika
Hegedüs Csaba a filmben felhívja a figyelmet: statisztikailag lehetetlen, hogy a magyar élsportolók között ne legyen egyetlen leszbikus, meleg vagy transznemű ember sem, de nyíltan még senki nem vállalta fel az identitását. Úgy véli, a sportolóknak vagy nincs bátorságuk coming outolni, vagy lenne, de a sportvezetők erre ellenségesen reagálnak. De ha a láthatóság sincs meg, nehezen jutunk el a megértésig – véli, és ebben később a kerekasztal-beszélgetés résztvevői, - Csaba, Benjámin, a film rendezője és Fischer Miklós sportpszichológus – is megállapodnak.
Ott azonban már súlyos dilemmák merülnek fel, hogy ennek a láthatóságnak egész pontosan mikor kell eljönnie. A profi sportolókkal, olimpikonokkal is foglalkozó Fischer Miklós elmesélte: számára soha nem volt szempont, hogy egy ember LMBTQ-e vagy sem, a legtöbb esetben az edzők környékezték meg azokkal a felvetésekkel, hogy egy adott csapatban „ki lehet leszbikus és ez mennyire befolyásolhatja a csapat játékát”, vagy hogy éppen „egy fiúcsapatban van-e valamilyen helyzet a meleg sportoló körül”. Fischer elmondta, rosszul volt ezektől a felvetésektől, megpróbált fittyet hányni rájuk. Igyekezett inkább az érintettek mögött állni, de az edzők folyamatosan bombázták a kérdésekkel, így sokszor az állása vált kérdésessé ezekben a helyzetekben – emlékszik vissza.
„Próbáltam valahogy eltűnni e nemlétező probléma elől, mert úgy gondoltam, egyrészt ehhez semmi köze nincs egy edzőnek, másrészt, ha elkezd ezzel mélyrehatóan foglalkozni, az már régen rossz. Ezek a tények hívták fel a figyelmemet arra, hogy baj van a társadalommal, ami most már eljutott egy olyan szintre, hogy megszülethetett ez a törvény” – mondja Fischer. Hozzáteszi: nem tudná jó szívvel azt javasolni egy sportolónak olimpia vagy világbajnokság előtt, hogy coming outoljon ország-világ előtt.
„Azt gondolom, hogy ha később, akár a visszavonulásuk után teszik meg, akkor nyíltabban lehet beszélni róla. Ha most bújnának elő, valószínűleg mindenki bekapcsolná a tévét, amikor ők versenyeznek, de senki nem azt nézné, milyen eredményeket érnek el és kiket győznek le, hanem hogy ők melegek, ez hogy működik, vannak-e ennek különleges jelei.
Az élsportban ez azért is nehéz kérdés, mert a sportvezetők hozzáállása kimondottan ellenséges. Azt gondolom, hogy amíg valaki az első vonalban van, addig próbálja ezt a barátok, szakemberek, esetleg a szülők segítségével kezelni, de nem hiszem, hogy ennek az újságok hasábjaira ki kellene kerülnie, mert nagyon rossz optikája lenne Magyarországon.” Fischer tapasztalatai szerint ugyanakkor a csapattársak szinte mindent tudnak egymásról, igyekeznek tiszteletben tartani az ügyet, sőt, kapacitálják is egymást, hogy bátran legyenek önazonosak. Úgy véli, ez a sportgeneráció talán alkalmas arra, hogy jól kezelje ezt a témát, akkor is, ha a sportvezetésben még mindig nagyon erős megfeleltetés van.
Benjámin és Csaba – habár egyetértenek azzal, hogy egy coming out átírhat egy-egy sportkarriert – örülnének a láthatóságnak. „Nincsen olyan, hogy nincsen meleg sportoló, csak vannak, akik nem bújnak elő. Én 2016-ban coming outoltam, onnantól kezdve boldog voltam, és nem érdekelt, hogy ki mit gondol. Elmentem egy párizsi versenyre és befutottam a második helyre, azzal a céllal is, hogy képviseljem a magyar LMBTQ-társadalmat” – mondja Benjámin, és Csaba is meglepőnek tartja azt a javaslatot, hogy egy meleg sportoló ne bújjon elő.
„Értem, hogy miért ez a tanács, főleg Magyarországon, de azt is elképzeltem már, mennyire máshol lennénk, ha lenne három-négy olyan sportolónk, aki nyert már például olimpián, tudjuk róla, hogy LMBTQ-ember, és most bármelyik tüntetésen vagy a tévében beszélt volna a törvényről. Másképp zajlana a közbeszéd is, ha tudnánk, hogy vannak LMBTQ-élsportolók, hiszen az él az emberek fejében, hogy nem ismernek egy meleget sem, csak valakiről talán hallották, hogy az. Ez szinte lehetetlen” – mondja Hegedüs Csaba, és hozzáteszi: nála is más lett volna a helyzet, ha nem 16 évesen hallotta volna először a meleg szót, ugyanakkor aláírja, hogy egy coming out hatására megváltozna egy sportoló élete és a karrierje is átíródna.
Hegedűs Csaba
„Ha én is javasolhatok, azt tanácsolnám, a sportolók gondolják meg, hogy szeretnének-e olyan közszereplők lenni, akik több felelősséget vállalnak és még több embert képviselnek, hiszen akik az aktív tevékenységük alatt coming outolnak, azoknak általában nemcsak a saját országukban szurkolnak, hanem más LMBTQ-közösségek is szerte a világon. Kérdés, hogy egy ilyen ember Magyarországon vajon eljutna-e az olimpiáig. Ez egy óriási kockázat lenne” – teszi hozzá Hegedüs.
Miért mennék én el az országból?
Sem a film rendezője, sem annak szereplői nem gondolták volna, hogy a Kapd el a ritmust! egyszer felnőttfilmnek számít majd, de Hegedüs Csaba azt mondja: eleve azért vállalta el a szereplést, mert tudta, hogy szükséges. Arra a kérdésre, hogyan látja a jövőjét a homofóbtörvény utáni Magyarországon, elmondta, nem találja újdonságnak, ami vele jár, az nem egy új attitűd az LMBTQ-közösség felé Magyarországon. „Ez a film három éve készült, és már akkor a felelősségtudat volt az a löket, ami miatt megcsináltam. Pár éve már beletörődtem, hogy ez a helyzet, bár azt gondolom, hogy ez még mindig nem a legrosszabb, lesz még rosszabb. A közösség viszont egyre érettebb arra, hogy egyesítse az erejét, nemcsak itthon, szerte a világban. Lásd a szivárványkivilágításban úszó német stadionok esetét” – mondja. Hegedüs Csaba szerint nem mindennapi időket élünk, de bízik benne, hogy hosszú távon feléjük billen majd a mérleg nyelve, és jó lesz majd visszagondolni arra, hogy tettek ezért valamit.
„Erdélyből származom, tíz éve, amikor ide költöztem, már gondoltam arra, hogy kicsit nyugatabbra kellett volna. Minden egyes LMBTQ-ellenes döntésnél megkérdezem magamtól, miért vagyok még mindig itt. Most már döntenem kell, hogy akarok-e még több energiát, pénzt fektetni ebbe, akarok-e nyugdíjbiztosítást itt úgy, hogy nem élhetek teljes életet, nem házasodhatok, nem fogadhatok örökbe, hamarosan mással kézenfogva sem járhatok az utcán. Tényleg akarok egy ilyen jövőt látva magam előtt itt maradni ebben az országban? Egyre inkább afelé hajlok, hogy nem érdemes.”
Takács Mária, a film rendezője úgy gondolja, talán nem is kérdés, hanem döntési helyzet lesz jövő áprilisban az, hogy marad-e az országban. Nagyjából addig adott időt magának, akkor majd komolyan elgondolkodik, de a legfőbb problémát az jelenti számára, hogy nem lát társadalmi változást.
Török Benjámin Forestet pedig egy ismerőse ébresztette rá arra, hogy feltegyen magának bizonyos kérdéseket. „Például azt, hogy miért mennék én el az országból? És igaza van. Ide születtem, itt érzem jól magam, nem fogom itt hagyni a barátaimat, őket szeretem, menjen a fenébe a kormány. Igenis, amit tehetek azért, hogy kiálljak magamért és másokért, megteszem, és ha ezért bajba kerülnék, büszkén ülök majd a börtönben miatta.”
A Kapd el a ritmust! A sportvilág queer felforgatása július 25-ig online kölcsönözhető a Verzió honlapján.
