Kinek van a konyhában a helye az azonos nemű párok esetében?
Hosszú története és aktualitása is van annak a diskurzusnak, mely szerint a gondoskodás alapvetően a nők természetéből, leglényegéből eredeztethető feladat, nem meglepő tehát, hogy a magyar társadalom jelentős része (de ez máshol sincs másképp) ennek mentén gondolkozik a családon belüli munkamegosztás kérdéséről.
Ezzel a (konzervatív) szemlélettel szemben áll az az elképzelés, amely szerint nem Istentől adott, nem a dolgok lényegéből következő szükségszerűség, hogy így legyen, hanem a családon belüli munkamegosztás jelenlegi formája történelmi-társadalmi folyamatok eredménye.
Ebből a szemléletből aztán többféle eltérő, ám egymást nem föltétlenül kizáró politikai előírás is következhet. Az egyik áramlat szerint a nők elismerése, munkerőpiaci pozícióik erősítése hozzájárulhat az egyenlőbb családon belüli munkamegosztáshoz. Az ilyen elismeréspolitikán túl, mások azt is hangsúlyozzák, hogy a gazdasági-társadalmi rendszer átalakítása is kell az egyenlőbb munkamegosztáshoz, nem elengedő a nők rendszeren belüli mozgásterének kitágítása.
Az említett magyar kutatásból jól látszik, a megkérdezettek jelentős része valóban nem önmegvalósításként, kiteljesülésként éli meg a munkaerőpiaci jelenlétet, a „hivatalos” munka és a házimunka inkább konfliktusban áll, utóbbi elvégzését erősen akadályozhatja az előbbi.
A The New York Times nemrégiben írt arról, hogy a heteroszexuális családokra jellemző munkamegosztási minták az azonos nemű párok esetében is megfigyelhetők. Sokan gondolhatjuk azt, hogy az azonos nemű párok esetében a munkamegosztás sokkal egyenlőbb, a munkaerőpiaci részvétel mellett a gondoskodási feladatok eloszlása is kiegyensúlyozottabb. Az amerikai lap szerint azonban friss kutatások cáfolják ezt az előfeltevést.
A riport szerint gyerekvállalás után az azonos nemű párok is elkezdenek a tradicionálisnak vélt nemi szerepekhez alkalmazkodni: az egyik fél inkább otthon marad a femininként elkönyvelt gondoskodási feladatokkal, míg a másik fél a maszkulinként számon tartott kenyérkereséssel, az anyagi biztonság megteremtésével foglalkozik inkább.
Rengeteg olyan gazdasági-társadalmi tényező van, amely erre kényszeríti a párokat: a munkaadók azon elvárása, hogy az alkalmazott folyamatosan rendelkezésre álljon, a bölcsődei férőhelyek hiánya, a fizetett gyermeknevelési időszak bizonytalanságai, é.í.t. Vagyis olyan strukturális tényezők, amelyeket a magyar kutatásban is hangsúlyosan fogalmaznak meg a megkérdezettek.
A The New York Times egy régebbi kutatást is idéz, amely szerint bár a heteroszexuális párok esetében 1975 óta javult a munkamegosztás, az azonos nemű párok esetében épp ellenkezőleg. Ebben a tekintetben a melegházasság legalizálása fontos választópontot jelent, innentől kezdve ugyanis a párok nem kényszerültek rá, hogy külön-külön is megőrizzék anyagi biztonságukat (hiszen nem örökölhettek egymástól stb.), így könnyebben simulhattak bele a tradicionális nemi szerepekbe.
Érdekes összevetni a magyar kontextussal az amerikai kutatást, amely sok tekintetben egybe is cseng a Nőügyek kutatás eredményeivel, és alá is támaszthatja a kutatók által megfogalmazott szakpolitikai javaslatokat.
Az egyik fontos következtetés persze annyira egyértelmű, hogy talán le sem kellene írnunk: semmi eleve elrendelt, a nemek legbelső lényegéből származó nincs abban, hogy a nők végezzék a házimunkát és a gondoskodási feladatokat, a férfiak pedig a családfenntartók, kenyérkeresők legyenek. A The New York Times által bemutatott kutatások szerint a homoszexuális férfipárok között is gyakori, hogy racionális életvezetési számításból és a társadalmi rendszer által támasztott feltételek nyomására az egyik férfi inkább a „női” feladatokra specializálódik, miközben a leszbikus pároknál is gyakori az egyik fél „férfias” családfenntartói szerepre való berendezkedése.
