Így coming outoltam

Arra kértünk benneteket, hogy írjátok meg nekünk, mikén bújtatok elő. Mi vezetett az előbújáshoz, mit éreztetek az előbújás előtt, mi járt a fejetekben, és legfőképp, mi volt a reakció. Azért tartjuk fontosnak ezt, hogy saját tapasztalaton keresztül tudjátok ti is megmutatni azoknak, akik még a coming out előtt állnak, hogy miként tegyék, milyen fogadtatásra várhatnak, és milyen konklúziót vontak le a történetből, illetve milyen tanáccsal szolgálnak másoknak.

SzB leve, amiben leírja történetét.

Előbújásom.

Hmm...hol is kezdjem?! Nyilván a közösség felé irányuló Coming Outtal. Ha nem gond kicsit mesélnek arról, hogyan jutottam el odáig. A Coming Outot először saját magunkban kell elérni. Nekem ez úgy nagyjából 5 és fél évig tartott. Nem volt könnyű. Sokszor volt a hangulatom váltakozó, egyszer fent, egyszer lent. Depresszió, szorongás, önutálat, hazugságok armadája saját magamnak, stb...nem volt egyszerű...nyilván ehhez kellett az, hogy gyerekkoromban buzgó kereszténynek akartak nevelni, tehát evidens, hogy ez nem okés. Aztán persze kellett egy intoleráns anya is. Szerintem sokan vannak hasonló helyzetben. Visszatérve rám, nagyjából 12 éves koromban kezdtem el magammal harcolni. Nem szeretném hosszasan taglalni ezt. Csak a szokásos (sajnos ez az átlagos folyamat, mert a környezet ezt „engedi” meg) kíváncsiság, tagadás, hazugság, nemtörődömség, önmagam kikúrálásának kísérlete, még több hazugság és tagadás...aztán a felszabadító elfogadás. 17 és fél évesen jutottam el arra a pontra, hogy elég volt. Elkezdtem magammal komolyan beszélgetni. Feltettem pár kérdést magamnak: Meddig titkolod? Miért nem fogadod el ha tudod, hogy így van és nem tudsz változtatni? A kérdésekre válaszok is jöttek: Elég volt. Ez van, fogadd el. Bízz magadban, szeresd magad. 2016. december 22-én zajlott ez le. Az ágyamban fekve. Mellesleg azóta december 22. a Coming Out napom. Felszabadító érzés volt. Felemelő, kicsit ijesztő, izgató, vidám. Egy korszak lezárult. Egy másik elkezdődött. Az ezt követő hónapokban regisztráltam pár társkereső oldalra, megismertem sok kedves, sok érdekes és sok nagyon is érdekes embert. Elvesztettem a szüzességem és megismertem a párom, akivel több mint egy éve együtt vagyok. Rögtön beleszerettem, nagyon boldog voltam. Március 2-án össze is jöttünk. Miután elfogadtam önmagamat, nem bírtam tovább titkolózni. Mivel két és fél éve a bátyámmal éltem és ő állt hozzám a legközelebb, így vele akartam megosztani legelőször. Hétvégén otthon voltam, el is határoztam, hogy elmondom. Elhatározásomat el is újságoltam a barátomnak. Ő óvatosságra intett engem. Én is titeket. Március 12. szombatját választottam ki. Aznap beszéltem anyámmal telefonon. Puhatolóztam nála, sajnos nem voltam óvatos, de ezt majd később. Tehát szombat volt, este. Nagyon izgultam. Annak érdekében, hogy oldjam a saját feszültségemet, megittam a megmaradt belga sörömet. Félreértés ne essék, szigorúan 2 db volt, maximum 3...a bátyám még nem ért haza. Aztán kedvem támadt a borhoz...tudom, tudom...na mindegy...a 2-3 db 5%-os belga sör és az egy üveg bor megtette a hatását...tudom, tudom...ezek után kissé illuminált állapotba kerültem. Ilyen állapotban ne írjatok senkinek semmit! Én írtam. Szerencsére a kettő legjobb barátomnak. Elmondtam az első két embernek. Tudták, hogy ittam, de elhitték. Persze kellett másnap egy kis nyomatékosítás. Különösebben nem volt semmi extra reakció. Csak a szokásos kíváncsiság. Na de térjünk vissza a bátyámhoz. Másnap mondtam neki, miközben pakoltam a holmim a kollégiumba, hogy szeretnék vele beszélni. Huhh..leírni is hosszú. Nem is emlékszem pontosan, hogyan vezettem fel, de eljutottunk oda, hogy kérdezgette, hogy szüzesség elvesztése, lány ügyek...persze nem ezek voltak. Kérdezte, hogy ki van a dologban? Lány? Fiú? Halkan és félve mondtam, hogy az utóbbi. Természetesen nem adta könnyen magát...kérdezte, hogy kétkapura játszok-e? Nem, válaszoltam. Ekkor már odajött és átölelt. Nem tagadom elsírtam magam. Ő próbált megnyugtatni. Mondogatta, hogy semmi baj, nincs gond. Ugyanúgy a kis öccse maradok és szeret. Mikor megnyugodtam beszéltem neki a barátomról, akivel nem rég jöttünk össze. Elmeséltem, hogyan ismertem meg, milyen, stb. Nehéz volt, de utána sokkal jobban éreztem magam. Egyébként hosszú kínlódás volt, talán 1.5 óra. Megbeszéltük, hogy nem mondja el senkinek, mert ez az én dolgom. Látszólag jól fogadta. Este visszamentem a kollégiumba.

Itt kezd érdekes lenni a történet. Akkor még jártam szertorna edzésre, amihez busszal kellett közlekednem. Március 14. keddre esett, edzés nap. A buszon ültem, már majdnem odaértem. Egyszer csak anyám hív telefonon. Mielőtt még bárki azt hinné, hogy a bátyám elkotyogta, nem. Ennél érdekesebb lesz. Érdeklődött, hogy hazaértem-e. Meglepetten mondtam, hogy természetesen nem, mert edzésem van és mivel a következő nap, március 15. szünet volt, így a kollégiumban alszok. Ezen ő kissé fel volt háborodva, hogy miért nem megyek haza a bátyámhoz, aminek ő örülne...és mint kiderült, másnap Bécsbe kellett volna menni a nagybátyámékhoz. Erről én semmit nem tudtam, tehát nem is terveztem hazamenni. Mellesleg más programom is volt. Érdekes beszélgetés volt. Edzés után visszatértem a koleszba, gyors fürödtem, átöltöztem, hiszen a barátomhoz készültem, mert az anyukája térdműtét miatt kórházban volt, tehát egyedül volt otthon és meg is beszéltük, hogy nála leszek este és másnap. Este szépen értem jött, 8 órakor el is köszöntem a nevelőnőtől. 1 óra múlva megnéztem a telefonom. Rengeteg üzenet, sms, viber, messanger, nem fogadott hívás. A fél család engem keresett. Egyesével mindenkinek elmondtam, hogy a városban vagyok. A kollégiumot nem mondhattam, mert anyám, különös indíttatástól hajtva, életében először felhívta a kollégiumot, hogy hol vagyok. Ott persze azt se tudták, hogy ők hol vannak, nem hogy én, ezért azt mondták, hogy fél 8-kor elmentem, ami abszurd mert, akkor indult a buszom a város széléről. A nővérem hatalmas szidalmak közepette próbálta megparancsolni, hogy menjek haza, közben anyámmal ejtettem egy beszélgetést telefonon. Mit ne mondjak, nem voltam se kedves, se higgadt. Bár mentségemre szóljon, rendőrséggel fenyegette a barátomat. Nem kellett több nekem se, elküldtem egy nagyon meleg éghajlatra. Édesapám is benne volt a „buliban”. Neki az elején azt mondtam, hogy lánynál vagyok. Majd rákérdezett, hogy tényleg fiúnál vagyok-e, mert azt mondták neki. Bevallottam. Annak ellenére, hogy hithű keresztény, falazott nekem és azt mondta a többieknek, hogy hazamentem és náluk aludtam. (Ja, a szüleim elváltak és apának lett egy új családja...ezt jelenti a náluk.) Ez megpecsételte az estét. A párom mindvégig nyugtatgatott, majd miután kicsit elsírtam magam, az ölébe vett és megvigasztalt. Majd néztünk egy filmet és a többi nem publikus. Gondolom most az a kérdés lebeg előttetek, hogy ha én nem mondtam el és a bátyám se, akkor hogyan tudták meg. Na ez kicsit számomra is rejtély. Valami olyasmi, hogy anyámnak fura volt a hétvégi puhatolózás és egy beszélgetés screenshootján ott volt a barátom „chat feje”...mindenesetre érdekes. Hozzá tenném, anyám a hétvégi beszélgetés közben, kifejtette, hogy az összes melegnek éhen kéne halnia és be kéne őket zárni...vicces.

Másnap visszamentem a kollégiumba. Folyamatosan viták kezdődtek anyámmal, a nővéremmel. Ami odáig fajult, hogy letiltottam őket minden lehető kommunikációs hálózatról (messenanger, Facebook, viber, telefon szám). Apa, hogy legyen ideje feldolgozni és rám tekintettel, hétvégére hagyta a beszélgetést. Szombat este egyedül voltam otthon. Apa átjött a mostoha anyámmal. „Kis érettségire” kellett volna tanulnom, de beszélgettünk. Megbíztam bennük, tehát meséltem nekik a barátomról, a családjáról. Elhangzottak olyan kérdések, hogy Miért és hogyan? Mit adhat egy férfi, amit egy nő nem? Erre apa válaszolt a mostoha anyámnak helyettem: „Pont azt adja meg, amit egy nő nem tud.” Ez így is van. Szokásosan sírás lett belőle. Majd előjött a keresztény „dolog”. Bűn, nem láthattam ilyet, nem így neveltek, miért nem kértem segítséget és társai. Majd, hogy megnyugodjanak, hagytam, hogy számomra abszurd és érthetetlen módon, kézrá(m)tételesen imádkozzanak. Majd elmentek. Egyedül maradtam. Teljesen kiakadva...ezek után írtam egy nagyon kedves osztálytársamnak, hogy meleg vagyok és balhé van itthon, mit tegyek. Rengeteget segített. Mellesleg azt mondta, hogy gondolta. Az anyukája is végig mellettem állt.

Eljött március 20. a kis-érettségi napja. Reggel 10 órára kellett menni. Előtte még egy-két tételt átolvastam. Egyszer csak zölden villogott a telefonom. A mostoha anyám volt. Azt hittem sok sikert akar kívánni. Hááát nem. Ha eddig nem volt elég bonyolult a történet, most az lesz. A „sok sikert” helyett, azt írta, hogy a barátom csak játszik velem és barátnője van. Állítottam, hogy nem, de meg volt győződve róla. Majd később elmondom, miért volt ennyire biztos a dolgában. Elmentem a suliba, szépen kihúztam azt a tételt, amit akkor dolgoztam ki, amikor átjöttek beszélgetni...szépen 5-öst kaptam az 1848-’49. forradalom és szabadságharc 1849. évi hadműveleteire. Visszamentem a kollégiumba. Tanuló óra alatt segítettem a nevelő tanáromnak a 3D nyomtatójával. Írt a párom, hogy nagy baj van. Egy nő felhívta az apját, hogy elmondja a fiának barátja van. Ja, a párom családja nem tudja, hogy a fiúk meleg. Az apja ezt azzal cáfolta, hogy a fiának barátnője van Grazban. Erre alapozta a mostoha anyám. Mivel a barátom nem volt felkészülve a Coming Outra így tagadta, hogy meleg lenne. Ekkor már ment a taktikázás, hogy hogyan óvjuk a titkát. Itt valószínűleg kicsit sokk alatt voltam, mert homályosak az emlékek, de a mostoha anyámmal heves szóváltásba keveredtem. Ő buzizott, én meg azt mondtam, hogy dugja fel a démonjait. Egyébként jó viszonyban voltunk. Majd apával telefonon beszéltem...azaz üvöltöttem, hogy állítsa le a nejét, mert megkeresem és megölöm. Olyan hangosan „társalogtam” a folyosón, hogy a nevelő tanárom beküldött a dupla ajtós tanári szobába. Ekkor kerültem a mélypontra. Összetörtem. Szerencsére volt egy meleg szobatársam, aki próbált megvigasztalni...este megittam egy üveg whiskyt...tudom, tudom.... Sok hibát vétettem. Lehettem volna ügyesebb is. A legrosszabb az volt, hogy nem engem, hanem a barátomat bántottak...ezáltal engem...akiről még azt is merték feltételezni, hogy megrontott...pedig egy szelíd, introvertált alak. A kapcsolatunk folyamatosan veszélyben volt. Számtalanszor mondtam neki, hogy nem késő kiugrania, most még mehet...de már ekkor ennyire szeretetett, hogy velem maradt. Még a legsötétebb órákban is. Amiért örökké hálás leszek neki.

Másnap behívott az igazgatóhelyettes az irodába. A takarító megtalálta a kupakot. Megkérdezte, hogyan és miért és gratulált, hogy ennyit megittam. Majd beszélgettünk. Anya értesítette a dolgokról. Ismerte a családot a bátyámon keresztül, hiszen a tanára volt. Elmondtam neki a történetet, a barátomat. Ekkor találtam egy bizalmasra...aki szintén nem családtag. Azt mondta mellettem áll. Ez így is volt. Mikor a szüleim, évek óta először hajlandóak voltak találkozni, aláírtak egy papírt, hogy iskolán kívül nem mehetek máshova. Tehát be akartak zárni a kollégiumba. Ez a papír ennek az igazgatóhelyettesnek köszönhetően soha nem lépett érvénybe.

Időközben anyám elmondta a nagybátyáménak, akik meglepő módon jól fogadták.

Azóta eltelt egy év. Azóta kétszer kibékültem a nővéremmel, akivel most már rendeződött a kapcsolatom. Anyámmal egyszer kibékültem, de szeptember óta szintén nem beszélek vele. Szalagavatóra se hívtam meg. Mostoha anyámmal karácsonykor viszonylag rendeztük a sorainkat. Azóta állítólag tudja a nagyapám. Bár vele régen beszéltem, anyámnak hála. Azóta sok barátom tudja...és képzeljétek el mind ahányan vannak jól fogadták. Poénkodunk, beszélgetünk. Készüljetek fel, kíváncsiak lesznek. Volt aki kicsit meglepődött, volt aki olyan lazán kezelte, hogy én lepődtem meg, volt aki a nyakamba ugrott és volt aki lebaszott, hogy miért nem mondtam el korábban. Persze, van olyan kollégista társam aki véletlenül, nem tőlem, megtudta és azóta kerül. Szíve joga... Azóta kiderült, hogy anyám állítólag 3 napig a földön fekve sírt...tulajdonképpen mindenki sírt és magát okolta. A bátyámnál kibukott, hogy nem ellenzi, de nem is örül neki. Nem rég mondtam el az unokatestvéremnek, aki orvostan hallgatóként, annyit mondott örül a boldogságomnak, mert az a dolga. Imádom.

Azért írtam le ilyen hosszan, bár így sem a teljes történet, hogy lássátok, ilyen is van és talán egy vagy kettő konklúziót le tudtok vonni. Én is hibás vagyok sok dologban, ők is. Apa azt mondta örüljek, hogy csak ennyi volt, máshol megvernének. Bár a hit községből egy vezető azt mondta, hogy ő megpofozna...tudjátok, jó keresztény módjára...Őszintén szólva, valahol szerencsés vagyok...ezáltal erősebb, tapasztaltabb, bölcsebb és megfontoltabb lettem. A kapcsolatom erős lett már az elején, jobban megismertem a barátomat. Hogy ezt a sok tapasztalatot mire fordítom az más. További Coming Outra, tanácsod adni és átkonvertálni az élet más pontjaiba. S lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de valahol örülök kicsit, hogy így történt. Mindezek ellenére, tudom és ti se felejtsétek el, hogy a család az szeret és szeretni is fog. Nyilván sajnos vannak olyan családok, ahol ez nem így van. De többnyire szeret és jobb esetben idővel megbékélnek a dologgal.
Egy két tanácsot fogadjatok meg, ha Coming Out előtt álltok. Mint olvastátok sok minden történt velem. Legyetek higgadtak. Legyetek türelmesek. Ahogy neked is, nekik is fel kell dolgozni. Szeressétek magatokat és ha van, a párotokat. Csak ez számít. S legyen bármily nehéz és sötét, bármennyire is gyülekezzenek a viharfelhők, sose feledjétek...mindig van kiút egy szebb élthez. Az öngyilkosság, mert valljuk be sokan nem látnak sajnos más kiutat, nem megoldás. Nem az. Úgy vagytok csodálatos emberek ahogy vagytok. Tény, én is sokat változtam az elmúlt egy évben. Mindig lesz jobb. Mindig nézzetek előre.

Arra legyetek felkészülve, hogy nem csak azok fogják tudni, akiknek ti mondjátok el. Rólam is tudják páran, akiknek nem én mondtam el. Idővel megtanuljátok kezelni.

Ne várjatok a Coming Outtal sokat. Persze ne is összevissza. Legyetek tekintettel másokra is. A párom 25 éves és nem bújt elő otthon. Ne várjatok eddig. Kell pár hónap míg lecsillapodik a helyzet. Legalábbis jobb esetben. Mert ne feledkezzünk meg azokról, akiket megvernek, eldobnak vagy megölnek. Mert sajnos van. Ha ilyen helyzetben vagy azonnal kérj segítséget. Mert van.

A Coming Out érdekes dolog. Egy küzdelem. Mind magaddal, mind a környezettel. Egy olyan küzdelem, amelyet ha ügyes vagy, úgy fogsz túlélni esetleg megnyerni, hogy sokkal erősebb és tapasztaltabb leszel. Én is így jártam. De egyedül nem megy. Ne taszítsad el azokat, akik mellett állnak. Nélkülük én se lennék sehol...vagy legalábbis nem itt.
Ne féljetek, de ne legyetek meggondolatlanok.

Remélem tanulságos és érdekes volt a történetem.

SzB történetére három barátja is reagált

VP:

Csak úgy random egy összejövetel után mondta el nekem, az egyik legjobb barátomról, hogy meleg. De aztán elgondolkodtam és arra a döntésre jutottam, hogy ez alapján nem fogom máshogy megítélni ez a saját dolga, hiszen miért is néznék rá máshogy? Ő ugyan az az ember aki volt, mielőtt megtudtam a dolgot. Szerintem a barátságunk most is ugyan olyan, mint előtte volt. Ő még mindig ugyan az az ember. Szívben lélekben.

SzN:

Biztos mindenkinek megvan az az érzés, amikor hal egy információt, de nem tud vele mit kezdeni, ezért csak nyugtázza, hogy rendben. Majd pár perccel később esik le, hogy ennek milyen hatásai vannak.

Hiszen az egyik legjobb barátod tárulkozott ki előtted. És átfut az agyadon az a gondolat is, hogy egy-két hónapja még gondolkoztál rajta, hogy lehet össze kellene vele jönni, de mégsem léptél az ügy érdekében, mert nem akartad tönkretenni a barátságotokat. De most, hogy előbújt inkább csak vele örülsz, kérdezősködsz és biztosítod róla, hogy hozzád bármikor fordulhat ugyanúgy, ahogy eddig is.

Mikor megtudtam, a fenti gondolatmeneten túl öröm futott végig rajtam. Örültem, hogy bízik bennem ennyire, hogy méltónak talál egy ilyen volumenű dolgot elmondani nekem. És láttam rajta, hogy számít a véleményem. Majd kíváncsiság vette át a helyét és órákon keresztül csak beszélgettünk. Mindenről. Végül pedig megnyugvást éreztem, hogy egy barátom lelki békéje lassan a helyére áll. Mert tudtam, hogy gond volt, mint később kiderült, nem mindenki reagálta le jól a hírt, de idővel természetesen csillapodtak a kedélyek. Én pedig csak örültem, hogy egy ilyen számomra jelentéktelennek tűnő dologgal – beszélgetés, nyíltság, őszinteség – segíteni tudtam. Vagy legalábbis szeretném ezt hinni.

GA:

Kedves Olvasó !
Egy kedves barátom kért meg arra, hogy írjam le az érzéseimet és tapasztalataimat az "előbújásával" kapcsolatban.

Kezdjük a történetet az elején. Ezzel a személlyel immár 3 és fél éve ismerjük egymást. Bátran állíthatom, hogy már a kezdetektől fogva egy hullámhosszon voltunk, hamar megtaláltuk a közös hangot. Közös programok, egy-egy kávé és bár fokozatosan, de egyre  jobban feloldódtunk egymás társaságában ,egyre jobban megnyíltunk egymásnak.  Bátran állíthatom, hogy már jól kiismertük egymást így már kis rezdülésekből is tudjuk, hogy milyen a másik kedve.

ÉS akkor jött az előbújás. Megfelelő és nyugodt környezetben nyílt meg előttem. Először persze meglepett a dolog, hallottam, amit mond, de így elsőre ez furcsa és elképzelhetetlen volt. Kellett egy kis idő, amíg magamban megemésztettem és helyére raktam  a dolgokat, ezalatt pedig ő csak mondta és mondta. Közben azon gondolkodtam mennyire nehéz lehet ez neki annak ellenére, hogy ilyen jóban vagyunk. Vajon mennyi erő kell ehhez, hiszen bármilyen is a köztünk lévő kapcsolat lehet nagyon rossz a reakcióm. ÉS ismét csak feldolgoztam gondolkodtam, mérlegeltem. Egyrészt hihetetlenül jól esett, hogy a baráti körből elsők között tudtam meg a titkát. Számomra ez azt jelentette, hogy bízik bennem és egy olyan érzés fogott el, hogy számít rám. Másrészről viszont még mindig furcsa volt elképzelni.

Sokan nem fogadják el ezt a helyzetet. Undorral néznek ezekre a párokra. És jön az én kérdésem, hogy miért? Véleményem szerint minden ember maga dönti el, hogy kivel és hogyan élni az életét.Másoknak semmi köze nincs ehhez. Számunkra ez a furcsa, számukra pedig mi. Minden csak nézőpont kérdése.

Úgy gondolom ilyen helyzetben támogatni kell a környezetünkben lévő személyt. Remélem hatalmas erőt nyújtottam a barátomnak azzal, hogy elfogadtam ezt az egészet és támogatom őt ebben. A kapcsolatuk alakulásait próbálom figyelemmel követni, ám a pikánsabb részekre általában nem vagyok kíváncsi. Elfogadom, de érthető okok miatt ezt a részét a dolognak mellőzöm.

Török Benjamin vagyok, 24 éves élsportoló ultrafutó, BSI Futónagykövet.

Nagyon rossz gyerekkorom volt, sőt nem is volt. Egy hónapról hónapra élő család nem tervezett gyerekeként fogantam meg, mert aznap éjszaka nem védekeztek. Ez a tény egészen addig kísért, míg el nem költöztem tőlük a sok rossz dolog után, 18 évesen.
​Tapasztaltam, hogy mi az a szint, amikor egy nő a legmocskosabb határokat átlépve el tud jutni a legalsóbb szintre. Na ez anyámnak sikerült, akit a húgom is követett. Ezekről még kevés embernek beszéltem, csak ezt a részt mondtam el, hogy rossz gyerekkor, de anyám molesztálását nem mondtam sokaknak, csak 1-2 embernek, de itt elmondom, hátha valakivel szintén történt ilyen.

Többször volt olyan, hogy anyám, mikor egyedül volt velem otthon, mert vagy beteg voltam, vagy csak otthon voltam, molesztálni kezdett, s olyan szexuális kérései voltak, amit ha én nem elégítettem ki, akkor elhordott mindennek, majd ha erről beszéltem valakinek, akkor hülyének nézett, s otthon nekem jött. Ekkor kb. 10-12 éves voltam, de amikor már felnőttem, már nem mert ilyen cselekményeket tenni, mert megvédtem magam. Persze apám azt hitte, én vagyok a hülye. Amikor meg anyám kocsmázott meg más pasikkal fetrengett, én ganéztam a lakást. S persze küldött a faluba pénzt vagy cigit kunyerálni, ha nem volt, mert ő erre is lusta volt.

Majd apám...

Apám kedvenc gyereke a nővérem volt, mert ő volt az első gyerek, s elmondták, hogy én egy beesett gyerek lettem, mert úgy fogantam, hogy elmentek bulizni, berúgtak szokás szerint, s nem védekeztek, másnap meg azt se tudták, hogy mi történt, majd mikor már kiderült, addigra már nem vetethettek el. Születésem után akartak még egy lányt s még egy fiút, így lett még egy húgom és egy öcsém.

Értük én feleltem, ja és a nővéremért is, aki súlyos epilepsziás volt akkor még egész 21 éves koráig. Én takarítottam őket, etettem, fürdettem, s vittem őket óvódába, iskolába, ami miatt rengetegszer késtem, vagy nem mentem suliba, s ránk járt a gyámügy.

Volt, hogy télen egyedül vágtam a talpfákat az udvaron (vasúti sín alatti fa, kátrányos, nehéz), amíg apám bent a meleg szobában tévézett, playstationözött vagy aludt, s ha nem volt kész a munka, akkor a verés, pofán köpés, pofonok hada jött. De persze mások előtt „Büszke vagyok a fiamra”. Na persze.

Ezenkívül mindig mindenben segítettem az akkor már gégerákos papának s a mamának, persze ezért is kaptam, mert anno a dédnagymamánál laktunk, csak apám el akarta adni a lakást a fejük felől, s mivel ezt a dédnagymama nem engedte, kirakta apámat s vele minket is. Így 100 m-rel arrébb költözve laktunk. Majd papa meghalt, s mama maradt egyedül, aki a papa halála után rohamosan épült le (amúgy is agyvérzéssel született, s nem volt teljes értékű), de annál inkább nagyszívű, mert mindig mindent adott, segített, amit apám ki is használt: kapni szeretett, de neki adni nem.

Később apám csatlakozott egy hungarista fasiszta csopothoz... Agresszív ember volt, s ahogy belépett ebbe a csoportba, még agresszívebb lett, s nem egyszer kereste a rendőrség bizonyos eseményekkel kapcsolatban. Később kiderült, hogy gond van a vesémmel, és kórházba kerültem. Többórás műtétem volt, de lényeg, hogy amíg engem boncoltak az asztalon, ő egyszer se jött be.

Volt félrerakva pénzem (sok diákmunka, s a hétvégi munkák bére), ami egy nagyobb vaskazettában volt, s apám azt mondta, hogy majd ő vigyáz rá, nehogy anyám lenyúlja (amikor már nem is voltak házasok). A kulcsot elvittem, így kinyitni nem tudta, legalább is azt hittem. 2 hétig voltam a kórházban, majd hazatérésem után 3 nappal mondja az öcsém, hogy a fele pénz hiányzik a kazettából. Ezután vissza kellett mennem a kórházba 1 hónapra, s mire hazaértem, addigra az egész eltűnt. Persze apám nem mondott semmit, s az, akit annyira imádott, annyira szeretett, az új felesége mondta el, hogy erre a hungarista fasiszta csoportra költötte: vett bakancsot, inget, ruhákat, fizetett nekik egy hétvégét 30 főre mindennel együtt, ugyanis nekem 1,2 millióm volt, amit nagyon sok hétvégi munkával (Pellérd) s Tescós diákmunkával, illetve még a bolti gyakorlati munkabérből gyűjtöttem össze.

Ekkor mondtam, hogy oké, költözöm a mamához. Majd 5 óra áldást hallgattam, hogy mekkora egy gerinctelen, mekkora egy ... vagyok, hogy otthagyom...
Csak érdekesség, hogy 3 hónapot voltam kórházban, abból ő egyszer sem volt bent, csak a szponzorom alapítója, s barátom, Laci, valamint a keresztanyám meg a mama.

Így hát a mamánál laktam, ahol egy kicsivel jobb volt, de ott is mindent egyedül csináltam, de tudtam, hogy a mamáért is én felelek. Majd amikor Szfvárra jártam suliba, akkor a nagybátyámhoz költöztem fel, de minden hétvégén mentem haza, nehogy a mamának baja legyen. S egyszer csak kapom a telefont, hogy a mama a rohammentővel bekerült a kórházba. Senkit nem érdekelt, egyedül a nagynénémet, Mártit, de ő a gyerekek miatt keveset láthatta, s mondta, hogy a mamának hasnyálmirigyfej-daganata van. Ez volt októberben. Innentől anyám egyszer volt bent, akkor azért, hogy a lakáskulcsot elkérje, s mondta a mama, hogy nem, mert akkor elad mindent, így én kaptam meg, s én jártam haza az üres lakásba, ami csendesebb volt Nélküle, mint az éjszaka. Én jártam Szfvárról a 400-as ágyasba gondozni, tisztába rakni, fürdetni s intézni mindent egyedül, mert anyámnak, aki 25 km-re lakott, nem volt kedve bemenni, a keresztanyámnak meg ott volt a két gyerek, s szegény így is sírt mindig a gyerekek előtt, akik még nagyon kicsik voltak.
Persze kikészültem idegileg. Majd kapom a hírt egy versenyemen, hogy a mama január x-edikén életét vesztette hajnalban... Kész, ez volt az utolsó csapás...

Anyámat nem érdekelte semmi, így egyedül intéztem a mama temetését, saját zsebből, mert anyám azt mondta, hogy neki nincs kedve segíteni a temetésben, így nem is adott bele semmit. Nekem nem volt tulajdonom a mama lakásából, de a mama írt egy meghatalmazást, hogy ha vele valami történik, akkor addig szabadon rendelkezhetem az ingóságaival, amíg el nem lett temetve. Anyám viszont jött a rendőrséggel, hogy kirakjon, persze apámmal karöltve, őt idézve, „hátha lecseng neki valami”, de a rendőr is elmondta, hogy nem tudnak mit csinálni, mert van meghatalmazásom. Aztán a rendőr négyszemközt beszélt velem, megkérdezte, mi történik, és elmondtam, hogy a mama ma halt meg, s nekik csak azért kell, hogy el tudják adni a lakást. Erre mondta, hogy akkor a temetésig segítenek, nem engedik őket közel, hisz se tulajdonuk nem volt, se engedélyük semmire. Hülye apám meg megfenyegette a rendőrt, mire bevitték bilincsben, persze most is én voltam a hülye...

Majd amikor eltemettem a mamát, onnantól szakítottam meg a kapcsolatom velük, s adtam át a kulcsot, s amint átadtam a kulcsokat, már rámolták a lakást. Másnap meg mindent eladtak.

Előkészítő óta (2000-től 2015-ig) kollégista voltam, így hála istennek kevesebbet láttam őket.
Köszönhetem ennek a remek gyerekkornak, hogy lelkileg érzékenyebb vagyok, nem bírom, ha sírnak mellettem, nem tudom elviselni, ha ismerősöm szenved, így mindig mindenkin csak segíteni akarok.

Ezen idők alatt mindennap edzettem, s futóversenyekre jártam, félmaraton, maraton és ultratávokon szereztem első helyezést, vagy országos bajnoki címet, majd különböző állami kitüntetéseket kaptam. Egy biztos, ha Laci (szponzorom és barátom egyben, volt tanárom és edzőm) nem lett volna, s nem hív el edzésre, s nem foglalkozik velem, akkor tragédia történt volna velem. A sport volt az a hely, ahova menekülhettem, otthonról s a cserben hagyott családból.

S mivel kollégista voltam sokáig, s anyám miatt nem vonzódtam a nőkhöz, mindig jobban izgatott a férfi nem. Mikor hozzám ért egy fiú, heves szívverésem támadt, s izgatott lettem. Persze volt alibi kapcsolatom, mert nem mertem 2016. júliusig felvállalni, bár az akkori "barátnőm" tudta, pedig nem mentem el sokáig sehova, csak munka után haza és edzeni, valamint versenyekre. Majd júliusban már nem bírtam, s neki elmondtam, hogy meleg vagyok.

Ő kicsit meglepődött, s azt mondta, hogy örül, hogy végre felvállaltam, mert ő tudta, s azt várta, hogy mikor mondom neki el. Ekkor már 2 éve voltunk együtt, s ő házasságot tervezett. Megbeszéltük a dolgot, s ő azt mondta, hogy így is akar velem kapcsolatot, de énnekem nem tetszett annyira, mert sok minden szólt ellene. Ha valaki belém szeret (pasi), akkor nem tudom felhívni, mert ott van Fanny, másrészt meg nem voltak érzelmeim iránta, akkor mért aludtam volna vele.

Fanny azt hitte, hogy meg tud változtatni, s ezt mindennap éreztetni akarta. Próbált szerelmet vallani, meg emlegette, hogy mikor milyen programokat csináltunk együtt. Az a baj, hogy ez nálam az ellenkezőjét váltotta, ki, mert nagyon kellemetlenül éreztem magam. Elmondtam neki, hogy ahhoz, hogy ezt valakinek is elmondjam, nagy bizalom kell, s nekem 2 év kellett ahhoz, hogy el merjem neki mondani. Akárhányszor együtt voltam vele, nagyon rosszul éreztem magam, mert érzés nélkül szeretkeztünk, s sokszor volt lelki gondom ezzel.

Innentől már a közeli barátoknak (munkatársaknak) is elmondtam, akik annyit mondtak, hogy sejtették, bár volt aki nem, és hogy irtóra büszkék rám.

Ezután nekem csak egy ember volt, akinek el kellett mondanom, aki a legeslegközelebb állt hozzám barátilag, az Laci, hisz minden egyes versenyemen ő kísért el. Laci is azt mondta, hogy megérti, elfogadja, és büszke is rám. Így már akkor kb. 150-en tudták.

A nagy coming out a nemzetközi coming out napon történt 2016.10.11-én reggel, amikor is a Facebook-oldalamon előbújtam egy poszttal, ahol leírtam, mióta tudom. Nem kaptam negatív hozzászólást, csak pozitívakat, mondanom se kell, hogy azoktól, akik a barátaim.
Nagyon sok ismerősöm van Facebook-on, akik csak azért jelöltek be, mert vagy láttak futni valahol, vagy csak felvágásból, hogy engem ismernek. Nos, ezeknek az embereknek ha nem tetszik, s nem tudják elfogadni, megkértem őket, hogy töröljenek, mert akkor nem ismertek meg eléggé. Az, aki így is elfogad, sőt szeret, ő nem töröl ki, amit meg is írtak, s nagyon sok lelkesítő kommentet kaptam, hogy büszkék rám, örülnek, hogy ismernek, hogy nagyot nőttem a szemükben, vagy hogy RESPECT...

Számomra elfogadni, hogy meleg vagyok, addig volt kellemetlen, míg nem vállaltam fel, s amikor 15-16 évesen olyan helyre kerültem, ahol meztelen fiúk voltak, mindig zavarban voltam. Mióta legelsőnek elmondtam valakinek, azóta nagyon-nagyon boldog vagyok, kiegyensúlyozott és sokkal felszabadultabb, amit a környezetem is észrevett nagyon. Nekem voltak meleg ismerőseim már régen, de próbáltam leplezni. A melegeket azonban nehezen lehet becsapni.

2016 nyarán Izraelben nyaraltam. Döbbenten álltam az utcán, amikor láttam, hogy ott mennyire elfogadott a másság. A kutyát nem érdekli, ha te az utcán megcsókolod a barátodat, vagy kézen fogva mész vele, szemben Magyarországgal, ahol megvernek, megvet a legtöbb ember, s az előítéleteikkel üldöznek. Magyarország kb. 10-20 évvel le van maradva a többi országtól, akik már megtanulták elfogadni, megérteni az esélyegyenlőséget. Ők tudják, hogy egy meleg, leszbikus vagy transzvesztita ugyanolyan ember, mint mindenki más, nekik is vannak érzéseik, s nem attól lesz ő rossz vagy jó ember, mert más, hanem attól, hogy mit cselekszik, mit tesz a környezetéért, miként nyilvánul meg.

Én azt javaslom a heteroszexuálisoknak, hogy gondolkodjanak el egy kicsit: Ha a saját gyermeke lesz meleg, akkor mit kezd vele? Megöli, vagy megveti, tán kitagadja a családból, miközben ő nem tehet róla?
S ha esetleg valakinek a legjobb barátjáról derül ki, hogy meleg, akkor felrúgja a barátságot, ami esetleg több éve vagy hónapja tart, csak azért, mert nem tud érett emberként gondolkodni? Nyissuk már ki a szemünket, nézzünk ki a világban! Más országok hol tartanak ebben a témában? Ajánlom az Imák Bobbyért című filmdrámát, ami ezt nagyon jól összefoglalja.

Tudom, mit vállalok hosszútávfutóként, élsportolóként, hogy ezt felvállaltam. De én alakítom az életem, nem más, egyedül én mondhatom meg, hogy hogy éljek, mit csináljak, nem más. Nem foglalkozom azokkal, akik megvetnek majd, mert meleg vagyok, én ugyanúgy jótékony futó leszek, s vagyok, segítek másokon, mint eddig.

Nevemet adom a történethez, hisz nincs mit veszítenem, s tudom, mit vállaltam fel.