Itt akartak egybekelni: egy különleges házaspár, amely tucatnyi előítéletre cáfol rá
Józsi egy aprócska partiumi faluból származik, Bence tősgyökeres budapesti család sarja. Egyikük egy nyüzsgő reklámügynökségbe, másikuk autista gyerekek közé jár dolgozni nap mint nap. Nagyon különböző világok találkoznak a közös terézvárosi otthonban, mégis ritka harmóniát sugároz ez a különleges házaspár, amely tucatnyi előítéletre cáfol rá. Az idei Pride az idén máskor és máshol lesz – a fiúk története idézi most az üzenetét.
A fiatalemberek egy terézvárosi bérház pici lakásában élnek közel tíz éve. Felnőtt életük nagy részét itt és együtt töltötték – az utóbbi években már házasként. Messziről érkeztek egymáshoz, és közösen is nagy utat tettek meg: mindketten akkor vállalták fel melegségüket a családjuk előtt, amikor már nevet, arcot kapcsolhattak a sokak számára még különlegesnek számító szerelemhez. „Én ezt így is terveztem – kezd bele Bence. – Akkor akartam coming outolni a családomnak, amikor már azt is mellé tehettem, hogy nézzétek, egy ilyen csodálatos embert szeretek.” Az apák és a testvérek mindkét családban jobban fogadták a hírt. Az anyáknak, talán mert aggódtak, hogy a fiukat bántások érik majd, nehezebb volt feldolgozni a helyzetet.
„Édesanyám közel egy évig nem állt velem szóba – idézi fel Józsi. – Én véletlenül buktam le: hosszabb időt töltöttem otthon, és egy este Bencével skype-oltam. Pont búcsúzkodtunk, dobáltuk egymásnak a csókokat, amikor belépett a szobámba. Nagyon kiborult. Édesapám szűkszavú ember, csak annyit mondott: akkor is az én fiam vagy, és szeretlek.” Amikor Józsi sógora hónapokkal később meghalt, édesanyja felhívta, és azt mondta neki: nem engedheti meg magának, hogy őt is elveszítse. „Azóta hatalmasat fordult a világ – nevet Józsi. – Szerintem Bencét jobban szereti, mint engem.”
A fiúk ugyanis rendszeresen hazajárnak a Nagyvárad melletti falucskába, húsvétkor közösen locsolnak, a „pap is kezet fog velük”. „Nagyon büszke vagyok a falumra – vallja be Józsi. – Amíg nem tudták, mi van velem, csodabogárnak tartottak. Most már értik, elfogadják és szeretnek. Úgy érzem, én vagyok a falu legszabadabb embere, nincs semmi titkom.”A fiúk más közegben sem rejtegetik a kapcsolatukat, hordják a jegygyűrűt, amely duplán megerősített házasságuk szimbóluma. Dániában esküdtek meg először, mert szerettek volna egy nemzetközi hitelességű papírt, itthon pedig a regisztrált élettársi kapcsolat bejegyzését ünnepelték meg barátaikkal, családtagjaikkal.
„Azt javasolták a barátaink, hogy valami külső kerületben legyen a szertartás, hogy ha rossz élmény ér minket, akkor az ne kötődjön az otthonunkhoz. Mi nem akartunk máshova menni. Akkoriban újították fel a Központi Házasságkötő termet, ezért a Benczúr Palotában volt a szertartás, ami gyönyörűen sikerült, az anyakönyvvezető nagyon természetesen viselkedett, szépen beszélt. Nekünk fontos, hogy ott, ahol élünk, szeressenek, elfogadjanak minket, ezért is vállaltuk el a felkérést, hogy a helyi lapban szerepeljünk. Nemhogy nem aggódunk azon, hogy az újságban látni fog a szomszéd néni és a boltos, hanem lehetőségként tekintünk rá, hogy megismerjenek minket, és ezzel támogassuk az LMBT+ emberek elfogadását” – fejti ki Bence, hozzátéve, hogy mára az egyetlen ütközési pont a családjaikkal a Pride, mert a szülők szerint inkább árt, mint használ az ügynek a rendezvény.
„Mi minden olyan emberért vonulunk, akit bármilyen kirekesztés ér. Ez talán azért is fontos számunkra, mert szeretnénk, hogy az utánunk jövő generáció már bátrabban felvállalja magát, ne kelljen olyan dolgokkal megküzdenie, mint amilyenekkel nekünk kellett” – vallja a házaspár, ezért augusztus 22-én ők is ott lesznek a Pride-on.
A fiúk, bár szinte mindenki előtt felvállalják a kapcsolatukat, megszokták, hogy nyilvános helyeken nem érintik meg egymást. „Annyira belénk ívódott ez, hogy még elfogadóbb országokban sem fogjuk meg egymás kezét” – mondja Józsi. „Fiatalabb koromban azt gondoltam, hogy egyszer coming outolok, és minden megoldódik, de meg kellett tanulnom, hogy nekünk minden nap hoz egy újabb coming outot” – ismeri el Bence, akinek a munkahelyén bár sokan tudnak a házasságáról, de a kollektívában nem közismert a magánélete. „A gyerekeknek, akikkel dolgozom, nincs ilyen érzékelésük a világgal kapcsolatban” – mondja Bence, de gyorsan hozzáteszi, nem ezért akart autista gyerekekkel foglalkozni.
„Gyerekkorom óta tudom, hogy ezt akarom csinálni. Gyógypedagógus szeretnék lenni, esélyt adni a fejlődésre a hátrányból indulók számára. Van ápolásra szoruló szerettem, és a középiskolában sokat hordtak minket valamilyen szempontból különleges bánásmódot igénylő gyerekek közé, ez a kettő lehetett, ami ebbe az irányba terelt. Most főként nem beszélő autistákkal foglalkozom. Matekot, testnevelést és éneket tanítok nekik. Hamarosan befejezem a tanítóképzőt, és belekezdek a gyógypedagógiai tanulmányokba” – részletezi Bence, Józsi pedig büszkén átöleli a vállát: „Nagyon becsülöm, amit nap mint nap tesz, én nem lennék rá képes”
Van még egy dolog, amiben a két fiú nagyon különbözik – és ez sem úgy alakul, ahogy azt a családi hátterükből gondolhatnánk. Amikor arról beszélgetünk, hogy kinek mi a legerősebb identitása, Józsi a romániai magyarként megélt kisebbségi létről beszél, Bence viszont a katolikusságáról, amely a kamaszkorát és kora fiatalkorát meghatározta. „Amikor összejöttünk, jártunk közösen templomba, annyira szerelmesek voltunk, hogy elmentem vele misére vasárnaponként – idézi fel Józsi, aki akkoriban már nem hitt a felsőbb erőkben. – Túl sokat tanultam a biológia szakon ahhoz, hogy vallásos legyek” – mondja nevetve. Bence a hitét megőrizte, az egyháztól viszont eltávolodott, mert úgy érezte, hogy önmaga megtalálásában akadályozzák a dogmák.
A fiatal pár mostanra minden tekintetben megállapodott, a teljes harmóniához már csak egy gyerek hiányzik. „Másfél éve kutakodunk a témában, készítjük magunkat az örökbefogadásra, amit hamarosan elindítunk. Nagyobb lakásba kell költöznünk, mert itt nem férünk el hárman. Persze jó lenne, ha együtt fogadhatnánk örökbe, de ezt a magyar törvények nem teszik lehetővé, így az egyikünk lesz a hivatalos örökbefogadó szülő” – magyarázza Bence.
A fiúk napi tapasztalása az, hogy az emberek általában jóval elfogadóbbak a melegekkel szemben, mint a törvények, mégis az utóbbiak határozzák meg egy társadalom viszonyulását az LMBT+ emberekhez. A pár hete elfogadott 33. paragrafus, amely a transznemű embereket megfosztja a nemváltás jogi lehetőségétől, pedig szerintük hátrafelé tett lépés a közösség számára.
