Kaczynski adta meg a jelet a lengyel LMBTQ-közösség elleni kampányra
Míg itthon a mesekönyvdarálással és a hírhedt kormányfői rádiónyilatkozattal (miszerint a homoszexuálisok hagyják békén a gyerekeket) éppen csak irányba állt a kormánypropaganda, addig Lengyelország évek óta a szivárványzászló elleni harc révületében él. Milyen út vezetett idáig és mit ígér mindez Magyarországnak?
Pár évvel ezelőtt voltak apró jelek, amelyek arra engedtek következtetni, hogy Lengyelország az LMBT-közösség elfogadásában felzárkózik Nyugat-Európához. 2011-ben Anna Grodzka transznemű jelöltet képviselőnek választották a szejmbe (a kétkamarás lengyel parlament alsóházába) – hasonlóra korábban csak Olaszországban és Új-Zélandon volt példa. Vele együtt első nyíltan meleg képviselőként letette esküjét Robert Biedroń. Ő több más elsőséget is magáénak tudhat: a 2014-os őszi önkormányzati választáson szülővárosa, a 95 ezer fős Słupsk polgármesterének választották a szavazatok 57 százalékával, így Lengyelország első (és máig utolsó) nyíltan meleg polgármestere lett, 2019-től európai parlamenti képviselő, 2020-ban pedig az általa vezetett Tavasz nevű párt köztársaságielnök-jelöltje, bár 2,22 százalékával a második fordulóba már nem jutott be.
Grodzka és Biedroń jelenléte a törvényhozásban nem volt elég ahhoz, hogy megszülessen az LMBT-közösség egyenlőségét elősegítő törvényi szabályozás. Bár 2013 és 2015 között több kísérlet is történt a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló törvényjavaslat elfogadására, mind a hét szavazás kudarcot vallott. Legközelebb a sikerhez akkor jártak, amikor a 460 fős szejmben 17 szavazatnyi különbség volt a nemek és igenek között. A fő buktató a sajátos lengyel politikai palettán keresendő. A baloldal a kétezres évek első felében gyakorlatilag megsemmisült, mostanában kezd csak magára találni, így két jobboldali párt, a jobbközép Polgári Platform (Platforma Obywatelska – PO) és az ultrakonzervatív Jog és Igazságosság (Prawo i Sprawiedliwość – PiS) váltja egymást a kormányrúdnál. Bár az előbbi tömörülés soraiban vannak, akik társadalmi kérdésekben liberális álláspontot képviselnek, a jobboldalon inkább ők számítanak kivételnek. Mégis tanulságos adalék, milyen visszafogottan indokolta tiltakozását akkor a PiS: Lengyelország nem áll készen az azonos nemű párok elismerésére. A javaslatot 2015 májusa óta egyszer sem vették a plenáris ülésen napirendjére.
„A lengyel állam elleni valós fenyegetés”
A PO 2015 októberében nyolc év kormányzás után vereséget szenvedett, és a migránsokkal rémisztgető Jarosław Kaczyński-féle PiS vette át a hatalmat – bár a miniszterelnöki székbe nem ő, hanem a minden karizma nélküli Beata Szydło ült. És ahogy a menekültkérdésből lassan kifogyott a mozgósító erő, úgy jött előtérbe az LMBT-emberekkel szembeni fellépés. Sötét jövőt jósolt Kaczyński 2015-ös mondata: „a homoszexuálisokat nem kell ugyan elszigetelni, de távol kell tartani például a fiataloktól, tanárok pedig semmi esetre se lehessenek.”
Kezdetben a mai szemmel nézve szinte ártatlan gesztusok történtek: például a 2016-os kézilabda Európa-bajnokságon, amikor a szervező lengyel sportszövetség egy sebtében hozott szabállyal megtiltotta a svéd válogatott kapitányának, Tobias Karlssonnak, hogy szivárványszínű karszalagban játsszon, így fejezve ki szolidaritását a lengyel LMBT-közösséggel. Későbbi megnyilvánulásaihoz képest szinte szelíd hangot ütött meg a 2015-ben PiS-színekben köztársasági elnökké választott Andrzej Duda is. Egy rádióinterjúban elmondta, nem tartja elképzelhetőnek, hogy az 1997-ben hozott alkotmánymódosításon, miszerint a házasság férfi és nő köteléke, változtassanak. „A leghatározottabban megismétlem én is: a lengyel alkotmány értelmében a házasság egy férfi és egy nő szövetsége.”
Az igazán uszító mondatoknak nem a kormányzó PiS első soraiban nyitottak ajtót. Mariusz Błaszczak védelmi miniszter 2018-ban a TV Trwamnak (egyházi tévécsatorna, a szélsőkatolikus Radio Maryja televíziós leágazása – a szerk.) beszélt arról, hogy a poznańi pride felvonulás nem más, mint „a szodomiták parádéja, akik az emberi jogokról alkotott elképzelésüket próbálják ráerőltetni más emberekre”. Emellett megdicsérte az MPK Poznań villamos társaságot, amiért járműveikről leszedték a szivárványzászlókat a felvonulás kezdete előtt. Ugyanebben az évben a poznańi mellett további 11 lengyel városban rendeztek pride felvonulást, és bár ellentüntetők korábban is felbukkantak és volt precedens atrocitásokra, a számuk ekkortól szaporodott meg. Szomorú példa, ami Szczecin városában történt: egy szabadtéri kiállítást, amely kis szivárványos dekoráció kíséretében LMBT-témájú fotókat mutatott be, öt férfi szétrugdosott.
„A gyermekek védelme érdekében”
A „rugdosásba” aztán az oktatási minisztérium is beszállt. Anna Zalewska miniszter 200 iskola igazgatóját figyelmeztette, hogy aki részt vesz a Kampány a Homofóbia Ellen (Kampania Przeciw Homofobii – KPH) nevű LMBT-szervezet szivárvány péntekén, annak következményekkel kell számolnia. A politikus emellett a szülőket arra biztatta, jelentsék fel a rendezvényt a hatóságoknál. Andrzej Duda is hozzátette a maga egyre fenyegetőbb gondolatait: „Véleményem szerint ez az a típusú propaganda, amelynek az iskolákban semmi helye, és amelyet következetesen ellenezni kell. Amennyiben erről egy jól megfogalmazott törvény születne, úgy nem zárnám ki, hogy komolyan fontolóra vegyem az aláírását.”
És ha már a „propaganda” szónál tartunk, érdemes felidézni, honnan ered ez a szóhasználat. Az orosz alsóház, a Duma fogadott el törvényt 2013-ban az ún. „homoszexuális propaganda” tiltásáról, amelynek értelmében tilos a médiában a témáról pozitívan nyilatkozni, a homoszexualitásról gyerekeket tanítani, illetve azt előttük jó színben, természetes jelenségként feltüntetni. Noha a lengyelek zsigeri ellenérzéssel viseltetnek Oroszország iránt, a PiS-nek ezt a putyini találmányt nem okozott gondot beépíteni a szótárába. És találkozunk vele azóta is, fokozódó intenzitással.
A „homoszexuális propaganda” elleni küzdelem 2019-ben nemcsak a szavak, hanem a tettek szintjén is megnyilvánult. Először harminc közösség – településektől kezdve megyei közgyűlésekig – nyilvánította magát az „LMBT-ideológiától mentesnek”. A nyár folyamán mindegyikük nyilatkozatot tett, közvetlenül arra reagálva, hogy a varsói városháza – az országban elsőként – diszkriminációellenes, az LMBT személyek jogait támogató nyilatkozatot tett közzé. Świdnik városa bejelentette, hogy a település mentes az LMBT-ideológiától, Lublinban díjakat adományoztak olyan képviselőknek, akik szerint az LMBT-ideológia családellenes, nemzetellenes, és a lengyel állam elleni képződmény. Az időzítés nem volt véletlen. Lengyelország 2019 őszén önkormányzati választásokat tartott, amelynek fő témája már a homoszexuális propaganda elleni küzdelem volt. Jarosław Kaczyński szerint háború dúl, a homoszexualitás külföldi ideológiája alá akarja ásni a hagyományos értékeket. A pártelnök nyilvánosan biztatta a lengyeleket, hogy álljanak ellen az „utazó cirkusznak”, azaz a pride felvonulásoknak, és az LMBT mozgalmat „identitásunk, nemzetünk és a lengyel állam elleni valós fenyegetésként” határozta meg.
Az ellenségképzés magvai termékeny talajra hullottak. Az Ipsos által végzett közvélemény-kutatás szerint a lengyelek 38 százaléka tekinti a globális felmelegedést az országot, illetve annak 21. századi jövőjét érintő legnagyobb fenyegetésnek, a második legnagyobb probléma azonban már nem az ország pénzügyi helyzete, politikai megosztottsága, a népességcsökkenés vagy az orosz fenyegetés, hanem a melegek és a genderideológia. A Kantar kutatása szerint a lengyelek többsége ma már ellenzi a pride felvonulásokat, egyharmaduk a betiltásukkal is egyetért. 2019-ben már könnygázzal kellett oszlatni a pride ellen erőszakosan tiltakozókat. (Az az év júliusában tartott białystoki felvonulásról és az azt kísérő erőszakról lásd cikkünket: Lángoló szivárvány, Magyar Narancs, 2019. augusztus 1.)
Mindehhez a római katolikus egyház is segítő kezet nyújt. Elöljárói rendszeresen nyilatkoznak és szítják az ellentéteket. Hatásukat nem szabad alábecsülni: a lengyelek 93 százaléka római katolikus és többségük rendszeres templomba járó, akik adnak papjaik és püspökeik szavára. Krakkó érseke, Marek Jędraszewski egy prédikációjában például kijelentette, hogy bár a lengyel föld nincs többé kitéve a „vörös pestisnek”, vannak új, szivárványszínű mozgalmak, amelyek irányítani akarják a lengyelek lelkét, szívét és elméjét. A sikeren felbuzdulva Duda államfő az újraválasztási kampányának is elemévé tette a „propaganda” elleni harcot. Messzire jutott néhány évvel ezelőtti önmagától. Szerinte az „LMBT-ideológia” külföldi, megszálló befolyásolási kísérlet, amely aláássa a katolikus Lengyelország hagyományos értékeit. „A gyermekek védelme érdekében” megígérte, hogy betiltja az LMBT-közösség elfogadásáról szóló előadásokat az iskolákban és a közintézményekben, megtiltja az örökbefogadást az azonos nemű pároknak, és nem engedi az azonos nemű párok házasságát. Noha az örökbefogadás egyébként sem volt lehetséges és a melegházasságot is évtizedek óta tiltja az alkotmány, kampányígéretnek jók voltak, és Dudát idén júniusban, ha szűk többséggel is, de újraválasztották. Az uszítás ezután sem hagyott alább. „A szovjetek is az elfogadás és a szabadság jelszavai alatt masíroztak, most csupán annyi a különbség, hogy a vörös zászlókat szivárványszínűre cserélték a falakon. Az a céljuk, hogy gyűlöletet szítsanak a más nézeteket vallók ellen” – írták például a Do Rzeczy konzervatív hetilapban egy, az igazságügyi minisztérium által finanszírozott cikkben.
Egy ponton azonban az LMBT-közösségnél és támogatóiknál is betelt a pohár. Idén augusztus 8-án történelmi jelentőségű tüntetés zajlott Varsóban, a KPH irodája előtt, amiért Margot Szutowicz LMBT-aktivista két hónap börtönbüntetést kapott, és további 47 aktivistát vittek el a rendőrök, akik élőlánccal próbálták megakadályozni a jogszerűtlen letartóztatást. Az eseményen a hatóság több alkalommal is indokolatlan erőszakot alkalmazott a békés tüntetőkkel szemben, válogatás nélkül szedtek ki embereket a tömegből és a földre nyomták, vagy hátracsavart kézzel rendőrautóba tuszkolták őket. Több résztvevő is megsérült. Másnap még nagyobb tiltakozásra került sor, ahol már a rendőri erőszak és a szólásszabadság korlátozása ellen tüntettek.
Nemcsak a lengyel közösség, de az Európai Unió is egyre határozottabban lép fel az állami homofóbia miatt. Miután az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen az idei évértékelő beszédében nyomatékosan kijelentette, hogy a Lengyelországban létrehozott LMBT-mentes zónáknak – amelyek ma már az ország területének harmadát teszik ki – nincs helye az Európai Unióban, a PiS politikusai döntési helyzetbe kerültek. Túlfeszítették a húrt, és valós a veszély, hogy ennek fájdalmas anyagi vonzata lesz az uniós pénzek elvesztésével. Miután már most több olyan lengyel település is bukott el uniós támogatásokat, amelyek LMBT-mentes zónaként határozták meg magukat, a mérsékeltebb politikusok és Mateusz Morawiecki miniszterelnök inkább elkerülnék a további konfrontációt, és most, hogy másfél év alatt három fontos választáson is túl vannak, lejjebb csavarnák a harcias retorikát.
Eközben Magyarországon a kormány éppen csak elkezdte feltekerni a kormányzati homofóbiát, és harcias kommunikációja kísértetiesen kezd emlékeztetni a „legfényesebb” lengyel napokra. Készüljünk fel rá, hogy egyre többet halljuk majd a „homoszexuális ideológia” meg az „LMBT-ideológia” kifejezéseket, a gyermekek védelmének hangsúlyozását, az LMBT-közösség és pedofília gyomorforgató összemosását. Néhány lelkes kormánypárti polgármester talán még az úgynevezett LMBT-mentes zónák rendszerét is átveszi – legfeljebb nálunk máshogy hívják majd. Például Meseország mindenkié-mentes zónának. A pálya, amelyet Lengyelország leírt, fontos tanulsággal szolgálhat Orbán Viktornak abban, meddig lehet elmenni. Ő pedig, mint tudjuk, ha az Európai Unióról van szó, szeret elmenni a falig.
