Amikor a magyar újságolvasók először szembesültek azzal, hogy léteznek homoszexuális férfiak
A furcsa nevű horvát joghallgató büntetőügye, azaz az első magyar ún. melegbotrány csaknem két éven keresztül tartotta izgalomban a hazai közvéleményt az 1900-as évek vége felé.
Közepesnél valamivel tehetségtelenebb és kellően kétségbeesett lektűrírók szoktak kitalálni a regényalakjaiknak ilyen nevetséges, mesterkélt és fülfájdítóan hamisan csengő neveket, miután egy álló héten át kizárólag csak cigarettát, feketekávét, valamint konyakot fogyasztottak, és már vészesen közeleg a leadási határidő. Ennek a névnek tulajdonképpen nem is szabadna léteznie.
Pedig létezett.
Ráadásul nem is egy jól-rosszul megírt ponyvahős viselte, hanem egy nagyon is valóságos, hús-vér magyar ember; aki viszont pontosan olyan életet élt, mintha egy harmadosztályú krimi lapjairól lépett volna elő, hogy a frászt hozza Ferenc József császár derék alattvalóira.
Kragujevics Spázó – a sajtóban használt állandó jelzője szerint a Szép Spázó – 1906 körül bukkant fel a budapesti társasági életben: fiatal, huszonéves, horvát származású joghallgató volt, elbűvölően jóképű és nyájas, megnyerő fellépésű, akár egy zsúrfiúval keresztezett királyi herceg. Ahogy egy korabeli újságcikk írja: érdekes sötétszínű arca hol a lóversenyen, hol a báltermekben tűnt fel. Megfordult mindenütt, ahol a nagyvilági szórakozások kínálkoznak. És szerették mindenütt az ábrándos szemű, szép Spázót, a jó modorú, választékosán öltözködő jogászt. Előkelő barátai voltak, akik mindnyájan szép jövőt, karriert jósoltak a rokonszenves fiatalembernek.
Hogy az egyetemi tanulmányai mellett – vagyis inkább helyett – pontosan mivel is foglalkozott a szép Spázó, és honnan teremtette elő azt a temérdek pénzt, amiből főúri életmódját finanszírozta, azt jó ideig senki nem tudta. A legtöbben valami horvát nemesifjúnak vélték, aki az otthonról folyósított bőséges apanázst szórja két kézzel. Pazar, hétszobás lakást bérelt a Baross utcában, a legjobb körökben forgott, állandó résztvevője volt az Országos Kaszinó mulatságainak, és több ízben vendégeskedett Márkus Józsefnél, Budapest főpolgármesterénél. A szlavóniai szexjogász ezenkívül bejáratos volt egy előkelő úri família – bizonyos P.-ék – házába, ahol P. kisasszonynak udvarolt igen hevesen, majd meg is kérte a kezét. Bár a család 40.000 forint hozományt ajánlott fel, Kragujevics végül nem fogadta el. Úgy hírlik, kevesellte.
Kragujevics persze nem nemesi családból származott: néhai apja egyszerű újlaki tanító volt, aki halála után csupán egy szerény kis örökséget hagyott a fiára. A szép Spázónak tehát máshonnan kellett pénzt szereznie. Egy magakorabeli, ambiciózus fiatalember abban az időben többnyire váltót hamisított, hamiskártyázott, lóversenyezett vagy beházasodott valahová, ha éppen üres volt a zsebe, de úriembernek akart látszani. Rosszabb esetben meg kölcsönkért fűtől-fától, aztán végül vagy főbe lőtte magát, vagy elszökött Amerikába. Kragujevics azonban egészen más utat választott: selyemfiúnak állt, és idősebb, jó módú, befolyásos férfiak különféle igényeit elégítette ki, bizonyára igen tehetségesen. A magyar mellett németül is kitűnően beszélő ifjú nemcsak Budapesten, hanem külföldön – elsősorban Frankfurtban és természetesen a már akkoriban is Európa meleg-fővárosának számító Berlinben – is dolgozott, és állítólag több mint ezer koronát keresett havonta (szóval körülbelül annyit, mint egy tanító – évente).
Csakhogy Kragujevics nem elégedett meg ennyivel, és időnként ki is fosztotta kuncsaftjait. Vagyis egészen pontosan először – 1907 májusában – a lakásadónőjétől, Kiss Tamásnétól lopott körülbelül 700 korona értékű ékszert, amit később be is ismert egy rendőrdíjnok jelenlétében, és ígéretet tett arra, hogy megtéríti a kárt. Ezt aztán be is tartotta: még nyáron kiutazott Frankfurtba, ahol egy helyi kereskedővel, Stute Károllyal (Carl Stute?) töltött négy kellemes hetet, és egyik éjjel, mialatt vendéglátója édesdeden aludt, összeszedte a lakásban fellelhető ékszereket, majd sietve Budapestre távozott. Itthon a zsákmányát pénzzé tette – ötezer márkát kapott érte –, gavallérosan kártalanította Kissnét, és még Stuténak is megüzente, hogy ne aggódjon, később rendezi felé is az adósságát.
A remekül sikerült kiruccanás után Berlinbe – vagy ahogy egy korabeli cikk írja: a Spree-parti Szodomába – utazott, ahol két ismert meleg találkahelyet látogatott rendszeresen: a Kontinentál és a Mikádó kávéházat. Így ismerkedett meg Engel Gyula (Julius Engel?) vaj- és sajtkereskedővel, az Engel és Brugge cég tulajdonosával, aki többször vendégül látta otthonában a szép fiatalembert, és kisebb-nagyobb pénzösszegekkel is segítette. Csakhogy Spázó többre vágyott: így az egyik találkozójuk után egy függönyzsinórból készült hurokkal hidegvérrel megfojtotta Engel Gyulát a saját lakásában, majd kirámolta a faliszéfet, és diszkréten távozott. A berlini orvosszakértők először öngyilkosságot állapítottak meg, ám a rendőrség valószínűbbnek tartotta a gyilkosságot, és a gyanú hamarosan az igen tumultuózus szerelmi életet élő vaj- és sajtmágnást sűrűn látogató fiatalemberekre terelődött, többek közt Kragujevicsre: ő azonban mindent tagadott, és kellő bizonyíték hiányában kénytelenek voltak futni hagyni.
A horvát kalandor a rablott pénzből aztán vadregényes utazásokat tett Helgolandba, Hamburgban és Koppenhágában, 1908 szeptember 3-án pedig Bécsben kötött ki, ahol felkereste Reitz Ede könyvelőt, és nála töltötte az éjszakát. Ám a vendégség végül kis híján ismét gyilkosságba torkollott. Ahogy a Budapesti Hírlap beszámolójából megtudhatjuk:
„Kragujevics függönyzsinórból készült hurokkal akarta megfojtani a fiatalembert, a ki kétségbeesetten védekezett. Hosszú küzdelem után kiszabadította magát a merénylő kezei közül. Reitz segítségkiáltására összefutottak a szomszédok s rendőr is jelent meg a helyszínén. De Reitz nem merte megvádolni éjjeli vendégét. Kragujevics letérdelt előtte s könyörgött neki, hogy ne szolgáltassa ki, majd fenyegetésre fogta a dolgot s ráijesztett Reitzra, hogy bűnös hajlamaiért neki is lakolnia kell majd, ha törvény elé kerül a dolog. Reitz megijedt a fenyegetésre s azt mondta a rendőrnek, hogy azért csapott zajt, mert a barátja részeg fővel ki akart ugorni az ablakon. Pár nap múlva azonban meggondolta a dolgot, s bejelentette az esetet a rendőrségnek, úgy ahogy történt. Kragujevics akkor már Budapesten volt, a hol a följelentés alapján letartóztatták.”
A magyar és a német nyomozóknak ekkor már nem volt nehéz Kragujevics Spázót összekötni a korábbi berlini gyilkossággal. Megállapították – és most ismét a Budapesti Hírlap cikkéből idézünk –, hogy Kragujevics Spázó a kritikus napon Engel Gyulával távozott a Mikádó kávéházból, s hogy éjféltájban egyedül tért vissza a kávéházba, föltűnően izgatott állapotban. De még inkább föltűnt a bőkezűsége, mellyel barátait megvendégelte. Előtte való nap egy fillérje sem volt s Rieder Frigyes barátja segítette ki a pénzzavarából. Most pedig egy egész társaságot megvendégelt s több mint ötven márkát fizetett italokért. Harmadnap pedig Hamburgon és Helgolandon keresztül Koppenhágába utazott s több száz márkát költött az utazására. Fontos gyanúok az is, hogy a kritikus éjszakán többnyire nikkelpénzzel fizetett s hogy a pénznek föltűnő sajtszaga volt. Már pedig, miként megállapították, Engel Gyula, a kinek sajtkereskedése volt, a halála napján körülbelül négyszázötven márkát vitt haza az üzletből s annak hagy része nikkelpénz volt.
Ezután úgy másfél évig Kragujevics Spázóval voltak tele a magyar lapok, és az olvasók egyszerre borzongtak a krimibe illő fordulatokon, valamint azon, hogy itt bizony homoszexuális férfiakról van szó; ilyesmiről ugyanis korábban nemigen lehetett olvasni a hazai újságokban. Ráadásul Spázó ügyével nagyjából párhuzamosan egy másik – jóval fajsúlyosabb, és jóval nagyobb nemzetközi hullámokat vető – ún. melegbotrány is zajlott Európában, ugyanis az agg Eulenburg Fülöp hercegről, volt bécsi nagykövetről, Vilmos császár egyik bizalmasáról (meg még néhány csúcspolitikusról) kiderült, hogy homoszexuális, és ezért börtönbe is jutott. Szóval a téma – ha nem is túlságosan előnyös megvilágításban – végre bekerült a közbeszédbe, az igyekvőbb újságírók pedig időnként nyakatekert értekezésekben, antik műveltségüket fitogtatva próbálták elmagyarázni az olvasóknak, hogy voltaképpen mi is ez az egész. Itt egy meglepően felvilágosult elemzés – természetesen a Spázó-ügy ürügyén – egy 1909-es Népszavából:
„…az az egy bizonyos, hogy a nemi életnek ez az elfajulása, amely a hasonlóneműek között természetellenes érintkezésben keres és talál érzéki gyönyöröket: a homoszexualitás egyáltalán nem modern jelenség. Történelmi és irodalmi — teljesen hiteles — adataink vannak arra, hogy ez a perverzitás, úgy férfiak, mint nők között buján tenyészett már a szép kultuszát oly magas fokra emelő klasszikus görög világban is. És az erkölcsnek és jognak a korok szerinti változandóságát — egyik szélsőségtől a másikig terjedő fokozatban — misem mutatja jobban, mint az, hogy ebben a klasszikus korban, amelyet a művészet és az emberi test kultusza jellemez, a homoszexualitást nem ítélték erkölcsileg megvetendőnek s annál kevésbé gondoltak annak büntetőjogi üldözésére. És továbbá a mai erkölcsi fölfogás hazugságát, a mai jogszolgáltatás osztályjellegét bizonyítja az, hogy csaknem köztudomás szerint homoszexuális emberek — a társadalom magasabb rétegeiben — mint közéleti tényezők működhetnek, akiket a rendőrség nyomozása óvatosan megkímél a kompromittálástól.”
A teljesen összetört, és állítólag epileptikus tüneteket is mutató, a gyűjtőfogház kórházában zavaros naplót vezető Kragujevics Spázón ez persze nem segített: bár a gyilkosságot végül nem sikerült rábizonyítani, 1910 májusában lopás, gyilkossági kísérlet, rablás és természetelleni fajtalanság vétségéért összbüntetésül 12 évnyi fegyházra ítélték.
