Náray Tamás az Indexnek: A gyűlölet az ostobaság terméke

Náray Tamás egy év után hazajött Magyarországra, ugyanis hamarosan új könyve jelenik meg spanyol édesipari gasztronómia témában. De két másik könyv is készül az őszre: egy divatalbum a munkásságáról és egy kíméletlenül leleplező karriertörténet, mely a tervezőszakmában eltöltött 25 évről szól. Az Index exkluzív interjúja a szokottnál hosszabb, de érdemes elolvasni, hiszen beszéltünk divatról, Magyarország elhagyásáról, képekről, közéletről, genderről, vágyakról és arról is, mi a legkártékonyabb.

Amikor jelentkeztem önnél, meglepődtem, hogy egyből visszahívott, és igent mondott az interjúra, bár kicsit csodálkozott, hogy az Index keresi.

Tudja, én már körülbelül ötven interjút adtam az életemben anélkül, hogy azokon jelen lettem volna. Sajnos számtalan esetben nagyon lejáratta magát előttem az újságírószakma. Nem a régiekről beszélek, mert ha Rangos Katalin vagy Szegvári Katalin valamit leírt, az szó szerint úgy is volt. A mai kattintásvadász, tartalomferdítő, szenzációhajhász bulvármédiára gondolok elsősorban. Higgye el, épp elégszer megjártam. Egyszer egy újságíró írt a divatbemutatómról, ami számomra nagyon sokat jelentett, mert nemzetközi szakmai tekintélyek voltak jelen. Róluk egy szót sem ejtett, viszont beszámolt a magyar celebekről, akik részt vettek rajta, köztük Erdélyi Mónikáról, aki azt találta mondani, hogy fázott a lába. Tudja, mi lett a címe a tudósításnak? Erdélyi Mónikának fázott a lába Náray Tamás divatbemutatóján.

De hát ez az újságírót, illetve a lapot minősíti, nem az ön munkáját.

Sajnos ezt rosszul látja. Ez engem minősít, mert az emberek ez alapján szereznek tudomást rólam, ez alapján ítélnek meg rosszul, tehát ez számomra kártékony.

Miért számít ennyire, hogy ki mit gondol?

Mert másoknak dolgozunk, nem magunknak. Azok az emberek, akiknek nagy követőtáboruk van, vagy isten tudja, milyen körben véleményvezérnek számítanak, rosszindulatúan befolyásolhatnak másokat. A magyar társadalomban alapvetően két dolgot tévesztenek össze. Hogy egy dolog jó vagy nem jó, vagy hogy nekem tetszik-e vagy sem, az két teljesen különböző ügy. Sokan azt hiszik, nem kell tudni ahhoz gulyáslevest főzni, hogy meg tudjam ítélni, hogy jó-e az a gulyásleves, vagy sem. De ez nem igaz. Azt tudod megítélni, hogy a te ízlésednek az megfelelő-e vagy sem. Én az első kulináris témájú könyvem, Az utolsó reggeli Párizsban receptjeit, ahogy a most készülő spanyol süteményeskönyv receptjeit is, mind megsütöttem, de közben végig együttműködtem a cukrászfiúkkal, és kérdezgettem őket, hogy ez most jó-e szakmailag, vagy sem. Hiszen nem értek hozzá, nekem ez csak hobbim, nem a hivatásom. Ahogy például eszem ágában sincs bátorságot venni ahhoz, hogy mondjuk az Auguszt cukrászda süteményére azt mondjam, hogy az rossz. Esetleg nekem maximum nem ízlik. Ez egy óriási különbség.

Ennek az attitűdnek, miszerint itt mindenki azt hiszi, hogy véleményt formálhat minderről, és formál is, látja nyomát Barcelonában?

Bár sokat nézegetem a spanyol lapokat, egyelőre olyan szinten nem ismerem a nyelvet, hogy ezeket a finomságokat kiérezzem belőle, de a hangulata mindenképp más az életnek. És nem amiatt, merthogy ott zúg a tenger, meg süt a nap, hanem kevesebbet foglalkoznak egymással az emberek és azzal is, hogy kéretlenül véleményt formáljanak a másikról. Én imádtam Magyarországon élni, ezért jöttem vissza közel három év után 1990-ben Párizsból, ahol a Ted Lapidus cégnél voltam bértervező. És alapvetően mindig is hittem a fejlődésben, hogy akkor majd továbblépünk, de hát az én életidőm is ketyeg. Sokszor ért engem az a vád, hogy nagyon érzékeny vagyok, de hát könyörgöm, egy művésznek az érzékenység a fegyvere.

Ha valaki az érzékenységét veszti el művészként, akkor nem művész többé, és nem tud létezni. Magyarországon a másik állandó, frusztráló bántása állandóan napirenden van. Olyan, mint a Facebook, ami teljesen leképezi a társadalmi kommunikációt. Bármit kiraksz, hótziher, hogy egy percen belül megjön mindennek az azonnali cáfolata, hogy az nem úgy van, hanem amúgy, hogy az nem igaz, hogy tödödödö, és most nem a nebántsvirágot szeretném eljátszani, mert tudok én úgy vesén vágni, hogy a másik attól koldul, csak hát művészként ha nincs input, akkor output sincs. Egy év után most jöttem vissza a könyvem miatt Magyarországra, bérelt autóval közlekedem, amit annyira még nem ismerek, és a legkisebb hezitálásnál is simán ötször rám dudálnak. Spanyolországban ilyen nincs. Nem tudom, mi nálunk ez a felbolydultság. Föl van fokozva, át van politizálva minden körülöttünk, minden vibráló, és ettől toxikus, stresszes. És én már eljutottam abba a korba, hogy kell a francnak ez a gyomorremegés állandóan.

Említette korábban, hogy amikor törvénnyé kezdett fogalmazódni az, hogy ki számít, mi számít családnak és ez az alkotmányos diskurzus része lett, az is egy utolsó csepp volt a pohárban, hogy külföldre költözzön.

Magyarországon az ember nem tud nem politizálni. Spanyolországban az átlagember nem tudja, ki a mezőgazdasági miniszer. De én még azt is meg merem kockáztatni, hogy a földműves katalán ember, ha hirtelen megkérdezik tőle, nem tudja, ki az a Pedro Sánchez.

De az, hogy te most Piroskával élsz, vagy Lacival, az nem a miniszterelnöki hivatal dolga, és pláne nem a miniszterelnöki hivatal dolga ennek a definíciója. Vagy itt van ez a néppárti ügy, hogy hamarabb lépett ki a Fidesz, mint hogy kizárták volna őket. És az igazságügyi miniszter megírta, hogy Manfred Weber ahelyett, hogy a dübörgő járvánnyal törődne, azzal foglalkozik, hogy őket kizárja. Kérdem én: ilyen rövid a memóriájuk? Amikor a dühöngő járvány alatt azzal foglalkoztak, hogy az egyedülállók nem fogadhatnak örökbe gyereket, az is járványügyi intézkedés volt? Nem baj, foglalkozzanak ezzel, csak akkor a másikon miért kérik számon ugyanezt?

Látom, azért továbbra is követi az itthoni közéleti eseményeket.

Nézze, azért, mert bő két éve nem lakom Magyarországon, még nem lettem se katalán, se spanyol. Igaz, hogy ott van a vállalkozásom, elvittem, eladtam innen mindent, mert úgy ítéltem meg, hogy jobban megtalálom a számításaimat ott, de attól még elég, ha rám néz, én vagyok a tipik magyar. Törpe, rövid lábú, Kublaj kán fejű, nagy csontú, lapátfogú, és még harcsabajszom is tudna lenni. Mert a tipik magyar nem volt eredetileg pocakos, csak nagy seggű. Attól még, hogy elmentem innen, ami önvédelem volt, magyar emberként, magyar lélekkel létezem. És attól még semmilyen megkülönböztetéssel nem értek egyet, és semmilyen olyan dologgal, ami közügy szintjére emeli a magánügyeket. Mert az, hogy te kivel élsz, nevelsz-e gyereket, vagy sem, és hogy azt miért teszed, az a te dolgod, nem a közé. Amikor elmentünk, már lehetett látni, hogy a zsidókon nem lehet fogást találni, mert ott más érdekek voltak, a migránsok lassan lejátszanak, kell tehát keresni valami új fogást, szóval megtalálták az LMBTQ-közösséget. De ne is haragudjon, az, hogy zászlókon megy a hercehurca, hogy letépjük, ne tépjük, kiakasztjuk, nem akasztjuk, micsoda óvodás dolog? Azzal foglalkozni, hogy ki szül, meg ki mennyit szül, meg miért szül? Én olyan családi környezetből jövök, ahol az volt a szokás, hogy van öt dolog, amiről kultúrember nyilvánosan nem beszél. A magáéról, ha akar, talán, de az sem egy illő dolog, a máséról viszont végképp nem. 

A vallás, a származás, a politikai hovatartozás, a családi státusz, és pénz. Ez az öt dolog az, amit kultúrember nyilvánosan nem hoz elő.
Se azt, hogy nős, se azt, hogy férjezett, se azt, hogy elvetélt, hogy hány abortusza volt, hogy ő fekve szereti vagy állva, hogy mennyi van a bankszámláján, vagy hogy a férje négyezerrel többet keres vagy kevesebbet. És most nézze meg, hogy ezen az ötön kívül talál-e más témát, amiről a magyar közéletben szó van. És akkor tessék elindulni megnézni, hogy hogyan állunk a kulturált magatartással. Én elég liberális vagyok ahhoz, hogy mindent elfogadjak, és annak az ellenkezőjét is. Még azt is benyelem, bár elég sok vizet kell hozzá innom, és tömőfával lenyomni a torkomon, hogy ezek a dolgok be vannak emelve a törvényhozásba. De akkor mondok néhány nevet. Szájer József, Rogán Antal, Mészáros Lőrinc, Varga Judit, Handó Tünde, csak hogy a családi státuszt említsem. A pénzzel kapcsolatban a miniszterelnök úr veje, lánya, barátai. A politikai meggyőződésre nézve Klubrádió. Tehát felőlem emeljék be a törvényhozásba, ha be akarják, aztán legfeljebb akinek ez nem tetszik, nem fog itt élni, de legalább azok között ne találjunk ilyen példát, akik meghozzák ezeket a törvényeket, kvázi mindennap. Mert ez az, ami már nekem személy szerint nem fér bele. 

Én nem vagyok se vallásosabb, se erkölcsösebb, se őszintébb, se becsületesebb, mint az átlagból bárki.

Én is hazudtam már, én is tulajdonítottam el sportszeletet, igaz, hogy nagyon megbüntetett érte apukám, úgyhogy többet nem fordult elő, és én is optimalizáltam az adóbevallásomat, de soha nem foglalkoztattam bejelentés nélkül egyetlen alkalmazottat sem. Még a házvezetőnőm és a kertészem is be volt jelentve. És nem azért, mert én egy szent vagyok, hanem mert úgy gondoltam, hogy ha én használom az ő munkaerejét, akkor annyival tartozom neki, hogy biztonságban legyen.

Az önéletrajzi-szakmai alapokon nyugvó könyvéről, a Volt egyszer egy varrodámról azt mondta, ha azt kiadják Magyarországon, többé nem engedik be az országba.

Még nem dőlt el, hogy kiadjuk-e vagy nem. Akkor fogjuk kiadni, ha ősszel kész leszünk azzal a divatalbummal, amit szintén a Books Kiadó fog kiadni, és ami az én 25 éves divatpályafutásomról szól. És akkor a Librinél hozzácsapjuk a másik könyvemet, mert akkor a két könyv húzza egymást.

Ezek után muszáj, hogy kiadja. Ott mindent kipakol az asztalra?

Ki. Nézze, annak idején a fideszesek azt hitték, hogy szocialista vagyok, a szocik meg azt, hogy fideszes. Hogy én vagyok a NER szabója, és azért megy az üzletem. Csak aztán meglátták a nyilatkozataimat, és összezavarodtak. De köszönöm szépen, nekem nincs szükségem egyikre sem, én Náray Tamás vagyok, nekem a saját gondolataim pont megfelelnek. Én öltöztettem Kósa Lajos feleségétől kezdve Lázár János feleségéig a „first lady”-ket. Nálam az akkori Fidesz-vezérkar 80 százaléka megfordult, és rendszeres vásárlónk volt. Én akkor is megmondtam Kósa Lajos feleségének, hogy Gyöngyi, vigyázz, mondd meg a férjednek, hogy nem jó irány a melegek csesztetése. Nagyon sok pénzt fogtok veszíteni.

Faramuci lehetett, hogy miközben önhöz jár a felesége, tolja a melegellenes propagandát.

Aztán úgy is lett, ahogy megmondtam 2010-ben. Egyébként magánemberként én bírtam őket. Lázár feleségét kifejezetten szerettem, bűbájos nő volt, már Spanyolországban voltam, de még tartottuk a kapcsolatot. Én senkire nem haragszom, mert nincs mire haragudnom. Nekem csodálatos életem volt Magyarországon, és bár sok mindennel nem értettem egyet, a legnagyobb sikereimet végül is itt értem el. Magyar volt a vevőim legnagyobb része.

A kollekciója, az üzlete, egyáltalán a Náray brand felszámolása nem volt fájdalmas?

Képzelje, egyáltalán nem. Sőt kifejezett megkönnyebbülést éreztem, hogy végre elmehetek innen. Mindent eladtunk, egyetlen ruhát nem tartottam meg, még a vázát is megvették a vevők. Jöttek a vásárlóink hosszú tömött sorokban, és vitték az emlékeket. Volt olyan, aki az anyagos polcot vette meg, de még a szabászasztalt is megvették. Amikor most, egy év után hazajöttem, és ránéztem a fűre meg a bokrokra, ahogy fújta az újságpapírt a benzinkútnál a szél, és az összefoltozott útnál bekanyarodtunk, azt éreztem, ide tartozom. Ránéztem erre a kicsit foltos, kicsit koszos, kicsit megkopott nem tudom én mire, és azt éreztem, hogy olyan, amilyen, de ez az én világom.

Persze, de érzem önben is a fájdalmat az elmenetel miatt.

Szerintem a legnagyobb baj az, hogy Magyarországon nagyon kevés a tárgyilagosság. A lovas nemzet vagy a ló egyik oldalán fetreng a seggére huppanva, vagy a másikon, mert a lovon nem bír megülni. Meg hátrafele nyilaz.

Olyan nincs, hogy minden csak jó vagy minden csak rossz. Én azt sem mondom, hogy a jelenlegi politikai vezetés mindenben rossz. Mert azzal igenis egyet lehet érteni, ha már politikáról beszélünk, hogy ők ragaszkodnak ahhoz, hogy a nemzeti szuverenitásunk az Európai Unió közepén is megmaradjon, hogy ne egy massza legyünk, hanem őrizzük meg azokat a karakterisztikákat, amik minket másmilyenné, érdekessé tesznek a többiekhez képest, ami izgalmas tud maradni egy külföldi számára is. Ez persze nacionalizmus. De én mégis úgy gondolom, hogy lehet ezt kedvesen is csinálni, nem hőbörögve. És talán még szimpatikusabb is lehet. A gasztronómiánk, a történelmünk, az építészetünk, a népi kultúránk, a nyelvünk. De attól még kulturálisan fejlődhetnénk, és ebbe nem kellene belekeverni a szexuális és a családjogi ideológiát. És az is tény, hogy én nem cserélnék velük egy percig sem, mert ez rettenetes felelősség. Itt van például az otthonteremtési támogatás, azzal is egyet lehet érteni, mert aki gyermeket nevel, annak sokkal nehezebb az élete, mint annak, akinek csak saját magáról kell gondoskodnia. De ezt nem kellene dühből csinálni, hogy az egyedülállókat megutáltatom azokkal, akiknek gyerekeik vannak, mert nem biztos, hogy mindenki azért egyedülálló, mert így szeretné, vagy azért nem szül gyereket, mert nem akar. Viszont ők mind ki vannak rekesztve, és ez rettenetes. Itt a küldetéstudat a probléma, meg az, hogy nincs gondolkodás. Vegyük a meleg vagy a leszbikus társadalmi réteget. A legjobban kereső társadalmi szegmens.
Mert tudja, mi a baj a melegekkel meg a zsidókkal? Hogy azok valahogy mindig többre viszik. És ez az irigyeknek fáj. A melegek a legtöbb megtakarítással rendelkeznek, a legtöbb adót fizetik, és most jó magyar szokás szerint ne menjünk bele abba, hogy de nekem van egy olyan meleg ismerősöm, aki viszont szegény, mert a nagy számok törvényéről beszélünk.

Mi állhat amögött ön szerint, hogy a meleg társadalom sikeresebb, ezáltal a legjobban kereső társadalmi szegmens?

Nem nagyon szokott lenni meleg útépítő munkás vagy kéményseprő.

De mi ennek az oka?

Az érzékenység, a kreativitás és egy másfajta gondolkodás. Nyilván az is belejátszik, hogy a melegek vagy a leszbikusok többet tudnak magukkal foglalkozni, nincs három-négy másik ember, akiről gondoskodni kell, nem húzza le őket a mindennapi egzisztenciális-logisztikai verkli. A legmagasabb pozíciókat töltik be úgy, hogy ön esetleg nem is tud róla. És akkor ez több pénzzel fog járni. A melegek a legnagyobb fogyasztók is. Divatban, kozmetikai cikkekben, luxusfogyasztási termékekben.

Ha már a divatot említi, másképp öltözködik kint, mint idehaza?

Totálisan. Mondhatni, két teljesen különböző ruhatáram van. Kinn nem nagyon tudok öltözködni, először is mert meleg van, másodszor pedig mert kint a kutya nem tudja, hogy ki vagyok, így az ember teljesen másképp is viselkedik. Most, hogy ott hidegebbre fordult az idő, elővettem a rókaprémes kabátomat, és eszembe jutott, hogy ezért itthon kapnék ezt-azt. Na erről kéne idehaza leszokni. Én a párizsi modellben hiszek, magammal foglalkozom. 

Van olyan, akit a mai tervezők közül sokra tart? 

Nagyon szeretem Szegedi Kata és Benus Dani ruháit, noha én másféle ruhákat terveztem. Azt azonban leszögezhetjük, hogy a kelet-európai országok túl kicsik ahhoz, hogy befolyásuk legyen a világ alakulására. Az egy teljesen természetes dolog, hogy nálunk nem a trendek előtt, hanem a trendek mögött járnak. Ez senkinek nem hibája, de a franciák és az olaszok nem tőlünk fogják várni az ötleteket meg az ideákat. A másik dolog az, hogy nálunk nem értették soha a divattervezőség alapját sem. Az ember azt gondolta, hogy ő majd divattervező lesz, lesznek nagy divatbemutatói meg üzletei, ruhát végül is már látott, tehát össze tudja válogatni, és szól a zene, jön a lány, zúg a taps, dől a lé. És akkor kiöltözködöm, meg kifestem magam hülyének, és akkor ez lesz a divattervezősdi. Csakhogy a divattervezőség maga a konkrét rabszolgamunka. Az nem a show-ról szól, ami egy évben kétszer negyven perc.

Ahogyan a sztárséfek is hosszú ideig krumplit pucolnak?

Hát persze. Sokan azzal jönnek, hogy Coco Chanel se tudott rajzolni, ami ab start nem igaz, mert maga szabta-varrta az első ruhákat. Egy szakmát nem lehet anélkül jól csinálni, hogy az ember ne sajátítaná el az alapokat. Most képzelje el azt az építészmérnököt, aki nem tudja, mi az, hogy tégla, meg mi az, hogy cement. A jó ruhának ugyanúgy statikája van, az ki van találva, hogy az anyag hol húzza meg magát, és a többi. Rólam is mondtak sokfélét divattervezőként, de nem ez dönti el, hogy ki mit mond, hanem hogy a ruháidat megveszik-e vagy sem. 

Dönthet itt a magyar kormány divatszobája máshogy, létre lehet hozni akármilyen nemzeti ügynökséget, abból még nem lesz semmi. Én a régi „nagy öregek”, S. Hegyi Lucia, Anda Emi, Zoób Kati, Németh Anikó, Kemenesi Tünde korosztályával nőttem fel, akik még maguk is ott ültek a szabászasztalnál, és le tudtak ülni a géphez.

A maiak már csak rajzolnak?

Még azt se. Ma már komputerrel terveznek, ami önmagában nem baj, ez a fejlődés, hogy egyszerűbbé válnak a dolgok. De attól még meg kell tudni csinálni egy szép ruhának a vállát. És ha neked fogalmad sincs, hogy tradicionálisan hogy készült valami, akkor hogy találsz ki újat? Honnan tudod, hogy az új? Ez ugyanannak az analógiája, mint hogy hogyan bizonyítod be azt, ami nem vagy.

A cikk folytatása a www.index.hu oldalon olvasható.